magyar hírlap

2020. augusztus 11.
2020. április 28.
2020. április 14.
2020. január 6.
2019. július 29.
2019. július 5.
2019. május 23.
2019. február 14.
2018. december 20.
2018. június 12.
2018. február 20.
2018. január 9.
2017. december 27.
2017. december 15.
2017. november 23.
2017. július 26.
2017. január 16.
2017. január 2.
2016. december 2.
2016. június 2.
2016. április 9.

Bayer Zsolt és a patkányozás

Patkányok. Nem kevesebb, mint hatszor szerepel ez a szókép Bayer Zsolt legutóbbi publicisztikájában. Csak a szokásos. Már felháborodni sem háborodunk fel. Legyintünk. Megszoktuk már a dehumanizáló metafórákat. Szerves és szalonképes részévé vált a közbeszédnek, hogy rangos napilapok publicistái emberekre kártevőkként hivatkoznak. Miért van ez így, és jól van ez így?

2016. április 8.
2016. február 11.
2016. február 1.
2015. december 28.
2015. október 30.

Feljelenti a Magyar Hírlap a Kétfarkú Kutyát

Széles Gábor lapjánál azon borultak ki, hogy a viccpárt pénteken "a lap arculatával egyező módon, védjegyével, tulajdonosának, szerzőinek nevével visszaélve, az újság jellegzetes megjelenését másolva" tízezer ál-Magyar Hírlapot osztott szét, tele álhírekkel.

2015. szeptember 10.
2015. augusztus 14.
2015. július 22.
2015. június 10.
2014. december 21.
2014. október 2.
2014. szeptember 1.
2014. július 30.
2014. július 16.
2014. február 18.
2014. február 6.
2014. január 8.
2013. október 21.
2013. szeptember 28.
2013. augusztus 19.
2013. augusztus 5.

A nap első angol nyelvű MTI-híre

Public debt could fall below 80pc of GDP due to early repayment of IMF loan

szemlézte a hírügynökség a Magyar Hírlapból. Ami nem sikerült a magánnyugdíjvagyon államosításával, azt most az IMF-hitel korai visszafizetésével sikerül elérni. Ha minden a tervek szerint alakul, például annyi lesz a gazdasági növekedés, mint amennyit a kormány remél, az év végére 79,2 százalékra csökkenhet az államadósság.

2013. július 26.

Magyar Hírlap

Illteve nem is Szíriát, hanem Basár el-Aszád diktatórikus rezsimjét – ahonnan egy delegáció most volt Észak-Koreában – szeretgette meg mai számában Széles Gábor újságja. A féloldalas cikkben Putyin orosz elnökre hivatkozva keresztényüldözésről írnak, és arról is, hogy Szaúd-Arábia megpróbálja darabokra szakítani Szíriát.

2013. július 2.

A nap tartalma

Pozsonyi Bucó cikke a Magyar Hírlapban. Akinek nem jár, az azonnal menjen megvenni, mert sajnos ingyen már nem lehet olvasni. :( A gondolkodó felháborodik az amerikai tehetségkutatóban metált éneklő kislányon és olyanokat ír, hogy a zombikultúra biztos jele, hogy Amerika az utolsókat rúgja.

"Ott még egy kislány, az kislány, copffal, masnival, kiscipőben"

"A liberalizmus felszámolta a gyerekkort"

Ráadásul megvillantja közgazdasági műveltségét is, mert szerinte nem érdemes piacot építeni a gyerekekre, hiszen a felnőtteknek van pénzük.

2013. június 29.

Így működik a fideszes média

Ma már a média több mint felét uraljuk. Olyanokat kellett csinálnunk, mint egy bulvárlapnak, mert a Fidesznek nagyot kellett nyernie. Aki jobban meg tudja győzni az embereket, azé a hatalom. Több jobboldali milliárdos kéne a sajtóba. Erről beszélt Stefka István, a Magyar Hírlap főszerkesztője.

2013. május 24.
2013. május 15.

Örökké 1992

A Magyar Hírlap 2013 május 15-i számában egy Bogár László nevű, önmagát közgazdászként bemutató ember az SZDSZ nevű, önmagát liberálisként bemutató pártról ír publicisztikát.

2013. április 13.

A levegőből veszi ki az energiát

Egészen kiváló interjút készített a Magyar Hírlap saját tulajdonosával, Széles Gáborral. Az írásból egyebek közt kiderül:

  • Széles kedvenc lapja a Magyar Hírlap, és nem a Népszabadság vagy az Index
  • Széles készülő találmánya a levegőből "csatolja ki" az energiát
  • A találmány esélyes a Nobel-díjra
  • Szélesnek jelentős ipari potenciálja van
  • A környezetet egyáltalán nem szennyező dízelmotoron is dolgoznak
  • Netes csomagküldő szolgálatot létesít, Zalacsányban wellness szállodát és golfpályát csinál

A teljes interjú itt.

