Az amerikai elnökválasztás véghajrájára nyugati demokráciákban szinte rendkívüli módon az vált központi kérdéssé, hogy nevezhető-e az egyik esélyes jelölt fasisztának. Most, hogy Donald Trump minden bizonnyal visszatér a Fehér Házba, elkerülhetetlen szembenézni a kérdéssel, hogy mekkora veszélyt jelent valójában az Egyesült Államok demokratikus berendezkedésére.

A fasizmus vádját Trumpról ráadásul nemcsak legfőbb ellenfele állította, hanem saját korábbi beosztottjai, köztük két elismert nyugalmazott tábornok is: a volt stábfőnöke és a vezérkari főnökök egyesített bizottságának korábbi vezetője. Történészek ütköztették nézeteiket a fasiszta címke helyességéről és célszerűségéről, de azt, hogy messze nem csupán akadémikus vitáról van szó, maga Trump illusztrálta legjobban kampánya látványos záróeseményén, ahol rasszista és xenofób szónoklatokat követően az amerikai történelem „legnagyobb deportálási programját” hirdette meg – mellesleg abban a New York-i csarnokban, melynek elődje 1939-ben az Egyesült Államok legjelentősebb náci összejövetelének adott otthont.

Mióta Donald Trump megjelent az amerikai politikában – de legalábbis a 2016-os győzelmétől kezdve –, visszatérő kérdés, hogy veszélyezteti-e az amerikai demokráciát. 2017. januári beiktatásakor erre még messze nem volt egyértelmű válasz – habár az USA-, sőt világszerte tiltakozó nők milliói már akkor egészen pontosan megértették, hogy alapvető jogaik kerülhetnek veszélybe elnöksége hatására.

Mégis, ahogy erről akkor írtam, lehetett bízni a rendszer kivételes önkorrekciós képességében, abban, hogy a demokráciában semmi sem végleges, így Trump sem lesz az. (Aki újra elolvassa az akkori szöveget, láthatja, hogy messze nem valamilyen vak optimizmus vezetett: megjegyeztem, hogy a liberális demokrácia korábbi válságperiódusaiban is felmerült, hogy képes-e még választ adni az adott idők kihívásaira, ahogy afelől sem voltak kétségeim, hogy Trump programja jelentős, akár helyrehozhatatlan károkat okoz amerikaiak bizonyos csoportjainak.)

Már 2017 elején sem gondoltam, hogy önmagában az intézményrendszer képes garantálni a demokrácia védelmét, de négy év Trump-elnökség után jóval borúlátóbb voltam, hiszen ezek az intézmények alig-alig korlátozták a hivatali ideje alatt az írott és íratlan szabályok, normák határait folyamatosan feszegető politikust. Pedig az csak később következett, hogy Trump az elbukott választás eredményét különféle nyomásgyakorlásokon keresztül megpróbálta megmásítani, majd miután a kísérletei kudarcot vallottak, a híveit feltüzelte, hogy rohamozzák meg a törvényhozás épületét a békés hatalomátadás megakadályozásának világos céljával.

Több száz támogatóját ítélték el azóta a bíróságok a 2021. január hatodikai eseményekért – a szélsőséges Proud Boys vezetője, Enrique Tarrio 22 évet kapott –, a puccskísérlet valódi kitervelőit és szítóit azonban nem vonták felelősségre. Trump ellen vádat emeltek, de ügyvédei folyamatos halogató taktikájának, az amerikai igazságügyi minisztérium tétovázásának és nem mellesleg a Legfelsőbb Bíróság közbeavatkozásának köszönhetően a választásokig nem kellett bíróság elé állnia ebben az ügyben. Győzelme után gyaníthatóan soha nem is kell már.

Másodszor más lesz?