Kína teljesen elvesztette a járvány körüli propagandaháborút

2020 május 6., szerda 11:45

Van, aki szerint a koronavírus utáni világ alapvetően más lesz, mint amit az utóbbi évtizedekben megszoktunk, mások szerint nem lesznek komoly változások. Egyvalami azonban már látszik: a világ jelentős része, a politkusoktól a közvéleményig, most Kína ellen fordult. A feltörekvő szuperhatalom éveken át gondosan építgette nem csak kereskedelmi és katonai erejét, hanem arculatát is, és ez utóbbi most hatalmas sebet kapott.

Orbán Viktor és Palkovics László a Kínából érkezett maszkokat, vírustesztetket és lélegeztetőgépeket szemrevételezi a Liszt Ferenc Repülőtéren 2020. március 24-én. Fotó: Kovács Tamás/MTI/MTVA

A 2019 végén felbukkanó koronavírus a kínaiak pechére éppen akkor érkezett, amikor egyébként is mutatkoztak repedések a korábban folyamatosan erősödő Kína-branden. A tibetiek szenvedését már éppen elfelejtő világban általános beszédtéma lett az ujgurok sorsa. Hiába nem divat elnyomott muszlimokat sajnálni, a koncentrációs/átnevelő/kényszermunkatáborokról érkező hírek joggal borzasztottak el sokakat. Nagyon rosszul néztek ki azok az utcai összecsapások is, amiket a függetlenségük utolsó morzsáiért küzdő hongkongiak vívtak a rendőrökkel.

Szintén sokat ártott a kínai PR-offenzívának, hogy a világ hirtelen elkezdett aggódni a Huawei nyomulása miatt. A Kínai Kommunista Párt ellenőrzése alatt álló cég egyre több helyen igyekezett megrendeléseket szerezni az 5G-infrastruktúra kiépítésére, és sokan nem nézték jó szemmel, hogy egy totalitariánus diktatúra ellenőrzést szerezzen mások kommunikációja felett.

A Huawei elleni tiltakozások részben persze nyugati gazdasági érdekek megsértéséről is szólnak, és az ujgurokért aggódó washingtoni diplomácia sem szokott olyan kemény lenni, amikor saját szövetségesei tiporják lábbal az emberi jogokat. Ennek megfelelően a koronavírus körüli narratívák összecsapásának is természetesen van politikai dimenziója, és részben a Kína megerősödése miatt aggódó amerikai/nyugati szereplők keze munkája. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a járvány kapcsán bekövetkezett PR-katasztrófát a kínaiak szabadították magukra, egymást követő baklövéseikkel.

Pedig Peking szerint egyszerű volt a sztori. Ők azt próbálták elmesélni, hogy miután az országban 2019 végén felbukkant egy új, halálos betegség, a kínai nép páratlan összefogásával, hősies kínai orvosok küzdelmével sikerült azt legyőzni, hogy ezek után már az egész világot segíthessék a vírus elleni küzdelemben, tapasztalatalukkal, felszerelésükkel, pénzt és időt nem kímélve.

Ez a sztori azonban már a legelején félrecsúszott, részben igazságtalanul. A mocskos piacon denevért zabáló tobzoskák képe tökéletesen passzolt a világ xenofób részének Kína-képéhez. Érdekes részlet egyébként, hogy ehhez nagyban hozzájárult, hogy a vuhani piac, ahonnan a fertőzés egyesek szerint indulhatott, angolul úgynevezett nedves, azaz wet market, ami ugyan csak azt jelenti, hogy ott friss élelmiszereket árulnak, de a nedvesség egyből a bűz és a rohadás képét keltette az ázsiai piacokat nem ismerő nyugati közönségben.

A vírus eredete, hogy tényleg a piacon fertőzött először, nyestkutyától származik vagy más állattól, olyan bizonytalanság, amit a világ még megbocsájtott volna annak a Kínának, aminek egyébként is sokmindent megbocsájt. Azonban miután a koronavírus elkezdett nyugaton is terjedni és százezreket megölni, egyre komolyabb figyelem irányult arra, hogy a kínaiak valójában hogyan is kezelték ezt a betegséget. A kezelés mindkét értelmében: orvosilag és politikailag.

Azt már a koronavírus előtt is tudták a Kína-szakértők, hogy a számaikat, akár bebörtönzött ujgurokról, akár a gazdasági növekedésről van szó, nem szabad kritika nélkül elhinni. A globális járvány azonban az egész világ közvéleményének figyelmét ráirányította arra, hogy egy diktatúrában a statisztika is központi ellenőrzés alatt áll, és nem feltétlenül az igazság számszerűsítését szolgálja. A május 5-i állás szerint Kínában hivatalosan 4600 halálos áldozata és 90 000 fertőzöttje volt a Covid-19-nek, de ezt ma már az ég világon senki sem hiszi el.

