Kecskemétnek van egy Katonatelep nevű városrésze. A városközpont és Nagykőrös között fekszik a 441-es út két oldalán. Csendes, első látásra elég unalmas lakóövezet, családi házak sorakoznak szögletes utcákba rendezve a teljesen sík homokon, és nagyjából ennyi is az egész.

Még a helyiek sem tudják, hogy ez a poros kis alföldi városrész volt valaha a magyar szőlőtermelés tudományos központja.

Kecskemét a 19. század második felében talált magára, az elképesztően jól jövedelmező magyar mezőgazdaság egyik sikertörténete volt a nagyközségből várossá fejlődő település. Ekkoriban alapított szőlő- és gyümölcstelepet a várostól északra Katona Zsigmond. Innen a név: a Kecskemét előtti vasútállomás neve Katona-telep lett, aztán elmaradt a kötőjel is. Katona Zsigmond két fontos dologra jött rá:

1. hogy a helyi mezőgazdaságban hatalmas tartalékok vannak,
2. és hogy Kecskemét fejlődése szempontjából elengedhetetlen, hogy az alföldi puszta minél nagyobb részét vonják művelés alá, ezzel megkötve a térséget fojtogató homokot.

Katona szőlővel és gyümölcsfákkal dolgozott, igyekezett olyan növényhibrideket előállítani, amik megélnek az alföldi éghajlaton és a terméshozamuk is nagy. Tudta, hogy a nagy célok eléréséhez egymaga kevés, ezért igyekezett maga mellé venni az ország legkomolyabb mezőgazdászait. Többek közt az ő rábeszélésére fogott gyümölcsnemesítésbe Katonatelepen Hankovszky Zsigmond, és Katona csábította Kecskemétre Andrássy Gyula gróf földjeinek borászati főigazgatóját, Mathiász Jánost is. Hankovszky szőlőt is nemesített, de neve leginkább barackja miatt maradt fenn, az ő érdeme a Hankovszky-féle rózsakajszi.

Mathiász János Katonatelepen is csak a szőlővel foglalkozott, más gyümölccsel nem kísérletezett. A Tokaj-hegyaljai szőlőtermelést 1885 és 90 között kétszer is teljesen lenullázta a filoxéra-járvány, lényegében Mathiász élesztette újra az ottani borászatot. Vagonszámra szállította a szőlővesszőket Tokajra a kecskeméti birtokáról, ahol a magas kvarctartalmú homoktalaj miatt ellenálltak a tőkék a kártevőnek.

Tőlük tanulta a szőlőnemesítést Kocsis Pál.

A kecskeméti fiú világ életében festő szeretett volna lenni, de kisiparos apja gazdának szánta. Ezen sokáig veszekedtek, pedig Kocsis tényleg elég jól festett, a kecskeméti művésztelepen Iványi-Grünwald Béla oktatta, aztán 1914-ben ösztöndíjjal felvették Henri Matisse párizsi festőiskolájába. Már épp elindult volna, mikor apja agyvérzést kapott. A családnak kellett egy fiatal gazda, erre pedig Pált szemelték ki, vettek is neki egy nagyobb birtokot közvetlenül Mathiász János katonatelepi földje mellett, mert tudták, hogy jóban van Mathiásszal és érdekli is a szőlőnemesítés.

Kocsisból itt lett gazda. Az első világháború idején már nemesített, 1915-ből származnak első, regisztrált szőlőfajtái. A világháború idején nem sorozták be, mert nélkülözhetetlen volt a saját és Mathiász gazdaságának működtetésében, azzal viszont szenvedett, hogy nem talált napszámosokat a földek megművelésére, hiszen mindenki a frontokon volt. Mikor aztán eljutottak Kecskemétig a monarchia hadifogoly-szállítmányai, Kocsis elintézte, hogy orosz és olasz katonákat rendeljenek ki a katonatelepi szőlőkbe. A szőlőnemesítőről fennmaradt emlékezések szerint a fiatal Kocsis jó viszont alakított ki a foglyokkal, szőlőtőkékkel ajándékozta meg őket a háború után. Az volt az álma, hogy a jő szőlőfajtákat, amiket kitenyészt az alföldi homokon, a világ minden táján megismerik majd. Több hadifogollyal a háború után is kapcsolatban maradt, bár csak leveleztek, Kocsis ugyanis sosem járt külföldön.

