Pekingben bíznak benne, hogy Kína lehet az igazi győztese ennek a háborúnak
- Peking az orosz invázió kezdete óta próbál középen egyensúlyozni, de sejthető, hogy ezt a végtelenségig nem lehet fenntartani.
- Ha pedig választásra kerül majd sor, Pekingnek erős érvei szólnak amellett, hogy ne a szövetséges Moszkvát válassza.
- „Nincsenek sem örök szövetségesek, sem örök ellenségek, csupán Kína érdekei örökkévalóak” – szól az egyik idézet, ami ezzel kapcsolatban előkerült a napokban.
Még egyáltalán nem látni a háború végét Ukrajnában, de a kínai politikai elit köreiben már formálódik a konszenzus arról, hogy melyik ország fog győztesen kijönni a felfordulásból: Kína. Ezzel a felütéssel indul a kínai politikai viszonyokat rendkívül jól ismerő két nyugati újságíró, Steven Lee Myers és Chris Buckley közös cikke. Myers a New York Times pekingi szerkesztőségének vezetője, Buckley pedig több mint 30 éve tudósít Kínából, és úgy látják, hogy a kezdeti zavar után Pekingben sikerült úrrá lenni a helyzeten, és kitalálták, hogy hogyan fordíthatják saját előnyükre ezt a háborút.
Kevéssel azután, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát, mi is írtunk arról, hogy Hszi Csin-ping nehéz döntések előtt áll: egyfelől ott volt a szoros katonai-gazdasági kapcsolata Oroszországgal, amit nem akart volna feladni, másrészt nem akart túlságosan az oroszok szövetségesének se tűnni, hogy esetleg a kínai gazdaságot is érintsék a nyugati szankciók.
A kínai elemzők körében jelenleg az a konszenzus, hogy Hszi és a kínai külügyi diplomácia a háború első három hetében képes volt az egyensúlyozásra: nem ítélték el nyíltan Putyint, ugyanakkor megüzenték, hogy nem helyeslik a háborút, nem vetettek ki szankciókat, de utaltak arra, hogy egyes nyugati szankciókat akár a kínai cégek is betarthatnak, ha nyugati érdekeik így kívánják. A pekingi diplomácia hol a nemzetközi béke helyreállításában érdekelt felelős félként lépett fel, hol pedig szinte már orosz dezinformációs panelekkel okolta a Nyugatot a háború kirobbanásáért (legutóbb például befolyásos kínai diplomaták és médiafelületek is azt az orosz vádat visszhangozták, hogy az amerikaiak biológiai fegyvereket készíthettek Ukrajnában.)
Ebben az állandó kettős beszédben persze folyamatosan keresték a saját helyüket is, és
Myers és Buckley szerint Pekingben ma már úgy látják, hogy ez az egész konfliktus két megfáradt hatalom összecsapása, és Kínának ehhez képest a stabilitás bástyájának kell mutatnia magát.
Egyrészt a kínaiak számára kedvező forgatókönyvnek tűnik, hogy háború kitörése óta az orosz agresszió miatt Washingtonból rég nem látott figyelem irányult át Európára, és emiatt kevésbé valószínű, hogy Biden kormánya képes lesz nagyobb erőforrásokat fordítani Kínára, illetve az ázsiai csendes-óceáni térségre.
Az optimistább kínai elemzések emellett azzal számolnak a két amerikai újságíró összesítése szerint, hogy ez az egyensúlyozás csak rövidtávon jelent igazából kihívást Pekingnek, hosszabb távon Oroszország egyszerűen páriaállam lesz a nemzetközi közösség szemében, és nem lesz más választása, mint betagozódni Peking alá.
Európai perspektívából nézve kifejezetten optimista elemzést tett közzé március elején Hu Vej, a kínai Államtanács tanácsadói hivatalához tartózó közpolitikai kutatóintézet alelnöke, és cikkének angol fordítását az elmúlt napokban eléggé felkapták a nyugati nyilvánosságban is. Hu arra jut, hogy mivel orosz szempontból rendkívül rosszul alakul a háború, a Nyugat pedig jóval egységesebb és határozottabb fellépést tanúsított, mint amire előzetesen számítani lehetett, Pekingnek világosan szakítania kell Putyinnal.
A nemzetközi politika törvényei kimondják, hogy nincsenek sem örök szövetségesek, sem örök ellenségek, csupán Kína érdekei örökkévalóak, írja Hu, és szerinte Peking a jelenlegi geopolitikai helyzetben csak akkor védheti meg saját érdekeit, ha a két rossz közül a kisebbet választja, és a lehető leggyorsabban megszabadul az Oroszország jelentette tehertől.
Hu szerint azért sem éri meg Pekingnek arra törekednie, hogy mindkét fél kedvében járjon, mert mindkettő kevesellni fogja, amit kap. Az elemző szerint van, amikor a semlegesség értelmes döntés, de nem ebben a háborúban, ahol Kína semmit nem nyerhet általa.
