Elérkezett a várva várt szuperkedd, ahol az előzetesen halálcsoportnak beharangozott F-jelű kvartett két meccsét rendezték: a világ futballkedvelő része minden bizonnyal inkább az esti német-francia csúcsrangadóra összpontosított, mi értelemszerűen a hazai pályán rendezett találkozóra figyeltünk a torna címvédői ellen.

Marco Rossi csapata sokáig becsületesen, nagy elszántsággal és egy adag szerencsével, 60 ezer néző által hajtva nullán tartotta a Ronaldo által fémjelzett portugálokat, hogy aztán a véghajrára perceken belül dőljenek össze a bravúrról szőtt álmok, és kapjon ki 3-0-ra a magyar csapat.

Magyar oldalról a kezdőket nézve aligha volt meglepetés: Rossi szokásos 3-5-2-jében egyrészt a jobboldali belső védő posztja volt kérdéses, ahol végül a főként védőerényekben kiváló, hagyományos szélsővédőként is használható Botka Endre kapta meg a lehetőséget; míg a bal szárnyvédő posztján a biztonsági megoldásra szavazott az olasz mester, és a védőmindenes, eredendően jobblábas Fiola Attila kapott helyet, minden bizonnyal azért, mert Rossi tartott a portugálok remek szélsőitől.

Amint az a felkészülési meccsek alapján várható volt, a Szoboszlai és Kalmár kiesése okozta űrt a középpályán a fiatal Schäfer András volt hivatott pótolni, ezeket leszámítva pedig a már bejáratott kezdő futott ki a Puskás gyepére, a teljes kapacitást kihasználó magyar szurkolók legnagyobb örömére.

A túloldalon Fernando Santos már húzott pár – látszólag - váratlant. A portugál szövetségi kapitány a számukra várhatóan legkönnyebb csoportmeccsen sem hazudtolta meg önmagát: az 5 éve révbe érő csapathoz hasonlóan ismét a stabilitás került a középpontba, és két hamisítatlan labdaszerzőt (Danilo és William Carvalho) is felrakott a Pepe-Dias duó elé, részben az egyébként egészen félelmetes támadóarzenálja kárára, akik közül így Bernardo Silva, Ronaldo, Bruno Fernandes és Jota kapták meg a lehetőséget.

A COVID-fertőzés miatt hazautazni kényszerülő Joao Cancelot Nelson Semedo igyekezett pótolni. De hogy miért is tudott sokáig döntetlen maradni az állás, még ekkora minőségbeli különbséggel is, és végül mi döntött?

1. A gyenge portugál labdás játék

Ez remekül rámutat a luzitánok kétarcúságára: adott egy féltucatnyi világklasszis támadó, akik közül így olyanok szorulnak padra, mint a Bundesligában Haalandnál is több xG-t (a helyzetek minőségét megadó mérőszám, ún. várható gólok) termelő André Silva, vagy pedig a 2 éve nyáron több, mint 100 millió euróért csapatot váltó Joao Félix; miközben a szövetségi kapitány pragmatikussága miatt elsősorban az áll jól a csapatnak, ha második szándékból játszhat (lásd: 2 meccsen mindössze egy pont az ukránok ellen az Eb-selejtezős csoportjukban).

Ez persze nemzetközi szinten könnyedén sikerre vezethet – az Eb és
Nemzetek Ligája győzelmet aligha kell magyarázni, de a francia válogatott is elsősorban erre épít, hiába a tehetségek egész sora -, ugyanakkor az ehhez hasonló meccseken alaposan megnehezítheti a csapat dolgát. Ez most sem volt sokáig másképp, a két védekező középpályás redundánsnak bizonyult, és megnehezítette a csapat labdajáratásait, illetve forgatásait egyik oldalról a másikra.

Szinte az egész első félidőnek ez volt a megszokott meccsképe: a két védekező középpályás teljesen feleslegesen visszalép a védők vonalába, vagy pedig nagyon statikusan egy fokkal magasabban kéri el a labdát, ezzel aktiválva ún. pressing triggereket, amikor az egyik magyar középpályás (jellemzően Nagy Ádám) kilépett rájuk, és nem engedte a kapunkkal szembe fordulni az egyébként sem ebben erős játékosokat.

Így egyrészről a támadók – főleg Bernardo és CR - visszamozgására volt utalva egy-egy dinamikusabb akció vagy oldalváltás; másrészről csak az eseti hosszú indítások törték meg a rossz pozíciós játék állatorvosi lovaként szolgáló lassú U-alakú passzolgatást.

Ez utóbbiak rejtethettek volna veszélyt magukban, ismerve a portugál támadók egyéni képességeit és a viszonylag kiegyenlített számbeli eloszlás miatt (visszalépések esetén is három támadó szinte mindig a leshatáron ácsingózott, berobbanva a szárnyvédők és belső védők közti résbe), ám általában a labdák rossz ütemben, vagy egyáltalán nem is érkeztek meg.

