Először arra gondoltam, hogy az egyik poszt alatt eltűnő nagycsapatokról írást/írásokat „követelő” kommentek alapján fogom magam, és írok egy hosszabb lélegzetvételű cikket, melyben feldolgozom a Leeds United, a Nottingham Forest és egy-két másik nagyobb csapat vesszőfutását. Úgy éreztem, szentelnem kell egy rövid keretes írást is ezen belül a Blackpoolnak, akik a 2010-2011-es szezont a Premier League-ben töltötték Ian Holloway vezetésével és sokunk szívébe belopták magukat. Viszont miután felvettem a kapcsolatot a hazai Blackpool-blog szerzőjével, arra jutottam, hogy ez a csapat bizony külön posztot érdemel.

Lancashire tengerparti városkájában 1887. július 26-án alapították meg a helyi futballcsapatot Blackpool Football Club néven, miután a Stanley Arms közösségi házban összeültek a Victoria FC és a St John’s iskola labdarúgói. Úgy döntöttek, itt az ideje felszámolni a megosztottságot és együtt indulni a megmérettetéseken. 1901 óta játsszák hazai mérkőzéseiket a Bloomfield Roadon, melyben manapság 17 338-an szurkolhatnak a Mandarinoknak. Ez a beceneve ugyanis a kis klubnak, utalva a hazai mezük narancs színére. A csapat 1953-ban megnyerte az FA-kupát, ami a mai napig – a Premier League szereplés mellett – a legnagyobb sikerüknek mondható. A döntőt „Matthews Final”-nak, azaz „Matthews döntőjé”-nek is nevezik: Stanley Matthews ugyanis hatalmasat játszott a Bolton Wanderers elleni, utolsó percekben kivívott 4-3-as siker alkalmával.

Az 1950-es évek amúgy is a klub aranykorának nevezhetők. A csapat a fent említett győzelem mellett további három döntőt jegyez a kupában és négyszer is a bajnokság hat legjobb csapata között végzett a szezon végén. Legjobb helyezésük egy bajnoki ezüstérem a Manchester United mögött 1955/56-ban. Az 1953-as „Évszázad Mérkőzésén”, azaz az angol-magyaron a Wembley-ben négy Blackpool-játékos is az angol csapat tagja volt, ami alapján a Daily Mirror úgy vezette fel a meccset: „ma este a Blackpool játszik Magyarország ellen”. A végeredmény ismert, de az mindenképp megsüvegelendő, hogy egy ilyen kis klub négy játékost adhatott Európa és a világ egyik legerősebb válogatottjába.

A sikerkorszak az 1967-es szezonnal ért véget, amikor is a Blackpool kiesett a Divison One-ból és ezután már csak kétszer jutott vissza ilyen magasságokba. A legmélyebben az 1980-as években járt a klub: volt szezon, amikor a Division Four, azaz a negyedosztály 21. helyén végeztek még éppen bennmaradó pozícióban. Az 1990-es és 2000-es években lassú mozgolódás indult be a tengerpartiaknál: előbb sikerült megvetni a lábukat a harmad, majd szép lassan a másodosztályban is.

A 2010-es feljutás a Premier League-be, Szlusita – a hazai blog mindenese – szerint egy hatalmas csoda volt a kis klub életében, amit nem sikerült megfelelően kihasználni. Az előző Championship idényben a Blackpool a bajnokság hatodik helyén végzett, és épp hogy megcsípte az utolsó, rájátszást érő helyet. Az elődöntőben a Nottingham Forest jött szembe (akikről reményeink szerint ebben a sorozatban lesz később szó), és bár a vendégek Cohen góljával hamar vezetést szereztek, hőseink Southern és Charlie Adam tizenegyesének köszönhetően előnnyel fordulhattak az idegenbeli visszavágóra. Arra, ahol ismét a mérkőzés elején hátrányba kerültek, ám a feljutás egyik hősének, DJ Campbell mesterhármasának köszönhetően egy őrült meccsen 4-3-ra a City Groundon is győztek.

A hihetetlen szezon ellenére a döntőben sem várta senki, hogy a Cardiff City feljutásának komolyabban útjába állhatna a narancssárga társaság, ám ők megint meglepetést szerettek volna okozni. A fináléban kétszer is rosszabb helyzetben voltak, miután előbb Chopra, majd Ledley szerzett vezetést a walesieknek, ám Adam újra megvillant, majd Taylor-Fletcher egyenlített, a 45. percben pedig Ormerod megszerezte a vezetést és – mint később kiderült – a győzelmet és feljutást is a mandarinoknak.