A két világháború között tovább folyt a munka. Kocsis figyelme a csemegeszőlők felé fordult, Trianon után ugyanis a monarchia megszűnésével megszűnt a magyar bor elsőbbségi piaca is, így kevesen akartak borszőlőt telepíteni. Mathiász János 1921-es halálával egy időre a Mathiász-birtok irányítása is Kocsis Pálra hárult, bár néhány év múlva Mathiász özvegye elintézte, hogy az állam nyisson szőlészeti kutatóállomást halott férje földjén.

A második világháborúban a Kocsis-család kénytelen volt elmenekülni Kecskemétről, de nem akarták nyugat felé követni a nyilasokat, ezért Budapestre mentek, a főváros ostromát is itt vészelték át. Miután a Vörös Hadsereg elfoglalta Pest nagyobb részét, Kocsisék egy tábori kórház működtetésében segítettek a megszállóknak, az ekkor már 61 éves szőlőnemesítő beteghordóként dolgozott, míg haza nem térhettek Kecskemétre.

A háború teljesen tönkretette a birtokot, és Kocsis Pál feljegyzéseinek nagyobb része is odaveszett, mindent nulláról kellett kezdeni. De sikerült újra egyenesbe hozni a szőlőbirtokot, Kocsis Pál személyesen is hozzá tudott járulni a Szovjetuniónak fizetett magyar jóvátételhez: 400 ezer szőlővesszőt küldött a Volga vidékére. Az ottani szőlőtermesztés alapját jórészt Kocsis szőlőfajtái jelentik ma is. Ekkorra már érkeztek megrendelések Katonatelepre a Szovjetunió mellett Ausztráliából, Új-Zélandról, Németországból, Kínából, Indiából, Japánból és a világ szinte minden tájáról.

Aztán beütött az újabb tragédia:

Kocsis Pált kuláknak nyilvánították a kommunisták.

Birtokát át kellett adnia a Mathiász-telepen kialakított állami kutatóbázisnak, de a házából nem kellett elköltöznie. Alkalmazottként dolgozott a Mathiász- és a Kocsis-földeken működő állami intézményben.

Az ötvenes évek második felében aztán már állami elismeréseket is kapott a szőlőiért, Munka-érdemrendet és Kossuth-díjat is. Így élt Katonatelepen, míg 1967-ben egy budapesti borbírálaton el nem vitte a harmadik agyvérzés.

Atom, Kodály, Irsai, Sofőr ette

Kocsis Pál 50 évnyi munkája alatt majd 180 saját szőlőfajtát jegyeztetett be. Legismertebb szőlői az Irsai Olivér és a legidősebb lányáról elnevezett Kocsis Irma. Ezeket bor- és csemegeszőlőként is ismerik ma az egész világon. Nagyrészt Kocsis érdeme az is, hogy Magyarországon fennmaradt a kadarka. Ezt Mathiász János satnya és pusztulásra ítélt szőlőfajtának tartotta, nem volt hajlandó hibridek előállítására használni.

„Hadd pusztuljon!”

- ezt mondogatta a feljegyzések szerint. Kocsis azonban úgy gondolta, hogy a fajtából elő lehetne állítani jó terméshozamú, ellenálló és ízletes szőlőfajtákat, ezért több kadarka-hibridet is csinált, ezek jelentős része fenn is maradt. Egyik hibridjében a kadarkát keresztezte Mathiász egyik szőlőfajtájával, a Mathiász Jánosné muskotállyal, így született a Bernáth János nevű szőlő, ami a hetvenes években szinte az összes magyar kadarka-ültetvényen megtalálható volt. Elég dekoratív szőlő, a borát főleg gyengébb színű kadarka festésére használták az erős színe miatt.