2013. január 22.

Bayer-bojkott: Kossuth Lajos is azt izente

Civilek arra akarják rávenni a Magyar Hírlap hirdetőit, addig ne reklámozzák terméküket a napilapban, amíg a szerkesztőség a leghatározottabban el nem ítéli Bayer Zsolt cigányozó írását. A tiltakozók célja világos: hirdetői bojkott.

[caption id="attachment_1361" align="aligncenter" width="560" caption="Kitöltetlen védegyleti jelzőcédula a reformkorból. Bojkottbiankó"][/caption]

Kopácsy hercegprímás a nagyszombati posztógyárban rendelte meg a papnövendékek ruháihoz szükséges szövetet; Zala megye elkötelezett hölgyközönsége pedig a sümegi Ramasetter kékfestőüzeméből vásárolta ruháinak anyagát.

24 civil szervezet személyre szóló levélben keresett meg 14 vállalatot és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, hogy „felelős cégként” ne hirdessen tovább a rasszista, antiszemita és homofób nézeteknek rendszeresen helyet adó Magyar Hírlapban.

Látszólag semmi nem köti össze az 1845-ből és a 2013-ból való híreket. Valójában azonban igenis van közös bennük, és ez a bojkott.

Fábri Anna történésztől is tudhatjuk: a Kossuth Lajos igazgatásával 1844. október 6-án megalakuló Országos Védegylet tagjai arra kötelezték magukat, hogy hat éven át csakis hazai mesteremberekkel dolgoztatnak, és nem vásárolnak olyan külföldi iparcikket, amelyből hazai gyártmányút is lehet kapni. Honit vásárolni, a külhonit visszautasítani! A tegnap megszólított gazdasági szereplők pedig szintén saját maguknak állítottak fel etikai szabályokat; vállalták, hogy profittermelés során is felelősen viszonyulnak társadalmi problémákhoz, támogatják az esélyegyenlőséget és az etnikai békét. Sőt, egyesek azt is leírták, hogy fellépnek a hátrányos megkülönböztetés, a diszkrimináció minden formája ellen. Az őket megkereső civil szervezetek tehát nem tesznek most egyebet, mint számon kérik a cégeken fogadkozásaikat. A reformkori védegyletiek és a mostani, a társadalmi szerepvállalás (CSR) nemes eszméjét zászlajukra tűző gazdasági társaságok egyként vállalták, hogy a magasztos cél (a hazai gyáripar megteremtése, illetve a társadalmi szolidaritás) érdekében kényelmetlenséget is elszenvedve lemondanak a közvetlen előnyről és a maximális haszonról.

Mármost kérdezhetik: nem túlzás-e az, hogy civilek kotyognak bele a napilap meg hirdetői üzleti kapcsolataiba, és bojkottra bujtogatnak? A válaszunk: nem. S hogy miért nem? Mint ismeretes, a kisebbségek ellen uszító gyűlöletbeszédnek hazánkban csak elvétve van jogi következménye, az a sokszor megfogalmazott vágy pedig, hogy előbb-utóbb működni fog majd a társadalom immunrendszere, ami veszélyes eszméket kiveti magából, mostanság messzebb áll a megvalósulástól, mint a rendszerváltás óta bármikor. A civileknek tehát új és újabb eszközöket kell bevetniük, hogy a passzivitás veszélyeire felhívják a figyelmet. A bojkott ugyan nálunk talán formabontónak számít (noha volt több ilyen kezdeményezés már), de Nyugaton a nyomásgyakorlás és a figyelemfelhívás bevett, emellett legitim változata. Ki lehet közösíteni a kuncsaftjaival komiszul bánó sarki hentesüzletet, de egy nagy hatalmú tévécsatornát is, amelyik hamisan mutat be egy népcsoportot. A forma azonban nem minden, a bojkottnak lehetnek helytelen, sőt káros céljai is, amikor például Európában a zsidó, Kelet-Afrikában pedig az indiai boltosokat kívánták elszigetelni. A legszívesebben természetesen olyan társadalmi bojkottokra emlékezünk, amelyek idővel nemzetközi bojkottá fejlődtek, és siettették például az Afrikát kizsigerelő rabszolga-kereskedelem XIX. századi felszámolását vagy a dél-afrikai apartheid rendszer kimúlását. A rendszerváltás utáni Magyarország legsikeresebb ilyen akciója pedig az egyik élelmiszergyártó multit kényszerítette meghátrálásra, amely kénytelen volt lemondani arról, hogy a keksztermelését Győrből külföldre telepítse át.

Ha egy társadalomban minden ideálisan működne, a civileknek akkor is próbára kellene tenni a cégeket: írott malaszt-e csupán vagy valódi tartalma van a sokat emlegetett CSR-nek? Mert hát a vállalás valódi tartalma mégiscsak konfliktushelyzetben mutatkozik meg igazán.