A siker kulcsa egyértelműen Ian Holloway menedzser volt, aki a sok, iparos és kevésbé ismert játékosból ütőképes, mindenkire veszélyes, soha meg nem hátráló csapatot épített. A Premier League szezont is folyamatosan a biztos bennmaradást jelentő helyeken töltötte a Blackpool. Sőt, miután az első fordulóban idegenben 4-0-ra gyepálták el a Wigant, ideig-óráig még a bajnokságot is vezették. Annak ellenére azonban, hogy híres és nagynevű csapatok skalpjait is begyűjtötték (győzelem a Liverpool és a Tottenham, oda-vissza siker a Stoke és a Sunderland ellen), az utolsó fordulókra elfogyott az erejük. Kereken 1 évvel azután, hogy kiharcolták a feljutást, vissza is zuhantak a második vonalba.

Szlusita úgy érzi, a kulcsszezon nem is a PL-menetelés volt, hanem a következő: bár a legnagyobb „sztárok” (Adam, Vaughan, Campbell) távoztak, a Premier League-ből származó bevételekből és az ebből származó pozitív kilátások segítségével sikerült adekvát helyetteseket hozni. Többek közt ugyan már öreg, de roppant tapasztalt focisták személyében. Érkezett például Barry Ferguson, Kevin Phillips, és Lomana Tresor LuaLua is, amivel a csapat a másodosztályban kimondottan bivalyerős alakulatnak számított, minden eséllyel a célként ki is mondott azonnali visszajutásra.

Ezúttal lazábban jött össze az ötödik hely és az ezzel járó playoff, mint két évvel korábban, az elődöntőkben pedig a Birmingham City-n kellett volna átverekedni magukat. A Bloomfield Roadon egy öngólnak köszönhetően került előnybe a párharcban a Blackpool, amelyet egy 2-2-s idegenbeli meccsen sikerült is megőrizni. Következhetett a rájátszás döntője, ahol az egy évvel korábban még szintén a Premier League-ben futballozó West Ham United várt a kiscsapatra – nyilván ők is az instant visszajutás reményében. Az első félidőben Carlton Cole köszönt be, eksztázisba küldve a Kalapácsosok szurkolóit. A második félidő elején viszont Thomas Ince egyenlített gyorsan és amikor már úgy tűnt, hosszabbításba torkollik a döntő, egy hatalmas védelmi hibát kihasználva, Ricardo Vaz Te góljával a londoniak álmai váltak valóra.

Szlusita szerint ebben a pillanatban hosszú évekre-évtizedekre megpecsételődött a klub sorsa. A csapatot napi szinten követő blogger úgy érzi, „bár a kommunikáció kifelé továbbra is a PL-t jelölte meg célként, ebben belül igazából egyre kevesebben, és egyre kevésbé hittek. Ennek egyik lenyomata, hogy tovább gyengült a keret, a többre vágyó játékosok inkább elmentek, a helyüket pedig már nem sikerült betölteni. Hasonló fordulópont volt Ian Holloway menedzser távozása 2012 novemberében. Ő képviselte a csapatnál ugyanis az állandóságot – 2009 nyara óta volt menedzser –, az ő nevéhez kötötte mindenki a feljutás csodáját. Amikor elment, a "PL-spirit" is végleg távozott Blackpoolból.”

2012 elején FA Kupa-meccset játszottak Ian Holloway tanítványai a Blackpool melletti Fleetwood Town otthonában. 5-1-re győzött a vendég gárda a negyedosztályú csapat ellenében, de Szlusita váltig állítja: “a blogon a meccs után azt írtam, a kiscsapat csatárát, egy bizonyos Jamie Vardy-t azonnal le kell igazolnunk. Nem csak én gondoltam így, hanem Holloway is, aki meg is tette ajánlatát a játékosnak, Vardy azonban visszautasította a szerződést. Azóta tudjuk, hová jutott ő, s hová a Blackpool...”

Holloway 2012-es lelépése olyan lejtmenetet indított el, amely elrettentésül szolgálhat minden játékosnak, menedzsernek, de legfőképpen tulajdonosnak: bemutatja, hogyan ne vezessünk egy klubot. A mélyrepülés oka ugyanis – az angol és magyar Blackpool-szurkolók egyöntetű véleménye szerint – nem más, mint Karl Oyston. Az Oyston család 1988 óta tulajdonolja a klubot: eleinte a kilencvenes években nemi erőszakért börtönbe is csukott, excentrikus külsejű Owen Oyston volt a főnök, a fia 1999 óta trónol a klub elnöki székében. A szurkolók vádjai szerint Karl Oyston – miután a csapat megjárta az első osztályt – a megszerzett pénzt nem a csapatba fektette be, hogy a minél előbbi visszajutással dinasztiát és nagy csapatot építsen a Blackpoolból, hanem kivette a klubból, saját felhasználásra. Aki belenézett a könyvelésbe tudja és látja, hogy ezzel nehéz vitatkozni: hatalmas pénzek vándoroltak az elmúlt években a tulajdonosi zsebekbe, ezzel párhuzamosan pedig sikerült leépíteni a futballklub játékoskeretét.