Emellett főként a két félterületből kapu elé lőtt beadásokkal próbáltak operálni az első félidőben, vagy éppen egy-egy alá vagy fölé kerülésből, mint amiből Jota helyzete is jött a szünet előtt.

2. A nehézkes magyar támadásépítések

Az persze egyértelmű volt, hogy a segédedző Cosimo Ignuscio által elterjesztett gulyáspresszing kevésbé fog érvényesülni egy a miénknél ennyivel erősebb csapat ellen, így a csapat alapvetően a saját térfelén, nagyjából 25-30 méter között húzta meg a védelmi vonalát; ezzel egyúttal feladva a magasan megszerzett labdák és gyors ellencsapások lehetőségét.

Szintén a stabilitás irányába hatottak Rossi említett személyi döntései: alapvetően mindkét szárnyvédőnk inkább védekező beállítottságú, szemben a például a padon kezdő fehérvári Nego-Bolla párossal, ez kombinálva a magas portugál presszinggel pedig nem alapozta meg a halálos magyar kontrákat.

link Forrás

A magyar csapat támadásépítései így többnyire kimerültek a Szalaira fellőtt labdákban, amiket követően főként Sallai és Kleinheisler (illetve a kirúgásoknál a magasra tolt Lovrencsics, aki sokszor a szabad emberként funkcionált) igyekezett begyűjteni a lecsorgókat. A mélyen megszerzett labdákat követően – ebben Schäfer jeleskedett 5-tel, sokat kisegítve Fiolának – az első félidőben kevesebb, míg a másodikban egyre több sikerrel jártunk, ahogy a portugál szélső védők egyre magasabbra tolva játszottak az idő szorításával.

3. A kispadok hossza

Az persze elkerülhetetlen volt, hogy a magyar középpályán elfogyjon a szufla: a miénkhez hasonló 5-3-2-es játékrendszerek egyik sarokpontja az, hogy a 3 belső középpályás időben le tudja tolódni az oldalváltásokat, ami fizikálisan rendkívül megterhelő feladat 90 percen át, pláne, hogy hosszabb labdabirtoklási fázisokkal egyáltalán nem tudtunk pihenni.

Így először a második félidőben a már szinte második bal szárnyvédőként játszó, Bernardo Silvát sokat követő Schäfer, majd a helyére átkerülő Kleinheisler készült el teljesen az erejével.

A képen is látszik, Schäfer szinte emberfogásával könnyedén borult a magyar blokk, és így tizenhatos előterében is óriási területek nyíltak meg egy szimpla súlypontáthelyezéssel, egy-egy hasonló eltolódás után, főleg a jobb oldalon.

Erre pedig – ugyan későn, de az eredmény ismeretében még épp időben – remekül cserélt rá Santos, felismerve a két védekező középpályás feleslegességét: Renato Sanches és Rafa Silva behozatalával és Bruno Fernandes hátrébb vonásával egy sima 4-3-3-ra állt át a csapat, amivel egyrészt képes volt még inkább széthúzni a magyar csapatot; másrészről pedig a két nyolcassal (és a befelé mozgó Rafával) több vonalak közti opciójuk keletkezett a fáradó magyar csapat ellen.

A kulcsember – csak úgy mint 2016-ban oly sokszor – Renato Sanches lett, aki baloldali középpályásként rendszeresen átjárt a magyar csapat, második félidőben egyébként is problémás baloldalát túltölteni.

Ennek a tökéletes mintapéldája pedig a gól lett.

A középpályán így már egyenlő létszámban lévő portugálok közül Brunóra kénytelen kiváltani Nagy, miközben mögötte Szalai Attila a becserélt középcsatár André Silvával van elfoglalva, és ugyan vadul integet egymásnak Nego és Sigér, egyikőjük sem veszi fel a belépő Rafát (amilyen beindulásokat Nagy éppen remekül reagált le végig, amíg nem tolta ki Sigér becserélésével Rossi balra); Bruno pedig szépen indítja is, akinek vélhetően sokkal jobban is áll ez a szerepkör, mint az első félidőben látott kvázi csatár. A többi pedig már sajnos ismert: a tizenegyes egy Renato Sanches megindulásból, míg a harmadik gól egy hasonlóan jobb oldali végletekig kijátszott akció után esett.

Összefoglalva semmiképpen sem lehet okunk panaszra: a magyar csapat szervezett játékkal sokáig állta a sarat a remek erőkből álló ellenfél ellen, ám ahogy egyre inkább elfogyott az erő, Rossi nem tudta minőségileg pótolni az elfáradt játékosainkat – amit ő is kihangsúlyozott a meccs után, de a szűk merítés aligha az ő hibája -, Santos remekül nyúlt a padon lévő klasszisaihoz, végül korrigálva túlságosan passzív kezdőcsapatát.

Nekünk a franciák ellen valószínűleg nem lesz könnyebb dolgunk szombaton, de a portugáloknak éppen remekül állhat, hogy a maradék két csoportmeccsen kontrázhatnak, kezdve a németek ellen.