A nemzetközi békéért szövetségeseit is feláldozó, Putyint elutasító Peking eszméje ugyan egy Kínában dolgozó elemző tollából született meg, de azért a nyugati értelmezések siettek leszögezni, hogy Hu semmiféle komolyabb befolyással nem bír, és a szövegét sokkal inkább érdemes úgy olvasni, hogy mit kéne tennie Kínának, nem pedig előrejelzésként arról, hogy mit fog majd tenni.
Bőven lehetnek buktatók
Az optimista előrejelzések mellett akadnak szép számmal olyanok is, melyek szerint Peking rázósabb időszakra számíthat. Egyrészt borítékolható, hogy az Egyesült Államok és a nyugati országok együttműködése jóval szorosabb lesz az orosz agresszió hatására. Azok a közelmúltbeli kínai remények, hogy hiába lehet akár egyre feszültebb a viszony Peking és Washington között, attól még elképzelhető egy szorosabb együttműködés az európai kormányokkal, most biztosan átértékelődnek Kínában.
A New York Times cikkében a Nemzetközi kapcsolatok Francia Intézetében az orosz-kínai viszonyt kutató Bobo Lo arról beszélt, hogy Kína nemzetközi megítélésének is sokat árthat, ha túlságosan rájuk ég, hogy együttműködnek az egyre véresebb háborút vívó Moszkvával. Nem is feltétlen csak a nyugati társadalmak véleményéről van szó, hanem a világ többi részéről, ahol hirtelen úgy tűnhetne, hogy a nemzeti integritást és területi szuverenitást a nyilatkozatok szintjén mindig kiemelten kezelő Peking egy imperialista hatalom oldalán állt ki.
És ott vannak még a gazdasági károk: az orosz-ukrán háború már a világ pénzügyi rendszerébe is átszivárgott, a világ legjelentősebb gazdaságai olyan szigorú szankciókat vetettek ki egy G20-as országra, melyre még soha nem volt példa. Egyelőre mindenki csak találgat, hogy ennek milyen előre nem látható globális következményei lesznek, de az biztos, hogy az újraválasztására készülő Hszi számára nem hiányzott semmi, ami lassíthatja a kínai gazdaság növekedését.
És lehet ugyan mondani, hogy Hszi és Putyin vezetése idején milyen szoros katonai és gazdasági együttműködés alakult ki a két ország között, de azért érdemes helyén kezelni Oroszországot. Az orosz gazdaság hosszú ideje lejtmenetben van, és a GDP-je nem sokkal nagyobb, mint Spanyolországé. Ezért is írta véleménycikkében Vang Huj-jao, a pekingi székhelyű, a kínai kormánynak is tanácsot adó Kína és Globalizáció Központ vezetője, hogy minden, Moszkvával folytatott párbeszéd mellett érdemes észben tartani, hogy Kína orosz gazdasági érdekeltségei eltörpülnek a nyugati érdekeltségekhez képest. Lehet ugyan, hogy tavaly 36 százalékkal nőtt az orosz-kínai kereskedelem mértéke, 147 milliárd dollárra, de ez még mindig tizede annak, mint ami Kína és az USA, illetve az EU között végbement.
Épp ezért szerinte elképzelhető, hogy ha Peking hivatalosan nem is fogja támogatni az oroszokkal szembeni gazdasági szankciókat, lesznek kínai vállalatok és bankok, melyek csökkentik majd a kitettségüket az országban, hiszen így akarják óvni az értékesebb piacaikat. „Ahogy Oroszország elszigetelődik a világgazdaságban, Kína nem akarja majd egyedül cipelni az orosz terhet” – írja erről Huj-jao.
Szerinte Kína azért is érdekelt lehet a háború gyors lezárásában, mert minél tovább húzódik a konfliktus, a nyugati országokban annál erőteljesebben térhet vissza az értékalapú közösségiesség eszméje: a háború kitörése óta rengetegen leírták már, hogy a Nyugat hogyan tudott váratlanul gyorsan és határozottan egységet mutatni, hogyan szólnak már a hírek a szorosabb katonai és gazdasági együttműködésről, és ez pont olyasvalami, ami senkinek sem hiányzott Pekingben.
És persze hiába a rengeteg elemzés, valójában persze senki nem tudja megjósolni, hogy hogyan alakul majd a háború, és abban Kína szerepe. Vasárnap az amerikai lapok értesülései okoztak komoly felhördülést, mely szerint Moszkva már Pekingtől kért katonai felszereléseket (amit azóta mindkét fél tagadott), hétfőn pedig az eddigi legmagasabb szintű amerikai-kínai diplomáciai találkozóra kerül sor Rómában, ahol Biden nemzetbiztonsági tanácsadója, Jake Sullivan tárgyal Kína egyik vezető diplomatájával, Jang Csie-csivel, a kínai Központi Külügyi Bizottság vezetőjével. Közben pedig világszerte politikusok és diplomaták tömege figyeli árgus szemekkel, hogy változik-e a kínai retorika Putyinnal, illetve az orosz hadsereg fellépésével kapcsolatban.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.