Bernáth János egyébként katonatelepi állomásfőnök volt, Kocsis Pál barátja. A nemesítő eredetileg Mathiász Jánosról akarta elnevezni ezt a szőlőfajtát, de Mathiász nem jött el a névadó ünnepségre. Kocsisnak ez rosszul esett, ezért úgy döntött, elnevezi inkább Bernáth Jánosról a szőlőt, aki ott volt az ünnepségen, bár külön nem is hívta senki.

Kocsis Pál nagyon jó neveket adott a szőlőfajtáinak, van Atom, Tempó, Csalfa, De kár, Kulák könnye, Vérbélű, Üstökös, Szedtevette!, Töszöm fő, Úttörő, Találtam, Szőlőskertek fekete királya, Szegény ember szőlője, Nekünk is jó, Jó talán, Jobb sincs, Érdemes, Ez-kék, Én kövidinkám és Bori bora nevű Kocsis-szőlő is. (Ezek közül persze nem mind értékes.)

A nemesítő ezek mellett szerette történelmi személyekről, és a barátairól is elnevezni szőlőit, az 1930-ban keresztezett Irsai Olivér például azért lett Irsai Olivér, mert Kocsis egyik barátjának, Irsai M. Józsefnek épp 1930-ban született meg Olivér nevű gyereke. Kocsis Pál a szintén kecskeméti születésű Kodály Zoltánnal is jóban volt, többször találkoztak a katonatelepi szőlőben. Egy alkalommal Kodály nagyon megdicsérte Kocsis egyik hibridjét, erre az el is nevezte a fajtát Kodály Zoltánnak. Ez a fajta is elég elterjedt Magyarországon.

A legjobb azonban az Aranyat ér nevű szőlő története. Ez a Malaga blanc perfektion és a Thallóczy Lajos muskotály keresztezése, és gyakran nevezik Sofőr szőlőnek vagy Sofőr ette szőlőnek is. A névből lehet is sejteni, mi történt vele.

Erdei Ferenc is ismerte Kocsis Pált, a parasztpárti politikus földművelésügyi miniszterként az ötvenes évek elején gyakran kereste fel a katonatelepi szőlőnemesítő bázist. Egy alkalommal Kocsis Pállal ebédelt, a szőlőnemesítő pedig nem győzött áradozni az egyik új keresztezéséről, ami épp akkor hozott termést. Ebéd után ki is vitte Erdeit a szőlőbe, de a megjelölt tőkén egyetlen szem szőlő sem volt.

Kiderült, hogy mialatt a politikus ebédelt, sofőrje megette a tőke termését.

Erdei rettenetesen szégyellte magát, de Kocsis nem haragudott, azt mondta, neki csak a magok kellenek, azok meg idővel úgyis kijönnek a sofőrből. Erdei tehát kicsit tovább volt kénytelen Katonatelepen maradni, mint tervezte, bár a visszaemlékezések szerint a szőlőnemesítő meg a miniszter annyit nyomasztották a sofőrt, hogy hamar kijött a gyomrából minden.

A magokból aztán bejegyzett szőlőfajta lett, 1964-ben az állam engedélyezte is a Sofőr szőlő szaporítását, az azonban nem terjedt el Magyarországon. Kocsis a szőlőt a Bulgáriából behozott Afuz Ali szőlőfajta kiszorítására szánta, de a Sofőr szőlő nem termett annyit, mint a vetélytársa. Annyiban volt csak jobb az Afuz Alinál, hogy nem volt annyira kényes az éghajlatra, mint a meleghez és sok naphoz szokott déli fajta.

(Kocsis Pál életéről lexikonbejegyzések és újságcikkek mellett két könyv szól, Illés Sándortól A homok óriása című regény, és Kocsis özvegyének életrajza. A cikkben leírt történetek is ezekből származnak, a címlapi kép özvegy Kocsis Pálné fényképe.)