A koronavírus áldozatainak összesítése persze fejlett demokráciákban is nehézkesen megy, de ezekben nyíltan lehet arról beszélni, hogy talán tízszer annyi fertőzött van, mint amit a számok mutatnak. Kínában ilyet nem szabad, és ez alaposan félrevitte a világon mindenhol a koronavírus elleni küzdelmet. De ennél is nagyobb gondot okozott az, hogy a kínaiak nem csak a számokkal trükköztek, hanem úgy tűnik, információt is visszatartottak. Ha a világ előbb tudja meg, hogy ez az új kór bizony emberről emberre is terjed, ráadásul jóval a tünetek megjelenése előtt, talán tízezrek életét lehetett volna megmenteni Bergamótól New Yorkig.

A vészesen Kína ellen forduló globális közvélemény és a rossz sajtó is nyilván szerepet játszott abban, hogy amint egyre több régió és ország érkezett meg a tömeges megbetegedések szakaszába, úgy a kínaiak belekezdtek az egyszerűen csak maszkdiplomáciaként ismert hadműveletbe. Ennek keretében nem csak maszkok, hanem mindenféle egyéb védőeszközők, orvosi felszerelések, sőt, esetenként orvosok is érkeztek az ezeket szívesen fogadó országokba.

Az még nem világos, hogy ez a segítség mennyire volt önzetlen, és mennyire csak sima exportügylet, az viszont igen, hogy a Kínából érkezett termékek jelentős része egyszerűen használhatatlan vacak volt. Csehországtól Amerikáig kiderült, hogy a tesztek pontatlanok, a maszkok nem szűrnek, és még Magyarországon is voltak erre óvatos utalások.

Pekingben azt szerették volna, hogy ez a történet a kínai segítségről szóljon, de ez a narratíva teljesen félrecsúszott, és mára a közvéleményben a „Kína ránk sózott egy rakás használhatatlan vackot” sztori maradt meg. Ez pedig nem csak arcvesztéssel jár, hanem elképesztő károkat is okoz annak a kínai iparnak, amely évek óta megfeszített erővel dolgozik azon, hogy a kínai termék már ne az olcsó vacak szinonimája legyen. Ez egy borzasztóan nehéz küzdelem, amit a II. világháború után felzárkozó japánoknak is csak évtizedek alatt sikerült megnyernie, minőségbiztosítóknak és PR-osoknak kell vállat a vállnak vetve harcolnia, és most a kínai gyártók mehetnek vissza a startvonalra. Ha a maszkjaikban nem bízhat meg a nyugati vagy akár afrikai fogyasztó, miért bízzon meg a mobiltelefonjukban? És a mobiltelefon-infrastruktúrájukban?

A kínaiak ráadásul tovább rontottak a saját helyzetükön azzal, hogy a maszkdiplomáciának egyre fontosabb eleme lett a nyers propaganda. Ahogy a New York Times cikkében megszólaló szakértő fogalmazott: 

„Kínának ez kiváló lehetőség lehetett volna arra, hogy segítő kezet nyújtva megbízható globális hatalomként építse a hírnevét. Ehelyett a párt propagandaszárnya fokozatosan átvette a hatalmat a projekt felett, és egyre agresszívebben követelték, hogy a segítségért cserébe Kínát és a kínai rendszert dicsőítő köszönetet kapjanak a vírus legyőzéséért tett erőfeszítésekért.”

Ilyen megalázkodó hálálkodásra a világon nem mindenhol voltak hajlandóak. A német kormány egyenesen arról panaszkodott, hogy kínai diplomaták köszönőleveleket követeltek nem csak tőlük, de nagy német cégek vezetőtől is. A varsói amerikai nagykövet viszont elárulta, hogy a kínaiak gyakorlatilag kierőszakolták, hogy Andrzej Duda lengyel elnök személyesen köszönje meg kínai kollégájának, Hszi Csin-Pingnek a segítséget. Magyarország még teljesen használhatatlan tesztekért is köszönetet mondott.

Ezek a kikényszerített, felületes levelek azonban kevésnek bizonyultak az elsöprő kínai PR-katasztrófa kijavításához. A New York Times számításai szerint az utóbbi hetekben legalább hét országban rendelték be rapportra a helyi kínai nagykövetet. Eleve ritkaság, hogy Franciaországtól Kazahsztánon át Ugandáig ilyen sok külügyminisztérium merjen packázni a világ második legerősebb hatalmával, az pedig különösen, hogy ezek a szőnyeg szélére állítások jelentős része Afrikában történjen.