A bojkott nyilvánvalóan nem diadalmenet, nem csak a bojkott alá vett érdekeit sérti, de sokszor megnehezíti a közösség életét, másoktól is áldozatokat követel. A nemzeti gyáripar támogatásának szép eszméje a reformkori „külkereskedőket” hozta nehéz helyzetbe, akik az importra építették üzletüket. Megpróbáltak hát ügyeskedni, és hamis „honi” bélyegzővel jelölt árukkal megmenteni a forgalmukat. Az is igaz volt, hogy a cseh posztó eleinte jobb volt, mint a magyar, sőt olykor még olcsóbb is. Ezért volt, hogy a keresletnek ez az önkéntes korlátozása nem sokáig tartott, hamar kifulladt. Az állami vagy a nemzetközi bojkottnál van ugyan rá példa, hogy ki lehet kényszeríteni a korlátozást, de társadalmi bojkott csak akkor lehet igazán sikeres, ha maguk a bojkottálók érdekeltek a karantén fenntartásában.

Vajon a Magyar Hírlap eddigi hirdetőinek miféle érdekeltségük fűződne az üzleti kapcsolat szüneteltetéséhez? Felesleges azon merengeni, milyen gazdasági megfontolások állhattak eddig is egy olyan újságban való hirdetés mögött, amelyik tízezer alatti példányban fogy, mert bizonyosan lehettek ilyenek. (Errefelé egyébként is öldöklőbb a küzdelem a hirdetési pénzekért, mint az olvasókért.) Csakhogy egy állami ügynökségnél, vállalatnál vagy a megítélésére, jó hírnevére sokat adó (hiszen abból élő) multinál aligha lehet kérdéses, nem mindegy, hogyan tesz szert profitra, miféle felületen, milyen környezetben hirdeti termékét, szolgáltatását. Közismert, nem érdemes rossz hírű helyek redvás kirakataiban kínálni azokat, mert az óhatatlanul visszahat a portéka megítélésére. A világfaluban megvan az esélye arra, hogy bárminek gyorsan híre menjen: gyerekmunkásokat kizsákmányoló sportszergyárak, környezetszennyező vegyipari óriások vagy tömeggyilkosokkal bizniszelő bányavállalatok utóbb világszerte vagyonokat költöttek arra, hogy valamit kozmetikázzanak amortizálódott arculatukon. Ne legyenek illúzióink, nem csak a bűnbánat hajtotta őket, hanem a józan felismerés, ha továbbra is a zavarosban halásznak, piacokat veszítenek.

És azt se felejtsük el, hogy, bizony, a posztindusztriális korban már a kisebbségi vevőkör is számít. Mobiltelefont, bankot romák is használnak, ők is borotválkoznak vagy lottóznak, dőreség egy jelentős ügyfélkört azzal megsérteni, hogy az ellenük uszító, őket („jelentős részüket”) állatnak tituláló lapot akárcsak hirdetési pénzeikkel is támogassanak és reklámjaikkal hitelesítsék a kirekesztő, közveszélyes és hazug tartalmakat.

2009-ben Gyurcsány Ferenc állami intézmények előfizetési és hirdetési bojkottját hirdette meg a Magyar Hírlap ellen. Az akkori miniszterelnöki reakciót is egy Bayer-szöveg váltotta ki. Ennyiben azonos az akkori és a mai helyzet. De csak ennyiben. Bármilyen szándék vezette is Gyurcsány döntését, mivel egy ellenzéki lap ellen irányult, szükségszerűen tűnt pártpolitikai természetűnek, hiszen a kormány meg akart büntetni egy sajtóterméket, és a hírlap áldozati szerepbe kerülhetett. A körülmények azóta megváltoztak. Bayer ma már egy kormánypárti lap főmunkatársa, és a kormány vezető pártja egyenesen úgy foglalt állást, hogy a gyilkosokat védi, aki támadja a cigányozó írást. És az sem elhanyagolható különbség, hogy míg 2009-ben a végrehajtói hatalom vezetője lépett fel az újsággal szemben, addig most a civil világ protestál.

Mindez, persze, semmiben sem könnyít a hirdető cégek dolgán. Mérlegelniük kell. A mérleg egyik serpenyőjében ott van az uszító Bayer és lapja, amely a hatalom védelmét élvezi, a másikban pedig ott van a civileknek a kérése a hirdetések szüneteltetéséről. Utóbbi kevésnek tűnik. Önmagában az is volna, ha nem nyomna annyit a latban, hogy egy nemzetközi óriásvállalatnak manapság aligha lehet más választása, minthogy etikus lesz – vagy legalább annak látszik.

Zádori Zsolt