Az emberiséget több ezer éve érdekli, hogy ez itt, körülöttünk, vajon tényleg a valóság-e. Ősi vallások és ókori filozófusok próbáltak kielégítő választ találni erre a kérdésre, de még senkinek sem sikerült. A probléma viszont folyamatosan egyre bonyolultabb lett, és a technikai fejlődéssel arra is rájöttünk, hogy idővel valószínűleg mi magunk is képesek leszünk arra, hogy szimulált világokat hozzunk létre.

A témát természetesen felkapta a XX. századi popkultúra is, 1999-ben, a Mátrix mozipremierjével pedig már tényleg csak ahhoz nem jutott el, aki teljesen elzárkózott az ilyesmi elől.

A Mátrixban az emberi testeket a világot uraló robotok tartják életben, hogy energiát nyerjenek belőlük. Közben az emberek ebből semmit nem érzékelnek, az agyuk ugyanis rá van kötve a Mátrix nevű hálózatra, ami az általunk érzékelt valóság. A Mátrix problémafelvetése kettős, egyrészt benne van az az ősi, vallásokat és filozófiai irányzatokat is uraló gondolat, hogy miközben a mindennapi problémáinkkal vagyunk elfoglalva, nem látjuk az igazi valóságot. A film másik alapkérdése viszont már sokkal modernebb:

ha a tudomány és a virtuális valóság egyre inkább képes arra, hogy átverje az emberi agyat, akkor honnan lehetünk biztosak abban, hogy az agyunk épp nincs átverve?

Erre a kérdésre is nyugtalanító választ adott 2003-ban egy svéd filozófus, Niklas Boström, az azóta szimulációs hipotézisként elhíresült trilemma kidolgozásával. Ő megfogalmazott három állítást, amik közül az egyiknek mindenképpen igaznak kell lennie. Ezek így szólnak:

1. Az emberiség még azelőtt kihal, hogy elérné a poszthumán kort, azaz azt az időszakot, amikor már korlátlan számú. valósághű számítógépes szimulációt tudunk futtatni az őseink életéről.
   
2. Nagyon valószínű, hogy semmilyen poszthumán civilizáció sem akar majd élethű szimulációkat lefuttatni a saját történelméről.
   
3. Nagyon valószínű, hogy jelenleg is egy számítógépes szimulációban élünk.
   

Ez így elsőre kicsit bonyolultnak tűnhet, de nem az. Boström annyit mondott, hogy jelenlegi fejlettségünk, és a technológiai fejlődés gyorsasága alapján eljöhet majd egy olyan jövő, amikor szinte korlátlan számítógépes memória áll majd a rendelkezésünkre. Emellett a virtuális világalkotás képessége is olyan szintre fejlődik a jövőben, hogy a valóssággal teljesen megegyező, hatalmas szimulációkat fokunk tudni majd indítani.

Ha elérjük ezt a kort (tehát ha nem halunk ki korábban), akkor pedig valószínűleg felmerül az igény, hogy szimuláljunk egy történelmi valóságot. Ezzel megtudhatjuk, hogyan éltek pontosan az őseink, vagy megnézhetjük, hogyan alakult volna a történelmünk, ha bizonyos dolgokat megváltoztatunk benne.

Ha pedig elérjük ezt a poszthumán kort, és akarunk is szimulálni (tehát a fenti 3 állításból sem az 1., sem a 2. nem igaz), akkor két lehetőség marad:

• 3/a.) hogy mi vagyunk az elsők, akik elérik ezt a kort, és mi indítjuk elsőként ezeket a szimulációkat, vagy
  
• 3/b.) hogy ezek a szimulációk már régen elindultak, így pedig mi is csak benne élünk az egyikben.
  

Tekintetbe véve, hogy a poszthumán korban rendelkezésre álló hatalmas számítógépes kapacitás valószínűleg egyszerre több valóságszimulációt (ha úgy tetszik, szimulált világot) is elbír majd, valóságból meg csak egyetlen egy darab lehet, ha a 3. állítás az igaz, akkor a 3/a.) állítás igazságának elenyészően kicsi az esélye a 3/b.)-hez képest. Így pedig kijelenthető, hogy

valószínűleg mi magunk is egy szimulációban élünk.

Ez pedig nem csak üres hablaty, kifejezetten értelmes emberek is szilárdan hiszik, hogy ez az igazság. Pár napja például a Tesla, a PayPal és a SpaceX alapítója, Elon Musk beszélt erről.

Musk többször is említette már a beszédeiben Niklas Boström munkáit, de eddig leginkább a svéd filozófus mesterséges intelligenciával kapcsolatos gondolatait visszhangozta. Most rátalált a szimulációs hipotézisre is. Ő úgy fogalmazta meg a dolgot, hogy ha a jövőben korlátlan mennyiségű szimulált valóságot indíthat az emberiség, akkor a szimulált világokból értelemszerűen sokkal több lesz, mint az igazi, fizikai valóságból. Így pedig elenyészően kicsi az esélye annak is, hogy mi épp a fizikai valóságban vagyunk, nem pedig a sok-sok szimulált világ egyikében.

Ez az elmélet persze nem zárja ki azt, hogy a mi valóságunk is elérje egyszer a poszthumán kort, és hogy mi magunk is indítsunk szimulált világokat, amik akkor egy eleve szimulált világ saját szimulációi lesznek. Ebben az esetben viszont majd el kell gondolkodunk a dolog etikai problémáiról is, ráadásul

a poszthumán kort elérve fog a számunkra igazán szembetűnővé válni, hogy valószínűleg mi is egy szimulációban élünk.

Boström elméletének persze rengeteg kritikusa van. Vannak, akik belülről, és vannak, akik kívülről támadják a trilemmát. Előbbiek nem fogadják el Boström trilemmájának létét sem. Ők többnyire azzal támadnak, hogy Boström túlságosan emberszerűnek képzeli a szimulált világok embereit (akiket a szaknyelv többnyire simeknek nevez), hiszen könnyen lehet, hogy a simek öntudata nem lesz olyan fejlett, mint a hús-vér embereké, vagy a poszthumán korba érve már evidens lesz a számunkra, hogy a hús-vér embereket (azaz bennünket) mi választja el pontosan a simektől.

Akik pedig belülről támadják a trilemmát, azok szerint Boström 3 feltevése közül valóban igaz az egyik, de nem a 3. A kritikusok többsége a 2. állításra szavaz. Szerintük az emberiség nem fog utódszimulációkat indítani akkor sem, amikor már megteheti ezt, hiszen pont emiatt kellene szembenézünk azzal, hogy valószínűleg mi is szimulációban élünk. Ha pedig a mi valóságunk tudósai a poszthumán korba lépve meg tudják hozni azt az erkölcsileg felelős döntést, hogy nem indítanak szimulációkat, akkor joggal reménykedhetünk abban, hogy korábban sem indított ilyen szimulációt senki, így pedig mi sem élhetünk szimulációban.

A mi életünk szempontjából persze ez nem jelent sokat: akár szimulációban élünk, akár nem, holnap úgyis fel kell kelni, és dolgozni kell menni, különben nem kapunk fizetést. És ez így lesz, amíg meg nem halunk. Már ha addig valaki le nem törli a világunkat a jövőbeli vincseszterről.