Kína az utóbbi évtizedben éppen Afrikában növelte a leglátványosabban a befolyását. A kontinens diktatúráiban nagyra értékelték, hogy végre van egy szuperhatalom, amely még látszatból sem köti a segélyeket/beruházásokat demokratikus alapkövetelmények teljesítéséhez. Csak örültek, hogy jönnek a kínai útépítők és fehérnemű-kereskedők, akik hozzák a pénzüket és szakértelmüket. Ha volt kontinens, ahol gyakorlatilag mindenki örült az új típusú imperializmusnak, az Afrika volt.

A gondosan felépített afrikai Kína-brandet azonban villámgyorsan sikerült lerombolni, miután egy dél-kínai nagyvárosban több afrikai bevándorlónak pozitív lett a koronavírus-tesztje. A kínai, majd hamarosan az amerikai közösségi médiát ezek után ellepték a hírek a Kínában egyre szaporodó rasszista intézkedésekről, a nyilvános helyekről kitiltott, bérlakásaikból egyszerűen kidobott afrikaiakról.

A felháborodás hatására több afrikai ország pekingi nagykövetsége is tiltakozott a helyi külügyminisztériumban, Afrikában pedig a helyi kínai nagykövetektől követeltek magyarázatot. Különösen emlékezetes volt az a videó, amelyen a nigériai parlament elnöke nyilvánosan szidta le az országába akkreditált kínai nagykövetet. Ilyen korábban elképzelhetetlen lett volna, és aki látta azt a felvételt, egyből néhány lépcsővel lejjebb sorolta Kínát azon a ranglétrán, amin minden nagyhatalom igyekszik felfelé kapaszkodni.

Még rosszabbul jártak a kínaiak ott, ahol ők igyekeztek megleckéztetni egy-egy ország képviselőit mindenféle vélt vagy valós sérelmek miatt. A kínai diplomácia mindig is hajlamos volt egészen paródiaszerűen sértett kisgyerekként reagálni, ha úgy érezték, hogy valaki „megsértette a kínai nép érzéseit”, de mióta a maszkdiplomácia felett a párt propagandistái vették át az irányítást, tovább súlyosbodott a helyzet.

Amikor a német Bild bulvárlap félig komolyan 149 milliárd eurót követelt Pekingtől, hogy kompenzálják a járványt követő gazdasági válságot, a berlini kínai nagykövetség nevetséges adok-kapokba ment bele a szerkesztőséggel. Miután az ausztrál kormány arra merészelt utalni, hogy nemzetközi szakértőknek kellene megvizsgálniuk, pontosan honnét eredt és hogy terjedt el a koronavírus, a kínai kormánymédia arról írt, hogy „Ausztrália csak egy Kína cipőtalpára ragadt rágógumi”, Kína ausztráliai nagykövete pedig arról beszélt hogy „miért kellene nekünk ausztrált bort innunk vagy ausztrál marhát ennünk?

Voltak a kínaiaknak apróbb diplomáciai/propagandagyőzelmei is, néhány napja például kiderült, hogy az EU a pekingi tiltakozás hatására még megjelenés előtt felvizezte azt a jelentést, amely a kínaiak szerepét is vizsgálta a koronavírus körüli dezinformációs műveletekben. De ezek annyira kis győzelmek, hogy még egy pekingi belső használatra készített dokumentum is arról írt, hogy 1989 és a Tiananmen téri események óta nem volt olyan Kína-ellenes a világban a hangulat, mint a koronavírus-járvány hatására. A Reuters által megszellőztetett titkos jelentés szerint 

„a járvány után Pekingnek egy Amerika által vezérelt Kína-ellenes hullámmal kell szembenéznie, és fel kell készülni egy olyan forgatókönyvre is, amely a két nagyhatalom fegyveres konfliktusát hozza”.

Bár világháborúra még nem kell készülni, és a lehetséges forgatókönyvek között az is ott van, hogy hiába a járvány több százezer halottja, Kína és Amerika ismét a szőnyeg alá tudják söpörni az ellentéteket, tény, hogy mindkét fél egyre kevésbé van tekintettel a másik érzékenységére. Csak az utóbbi napokban előbb Hollandia, majd Ausztrália is át merészelte lépni a kínai rezsim szemében talán legvörösebb vonalat, és független entitásként merészelték kezelni a Peking szerint hozzájuk tartozó Tajvant. Ha a kínaiak nem rombolták volna le a saját renoméjukat, erre senki nem vetemedne.