Katonakönyv címmel jelent meg egy novelláskötet, vagy inkább élménybeszámoló, amiben öt, ötven körüli férfi írja le, hogy milyen volt a 80-as években sorkatonának lenni magyarként a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Magyarországon. A szerzők nem feltétlenül írók, de mind foglalkoztak már írással valamilyen módon, és ez látszik is, mert mindegyik történet végiggondolt, szépen felépített és olvasmányos.

Azért izgalmas ez a kötet, mert érdekesen keveredik benne a történelmi - politikai háttér és a sztorizgatások, illetve a nagyon személyes érzések óvatos távolsággal taglalt idézése. 

Messziről nézve oral history a műfaj, olyan, amikor nagy idők tanúja emlékezik, hogyan volt régen, a mostaniak meg a még későbbiek okulására. Csakhogy az öt sorkatona egyike sem volt éles bevetésen, és nem jeles napokat, hanem a rothadó kommunizmus szürke hétköznapjainak kínlódását elevenítik fel. Ugyanakkor mind az öt szerzőnek világos igénye van, hogy történelmi, politikai, és négy esetben kisebbségi szempontból magyarázza el, milyen volt 35-40 éve a határnak annak az oldalán élni, értelmiséginek készülő fiatalként, és még inkább magyarként. Az írások nem egységesen irányított kérdések alapján készültek, nem tudományos szempontok alapján faggatott nyilatkozók beszámolói ezek, hanem személyes és kerek történetek is, mindenki azt emelte ki, ami rá leginkább hatott, és ami még most is fontosnak tűnik számára.

Az alaphelyzet az egyik legősibb mesélős helyzetet idézi, amikor az öreg katona emlékezik. Az ókori Plautus óta napjainkig élő a műfaj, lehet egészen cizellált irodalmi, de meghallgatható sokmillió férfitól bármelyik hétköznapon is, sokakat kérdezni sem kell, már ott tartunk, hogy milyen volt a seregben. Az eltelt időtől színesedő katonatörténetekkel van átszőve az egész világ, a trianoni határtól innen és túl, fogdáról, csempészett piáról, zsíros gépről, hideg sárról, undorító ebédről, szederjes arccal üvöltő tisztről, kangörcstől kergült nagykamaszról szól valamennyi,   

Az öt szerző mintha megegyezett volna: ők nem fognak most nagyot mondani, nem dramatizálnak túlságosan, hanem önmaguktól is távolságot tartva a valóságot akarják megidézni. A színesebb életképek hangulatfestők legfeljebb, alárendeltjei az egykori közép-európai korszellem idézésének. Az írók statisztát csináltak magukból, hogy értsük a sorsot, ami akkoriban sűrű, rosszízű váladékként ragadta magával hőseinket, a kamaszkor utolsó napjain át. 

Mert az világosan látszik, hogy sorkatonának lenni nem volt habostorta, egyik kommunista országban sem, bár nem mindenki élte meg egyformán tragikusan a helyzetét, és a kötet szerzői közül többen is kivételes helyzetben voltak, protekció, önkéntes lelkesedés vagy éppen egy friss orvosi diploma okán. 

Két történetet jegyeznek újságírók: Gazda Albert, akit a Szovjetunió sorozott be, és Makai József, akit Jugoszlávia. Mindketten írtak már könyvet is, és végigjárták az utóbbi 30 év nagy magyarországi szerkesztőségeit, nyomtatottat és onlinet egyaránt. Hunčik Péter dunaszerdahelyi író és pszichiáter írta a csehszlovákiai fejezetet, ő volt már önkormányzati képviselő és Vaclav Havel kisebbségügyi tanácsadója is. Tóth Tibor jegyzi a romániai részt, ő Tiboru néven szokott írni, leginkább összeesküvéselméletekről, belőle rendőrtiszt majd biztonságpolitikai szakértő lett Magyarországon. A Magyar Néphadsereget pedig Horváth Viktor író, műfordító dolgozta fel, ő az egyetlen kifejezetten irodalmár a szerzők között, ez látszik is írása szerkezetén, ő az egyetlen, aki harmadik személyben mesél magáról, és aki bonyolultabb dramaturgiai csavarral él, és egyetlen nap konfliktusán keresztül nyitja ki a sorállományú szolgálat sokhónapnyi tanulságait, nem pedig kronologikusan végigmegy szépen az eseményeken.

Tele van meglepő és elvárható információval a kötet, gondolta a fene, hogy Ceausescu hadseregében az ejtőernyősöknél nem piszkálták a magyarokat, és lehetett nemet mondani az ugrásra; de az várható tanulság, hogy nem volt olyan hadserege a környéknek, ahol ne a korrupció sűrű és kusza szövedéke határozta volna meg a létezés elviselhetőségét. 

Az öt szerző mind másképpen élte meg helyzetét, a személyiség legalább olyan meghatározó ebben, mint az objektív körülmények, mindenkit más borít ki, és mást visel el egykedvűen, de az közös bennük, hogy nagy távolságtartással és gúnnyal tekintenek vissza szolgálatukra, és meglepő pontossággal idézik vissza a katonai nyelv konstrukcióit, oroszul, szerbhorvátul, románul, csehül és magyarul egyaránt. 

Közös bennük az is, hogy ha nem is dicsekszenek nagyon a kihágásaikkal, azért egyaránt büszkék a stiklijeikre, és mindegyik haderő elég buta volt ahhoz, hogy meglopják, kicselezzék, átvágják a saját sorkatonáik. És mindegyik seregben erős hajlam volt a felesleges bunkóságra, erőszakra, szívatásra. 

De ami leginkább közös mindegyik fejezetben, az a hazugságokra épített rendszer érzékletes bemutatása, ami egyszerre komikus utólag, de drámai is, mert a hazug világot éles fegyverek tartották fent, amelyek ha nem is mindig működtek, de azért ölni még lehetett velük. A jugoszláviai fejezet végén világosan kiderül, hogyan történhetett meg végül ez is.

Trianon, a szocialista tábor utolsó évtizede, a szegénység, a kisebbségi lét, a bezártság mind témái a könyvnek, és bár a panaszok inkább ironikusak ennyi év távlatából, de a jól végződő epizódokat sem lehet hősiesnek vagy katartikusnak érezni. A banális hideg salak leírásai ezek, hasonló világ jelenik meg a kötetben Olténiától Morvaországig, legfeljebb nem mindenütt pottyantós a vécé. 

A sok apró történeten keresztül pedig átélhető, hogy mit jelent őrségben meghallani egy részletet az István a királyból Fehéroroszországban 1985-ben, hogyan lehetett jégeralsót vételezni birsalmasajtért Romániában, miért voltak ijesztőek az albánok a szerbiai kaszárnyában, hogyan lehetett manipulálni a tiszteket egy Mogyoródi úti irodaházban, hogyan lett fura szállóige abból, hogy a magyarul is értelmes "jelen" szó csehül szarvast jelent.  

Egyszerre volt lusta és buzgómócsing, veszélyes és unalmas a kommunista tábor mindegyik sorozott hadserege, kizárt hogy e könyv alapján bárki is kedvet kapjon hozzájuk, de a Katonakönyvben toluló sok emlék könnyen olvastatja magát, és közben segít megérteni, hogy milyen volt a közelmúlt ezen a vidéken.

(Gazda Albert, Horváth Viktor, Hunčik Péter, Makai József, Tóth Tibor: Katonakönyv, Cser Kiadó, 2019., 280 oldal.)