A Zeneakadémia 19-re lapot húzott, és ezúttal – egy valag pénzért, extra hang- és fénycuccal, a legprofibb látványvilággal – nem kisebb nevet hozott el a kultúrafogyasztóknak, mint Orbán Viktort.

Az 56 éves legendát, azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni: kezdetben csak a barátaival örömzenélt a Fideszben, aztán fokozatosan egyre inkább előtérbe került, rengeteg alapító tag kikopott mellőle, jó ideje lényegében szólóban tolja. Több mint 30 éve nyomja a mocskos, mocsári politikát, egy klasszikus és három kétharmados lemezzel, zajos hazai és közép-ázsiai sikerekkel a háta mögött az iparban ő az egyetlen olyan hazai ikon, aki ha nem is megtölt, de bárhol képes megépíttetni egy stadiont.

Orbán egy olyan műfaj királya, sőt cárja, aminek a határait saját maga szabta meg, így mellette senki sem rúghat labdába. Pedig több korszaka volt, mint David Bowie-nak: többek között volt liberális, konzervatív, szélsőjobbos, de még gengszterrapper is, mégis mindig meg tudott újulni, és el tudta érni, hogy kitartóan kövesse az úton az egyre fanatikusabb rajongótábora.

A kipcsak fővezér most, hosszú idő után olyan pályán tért vissza, amin korábban hatalmas nevek tették magasra a lécet Liszt Ferenctől Bartók Bélán át Kodály Zoltánig. Kérdés volt, hogy megvan-e még benne a régi lendület, ez a valóságos dinoszaurusz fel tud-e tüzelni egy koncertteremnyi embert.

Nem sok jót ígért az előző napi bemelegítés: Orbán egyik példaképe, a nagy előd, Boross Péter már csak árnyéka önmagának, szellemként bolyongott a színpadon, Palkovics László innovációs és technológiai miniszter pedig direkt visszafogta magát. Ha pedig ez nem lenne elég, még ott volt a választási eredmény, ami után végképp nem a legjobb előjelekkel indulhatott el az államparti. (Arról nem is beszélve, hogy Orbánnak korábban többször is le kellett mondania az őszi nagykoncertet jobban fizető, külföldi fellépésekért.)

De már az elsőként felcsendülő Migránsmentes övezetnél megnyugodhattunk: máris súlyos, brutális groove, olyan hangjátékkal, hogy a hajam lejön, az öreg még mindig úgy varázsol a színpadon, hogy leszakad az ember feje. Az a fajta rockcsillag, akiben van dög, pedig nem mozogja be a színpadot, végig a mikrofon mögött áll, de közben üvölt, ahogy a torkán kifér, millióknak dobogtatva meg a szívét, emelve meg a vérnyomását.

A látványra nem lehetett panasz, az egész show az 56-os tematikára épült, talán csak Dózsa László hiányzott belőle. A cájg továbbra is elképesztően bivalyul szól, a mélyek még leghátul, a sajtópáholynál is jól kijönnek, a határkerítés horzsol, megállás nélkül megy a darálás a Mészáros-üzemben. A felcsúti virtuóz változatlanul úgy játszik a mikrofonon, ahogy kell, minden egyes brüsszelezés, az utolsó liberálisozás is a helyén van.

Orbán nagyon jól tudja, hogyan kell tartani a kapcsolatot a közönséggel. Itt egy vicces kiszólás a Földközi-tengeren hánykolódó menekültek kárára, ott egy humoros beszólás a saját beosztottjainak, amott egy csibészes buzizás az ellenzék felé – mindig érzi, miből mennyi kell, hogy fenntartsa a lelkesedést, a feszültséget, a gyűlöletet. Még félház sem volt, de így is beleadott 110 százalékot, hiszen jelen voltak külföldi diplomaták, és olyan nagy rajongók, mint Schmitt Pál, Nemcsák Károly, Eperjes Károly vagy Dörner György.

Jól megfértek egymás mellett a súlyosabb, monoton, néha már darkos/goth témák (Elégtételt fogunk venni), az okosabb, bluesos megfejtések (Balliberális handabanda) és a dallamosabb nóták (Nyomni kell!, Kipcsakvér) is. Természetesen a legnagyobb sláger, a Soros-terv is lement, némileg átdolgozva, de így is akkorát szólt, hogy az öregasszonyok egy része teljesen megőrült. Amikor pedig felcsendült a Keresztény szabadság, beindult a döngölés, még a tévékészülékek előtt is kialakult a pogó, az egész ország egy circle pitté vált, a kritikusoknak és az ellenzéknek oda lett baszva rendesen, nem csak jogi, gazdasági és karhatalmi eszközökkel.

Orbán persze egy jó értelemben vett őrült showman, de emellett kitűnő szerző is, a művei mögött komplett filozófia van, amiből olyan rendszert épített, hogy a külföldi populisták és a beteg nyugdíjasok is sírva könyörögnek a receptért. Sokan próbálták már utánozni, de senki sem ér a nyomába – igaz, ebben elévülhetetlen érdemei vannak az olyan, időnként váltogatott hangszereseinek is, mint Rogán Antal vagy Polt Péter. Mind tudják a helyüket, nem nyomulnak túlságosan előtérbe, egyszerűen profin hozzák az elvárt profitot.

Nem mehetünk el szó nélkül a hihetetlen szerénység és a nagyfokú alázat előtt sem. Az ember azt hinné, hogy aki három évtizede pusztít, rombol a színpadon, már csak a pénzért csinálja az egészet. Hát Orbánnál ez láthatóan nem így van, azt hiszem, a lassan egy évtizede tartó NER turné és a pár 100 ezer forintnyi megtakarítás magáért beszél.

Az egyetlen oka annak, hogy a produkció A-, és nem A+, csak az, hogy az egész műsor 15 perces volt, popcorn és sör nem volt, illetve kimaradt a Fehérvári huszárok meg a Kossuth-nóta, de így is megérte mind a 300 milliárd forintot. Mostantól csak Orbán Viktor legyen a Zeneakadémián!

Setlist

1. Migránsmentes övezet
   
2. Balliberális handabanda
3. Ne ellenzékieskedjünk!
   
4. 2030
5. Nyomni kell!
   
6. 30 év óta így megyek, jövő héten is így fogok menni (és azután is így fogok menni)
   
7. Ne. Gyertek.
8. Soros-terv 2.0
9. Üzleti ügyekkel nem foglalkozom / Nőügyekkel nem foglalkozom
10. Hol a színészünk?
11. Keresztény szabadság (Christian Liberty)
12. Boldog karácsonyt!
13. Nem értettem a kérdést, szabad megismételni?
    
14. A 4 CEU
15. Elégtételt fogunk venni
16. Kapcabetyár, bakmacska, kanmajom
    
17. Rájárok itt a pörköltalapra…
18. Kipcsakvér
19. Repatarurgyán
20. Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok!
21. (visszataps)
22. Outro: Himnusz / Szózat / Székely himnusz / Nélküled / Soli Deo Gloria / Listen to Your Heart / Szabadságkórus / Trianon himnusz (medley)

(Valójában semmi ilyesmi nem történt, Orbán magához képest egy teljesen visszafogott beszédet mondott.)