„Nehéz időszakban kezdtem el hallgatni, úgy éreztem, valaki átölel és törődik velem”
2023 augusztus 16., 11:48
Billie Eilish-koncert: mentális problémákról szülői felügyelet mellett
Húsz perce álltam a tömegben, sorra emelték át a korláton a félájult rajongókat, a szülők láthatóan kezdték bánni, hogy idejekorán nyakba vették a gyerkőcöket, és lassan a magyar panaszreflex is bekapcsolt: egyre több volt az anyázás, a külföldizés, meg a „ha ez a csaj az egész koncertet háttal fogja végigállni, én tényleg elküldöm az anyjába”. Majd mielőtt még én is eljutottam volna arra a pontra, hogy megeresztek egy káromkodást a folyton belém könyökölő idősebb apuka irányába, először Magyarországon megjelent a Sziget nagyszínpadján Billie Eilish. A telefonok az égbe szöktek, a girl in red koncert utáni hosszas várakozás során felgyülemlett feszültség pedig közös sikolyként tört elő a közönségből.
A rajongók messziről felismerhetők voltak, rengetegen érkeztek a szüleikkel. Hogy milyen érzés lehet a tízéves Eilish-rajongó kissrác negyvenes édesanyjaként kóvályogni a másnapos kockahasak és a lustán pislogó, szénfekete szempillák között, az általam kérdezett nő szavai kevésbé, feszélyezett pislogása annál inkább átadták. A rajongók lelkivilágát képriportban Bankó Gábor derítette fel.
A Z-generáció popkirálynője - manapság ki nem az? -, a Los Angeles-i Billie Eilish Pirate Baird O'Connell előadókhoz képest viszonylag rövid úton vált nagyon híressé. 14 évesen összerakott, a mai napig egyik legszebbként számontartott Ocean Eyes című száma - némi hátszéllel - akkorát ment SoundCloudon, hogy abba a kétezertízes évek zeneipara is beleremegett. A számokat testvérével, Finneas O'Connellel közösen írták és vették fel, a turnékon pedig mindig családjával közösen utazik. Eilishban magára talált a generáció, amely a maga módján igenis tovább vitte volna a kétezres évek poszt-emo stílusát és életérzését, a festett hajat, a sarkos kiegészítőket és kiszólásokat, valamint ezt a flegma nézést:
Aztán persze a hírnév bevonzott mindenki mást is, de az úgynevezett igazi rajongók SoundCloud óta követik, és ezt szeretik is rendkívül szerényen az úgynevezett nem igazi rajongók orra alá dörgölni.
A 2019-es sikert hozó when we all fall asleep, where do we go? című album utáni 2021-es új, Happier then ever című albumhoz új stílus is dukált: a neonzöld-fekete színek, mentális betegségeket és szörnyetegeket idéző beatek helyére bézs színek, Lana Del Rey-inspirálta komolyabb vokálok, és jazzesebb alapok kerültek, mondván előbbi egy olyan korszak jegyei, melyet az énekesnő lezártnak tekint.
Az utóbbi időben azonban ismét visszafordult a kétezres évekhez, a Szigeten pedig egy erősen kétezres évekbeli hip-hop és emo stílusok által inspirált szettben érkezett. A 99-es számú mezen a „famous” felirat állt, ami valóban nem állt távol az igazságtól: félúton a színpadhoz tánc helyett a tömeg inkább a koncert minél részletesebb dokumentálására törekedett. Ahogy a mellettem álló pár egyik tagja letette a telefont, a másik már emelte is a magasba.
Maga Eilish azon túl, hogy hozta a szemtelen-aranyos formáját, nem volt túlságosan kommunikatív, amire nem is nagyon volt szükség, hiszen a tinik hálásan sikítottak a 21 éves lány minden egyes mozdulatára. A számonként változó effekt, amivel a két hatalmas kivetítőn Eilisht követte a kamera, sokat hozzá tudott adni egy-egy erősebb alaphoz - így a basszusra fellobbanó énekesnő egészen katarktikus élményt nyújtott az alacsonyabbaknak és a hátrébb állóknak is - olyannyira, hogy az egyik ilyennél egy semmiből érkező sörösdoboz telibetalálta amúgy is hányattatott sorsú füleimet. Megható volt a gyerekkori fotómontázs a Gettin Older alatt is. Ami kevésbé volt katarktikus, hogy Eilish sokszor nem is leplezte, bizonyos számok playbackről-félplaybackről mennek.
Mikor az ember lát valakit, aki karjának fél mozdulatával tudja megmozgatni több ezer ember testét, azért elgondolkozik, hogyan tudott bizonyos pontokon ásítozásba fajulni a koncert. Néhol mintha az énekes se teljesen lett volna ott fejben, amit a közönség is megérezhetett, többször előfordult, hogy sokan tanácstalanul álldogáltak a tömegben.
No nem mintha nem lettek volna fénypontok, a pörgősebb számokra tényleg voltak, akik pörögtek, a fel-fel bukkanó gyerekfejek pedig meglepő módon még az olyan lírai számokra is átszellemülve bólogattak, mint a lovely. A koncert második fele pedig az Eilish mellé gitárral leültetett porducer-testvér, Finneasszal közösen előadott lassú számok ellenére is ütősre sikeredett a Bad Guyra eksztázisba kerülő közönséggel, és az arra rálicitáló Happier Than Everrel együtt.
A koncertnek a semmiből lett vége, kellett egy kis idő, mire észbe kaptak az emberek. Aztán ment mindenki a szélrózsa minden irányába, a tinik, mint Eilish szörnyei az ágy alatt, felszívódtak. Sodródás közben elkaptam egy-egy szüleit kereső kisgyerek kétségbesett sírását, de nem volt időm megtalálni a hang forrását, úgyhogy inkább csak reménykedtem benne, hogy talán Eilish szellemiségéből ragadt meg annyi az emberekben, hogy legalább egy darabig jobban odafigyelnek egymásra. Kifele menet persze richtig belefutottam egy jó hangulatú bunyóba.
Borítókép: Bankó Gábor/444