Oyston a szurkolók tüntetéseire és elégedetlenkedéseire nem úgy reagált, ahogy az elképzelhető, vagy elvárható lenne. Kicsit sem érdekelte a fanok véleménye, és teljesen nyugodtan kocsikázott a tengerparton „OY51 OUT” (értsd „Oysi out” azaz „Oysi takarodj”) rendszámú, vadiúj Land Roverében. Esetleg említhetnénk egy másik esetet, amikor az egyik szurkolói klub tagjával egy vita alkalmával azt találta mondani: „Biztos, hogy mi nem ismerjük egymást. Tuti, hogy emlékeznék egy ekkora balfaszra…” Bár nyilvánosan bocsánatot kért, az FA előtt tagadta, hogy bármi negatív történt volna az összetűzés folyamán.

Az már csak hab a tortán, hogy a tulajdonos elkezdte böngészni a klub és a szurkolók weboldalait, és bárki aki rosszat írt róla, vagy a vezetési stílusáról, azt megpróbálta beazonosítani és eltiltani a csapat mérkőzéseinek látogatásától. Többnyire – sajnos – sikerrel járt. A die-hard Blackpool-szurkerek szerint mindenki, aki kitart továbbra is a csapat mellett, árulónak tekintendő. Bár sokan a csapat iránti szeretetből és tiszteletből megváltják továbbra is a bérletüket a szezonra, a mérkőzésekre már nem járnak ki. Így lehet, hogy a hazai nézőszámok átlaga 6000 körül van, azonban a valós nézőszám alig haladja meg a 3000-et ott, ahol a PL környékén még 13-14 ezer ember járt meccsre.

Mindeközben a háttérben – vagy épp az előtérben – a klub játékoskerete elkezdett folyamatosan fogyatkozni. Mindenki (játékosok és menedzserek egyaránt) tisztában volt vele, hogy egy ilyen tulajdonossal nem lesz esélye értelmes, hosszú távú, jól jövedelmező szerződést aláírni, úgyhogy hiába került több játékos is karnyújtásnyi távolságra a csapatba igazoláshoz, végül mindegyik kikosarazta a négy évvel korábban még PL-szereplő együttest. A 2014-es nyáron volt olyan felkészülési mérkőzés, amelyre éppen csak ki tudott állni a csapat: igazolt kapusuk nem volt a keretben, de igazolt mezőnyjátékosuk is csak mindössze nyolc, ami miatt a külföldi edzőtábort is lemondták és inkább az új spílerek szerződtetésére fókuszáltak.

Még belegondolni is hátborzongató: két szezonnal azután, hogy a klub a Championship playoff-körének döntőjében három percre volt a hosszabbításból és a Premier League jelentette elapadhatatlan pénzcsaptól, mindössze 4 győzelmet szerezve, 26 ponttal, -55-ös gólkülönbséggel esett ki a League One-ba úgy, hogy 20 pontra volt a végelszámolásnál az utolsó, még bennmaradó Rotherhamtől. Hogy a helyzet mennyire elfajult az idény végére: az utolsó, Huddersfield elleni mérkőzést nem is tudták befejezni, mivel a szurkolók a pályára rohanva tüntettek Oyston távozása mellett.

Nyilván a kiesés és a negatív sajtó az uraság pénztárcáját is megviselte, mert januárban úgy döntött: elég volt a szabadon igazolható és kölcsön játékosokból, itt az ideje invesztálni is és megerősíteni a keretet. Lehet, hogy későn szánta el magát: ma már annyira csúfos a hírneve a klubnak, hogy tényleg csak a legelszántabb, legelkeseredettebb játékosok szerződ(né)nek ide.

Az idei League One szezonnak Lee Clarkkal futottak volna neki a mandarinok, ő azonban május 9-én lemondott menedzseri posztjáról. Júniusban követte Neil McDonald, aki Szlusita szerint nem végez rossz munkát, de teljesen új csapatot kellett építenie. „A szezon kezdetén hosszú heteken át tanyázott kieső helyen a tavaly még második ligás klub. December-januárra összekapta magát a gárda, az utolsó helyekről egyelőre sikerült ugyan ellépni, de a klub körüli helyzet így is komoran tragikus: hosszú évekre kénytelenek leszünk jobb esetben a harmad-, rosszabb esetben a negyedosztályra berendezkedni.” – állítja a hazai szurkolók legkitartóbbika.

És amikor úgy érzed, ennél már nem is lehetne szomorúbb ennek a patinás, az angol futballnak meghatározó ikonokat adó klubnak a helyzete, Szlusita még hozzáteszi: „A Premier League nekünk ma már csak egy álom. Szép, de egyre jobban megfakuló álom...”

Források: Blackpool-blog, Guardian, Independent, Twitter, Wikipedia