A választás előtti utolsó héten az Orbán-kormány utolsó nagy kampányfogása az volt, hogy Budapestre látogatott J. D. Vance amerikai alelnök. Igaz, Orbánék azt szerették volna, ha egy Trump-látogatással sikerül megdobniuk a kampányt – januárban arról posztolt, hogy zajlanak az egyeztetések, voltak találgatások, hogy március 15-re vagy a következő heti CPAC alkalmából eljöhet esetleg –, végül csak egy, a színpadra telefonon kapcsolt Trumpot sikerült kézzelfogható eredményként felmutatniuk.

Az amerikaiak viszont sokkal jobban jöttek ki az üzletből. Miután Vance hazament, a Fehér Ház sajtóosztálya hosszú tweetben méltatta a leginkább Orbán mémgyanús – és utólag mondhatjuk: a valós közvélemény-kutatási adatok ismeretéről tanúskodó – kézmozdulata miatt emlékezetessé vált Vance-látogatás eredményeit. Az Egyesült Államok és Magyarország közötti kétoldalú partnerség előmozdítása című közleményben felsorolták, hogy milyen területeken születtek megállapodások. Volt ebben szó a már novemberi washingtoni Orbán-látogatáson asztalra került kismoduláris reaktorokról vagy az akkor tárgyalásokon szintén napirenden szereplő Paks 2-projektről, amibe az amerikai Westinghouse is beszállna.

Ebből a tweetből derült ki az egyetlen érdemi, konkrét megállapodás is, ami a kurtán-furcsán véget ért Vance-látogatás idején született (azért kurtán-furcsán, mert előbb úgy volt, hogy egy nappal tovább marad, aztán váratlanul mégis elrepült). Erről a konkrét dealről ezt kommunikálták az amerikaiak:

„Magyarország energiacége, a Mol-csoport 510 000 tonna nyersolajat vásárolt 500 millió dollár értékben az Egyesült Államoktól és amerikai energiacégektől stratégiai energiapartnerségünk elmélyítése érdekében.”

A hír nem keltett különösebb figyelmet. Április első napjaiban vagyunk, több mint egy hónapja tart az iráni/közel-keleti háború, az olajárak hektikus mozgással reagálnak minden apró fejleményre, hírre vagy pletykára, a hordónkénti olajár az ellátás bizonytalansága és az olajkitermelő infrastruktúrák károsodása miatt a február közepi 70 dollár körüli szintnél 30-40 százalékkal magasabban, 100-110 dollár között mozog. Ráadásul egy január közepi orosz támadás óta nem érkezik olaj a Mol rendszeres ellátását egyetlenként biztosító Barátság kőolajvezetéken. Bár ekkor még nem nyilvános az adat – majd csak a választás másnapján lesz az –, a döntéshozók bizonyára már tisztában vannak azzal is, hogy az olajárrobbanás következményei ellen bevezetett magyar üzemanyagárstop, az úgynevezett védett ár miatt az ország olajtartalékai drámai szintre csökkentek.

Érthetőnek tűnik tehát, hogy – mint minden piaci szereplő a távol-keleti államoktól Afrikán át a nyugati vállalatokig és államokig – Magyarország is próbál olajat szerezni bárhonnan és bármi áron.

Igen, bármi áron. Ha ugyanis az ember kicsit utánaszámol a tweetben közölt adatoknak, kiderül, hogy Vance búcsúlátogatása Orbánnál igencsak sokba került nekünk – az amerikaiak számukra nagyon jó, számunkra nagyon rossz üzletet kötöttek. Bár azóta sem tudunk arról, hogy a Mol pontosan milyen feltételekkel, így például milyen fizetési és szállítási ütemezéssel milyen típusú olajat vásárol, de amit az ügyletről nyilvánosságra került két adat alapján ki lehet számolni, az alapján ez a megállapodás egyértelműen az amerikaiknak volt kedvező.

Egy tonna nyersolaj ugyanis jellemzően 7,3-7,6 hordónyi mennyiség (az úgynevezett nehéz nyersolaj, mint amilyen például a venezuelai olajkészlet egy jelentős része, nagyjából 6,5 hordó, bizonyos olajfajtáknál nagyjából 7 hordó az átváltási arány). Ha az 510 000 tonnát beszorozzuk ezzel a 7,3-7,6-os értékkel, akkor azt kapjuk, hogy a Mol nagyjából 3,72-3,88 millió hordónyi olajat vásárol az amerikaiaktól. Az 500 millió dollárt elosztva a 3,7-3,8 millió hordóval pedig azt kapjuk, hogy

az amerikaiak J. D. Vance budapesti látogatásán 129-134 dolláros hordónkénti áron adták el az olajat nekünk, sőt, ha 7 hordót számolunk egy tonnának, akkor 140 dolláron.

Hogy ez miért őrülten rossz vétel nekünk? A Brent típusú nyersolaj márciusi átlagos hordónkénti ára 103,1 dollár volt (az úgynevezett OPEC-kosárban a kitermelés és elszállítás – a Hormuzi-szoros – jelentette kockázatok miatt 145,24 dollár, de a világpiaci árakat alapvetően nem ez a mutató határozza meg). A Brent olaj ára április 7-én, Vance ittjártakor 109,27 dolláron zárt, és bár április végén néhány napig volt 110 dollár fölött is, a 120-as záróárat sem érte el (a napi csúcsa 126 dollár volt április 30-án).

Tehát az Orbánékat támogató politikai látogatásnak Trumpék igencsak megkérték az árát: Magyarország az április 7-i világpiaci árnál legjobb esetben, a 129 dolláros hordónkénti árral kalkulálva is 18 százalékkal drágábban vásárol olajat. Drágábban, mint amilyen drága a Brent olaj a háború kitörése óta bármikor volt, és majdnem olyan drágán, mint amennyi ennek az olajtípusnak a történelmi rekordára volt (138,4 dollár 2008 júniusában). Igaz, ezektől a határidős áraktól éppen a rendkívüli helyzet miatt az úgynevezett spot árak jócskán eltérnek, méghozzá fölfelé, de az ettől még tény, hogy az amerikai olajüzletről azokban a napokban sikerült megállapodni, amikor éppen a csúcson voltak az árak.

Hogy jól számoltunk-e, illetve hogy miért éri meg a Molnak ilyen áron ekkora mennyiségű olajat vásárolnia, arról szerettük volna megtudni az olajtársaság álláspontját is. Az április 23-án elküldött kérdéseinkre azonban a cikk megjelenéséig nem kaptunk választ a cégtől, amely az idei első negyedévet egyébként minden várakozást alulmúló eredménnyel, jelentős nyereségcsökkenéssel zárta.