Bittera Dóra és Molnár B. Tamás az elmúlt másfél évtizedben szinte átformálta – vagy inkább: megmentette – a magyar gasztronómiát, de közben valahogy elfelejtett szakácskönyvet írni. Csináltak közben annyi minden mást: gründoltak egyesületet, szerveztek szakácsversenyeket, kreáltak minőségitanúsítvány-rendszert, reformálták a szakácsoktatást, tanácsadtak, kutattak, pályáztak, teszteltek, blogoltak, étteremkalauzoltak, de valahogy szakácskönyvre vagy affélére nem maradt idő.

Tavaly ugyan megjelent a Főzés tudománya, de az sem az ő könyvük volt, hanem Yannick Masson és Jean-Luc Danjou konyhatechnológiai enciklopédiáját (La cuisine professionnelle) fordították le, és dolgozták át heroikus munkával, majdnem egy évtized alatt.

A főzés tudománya váratlanul nagy siker lett, nem hivatalos tankönyv a magasabb színvonalra törekvő szakácsoktatásban, talán ez is meghozta Molnár B. Tamásék kedvét ahhoz, hogy régebbi, Magyar Nemzetben megjelent cikkeikből, illetve a cikkek egy részéből kötetet formáljanak.

Ez lett a Konyhauniverzum. Nem kimondott szakácskönyv, de vannak benne receptek is. (Egyébként is: Molnár B. egyik legfontosabb tanítása: a gasztronómia nem receptgyűjtemény.)

Nem próbálnék úgy tenni, mintha elfogulatlan kritikusa lehetnék ennek a könyvnek. Ott a nevem a hátlapján, két sornyi ajánlószöveggel: „Ha szabad egy sajtótörténeti húrt megpöndítenem: a rendszerváltáson alig túl érő memóriámból nem bírnék (bírnák) előbányászni még egy cikksorozatot, amelynek akkor a társadalmi, kulturális (2 in1) hatása lett volna, mint a Molnár-Bittera trióéjáénak.”

És ezt tök komolyan gondolom. Ezekből a 2003-tól a Magyar Nemzet hétvégi számaiban közölt Molnár-Bittera-cikkekből, amelyekből e könyv is összeállt, sarjadt ki az elmúlt évek egyik legcsodálatosabb és leglelkesítőbb jelenségegyüttese, amit némileg lelombozó sajtókliséközhelypanellal magyar gasztroforradalomként szoktak emlegetni, ha kell, ha nem. Jegyezzük meg azt is, hogy a szerzők ízlésétől meglehetősen távol áll a revolucionizmus, a falra festhető jelszópárosuk inkább a „hagyomány és evolúció”, amely egyébként az általuk megszervezett szakácsverseny neve is, és a mottója a nemrégiben elkezdődött Bűvös Szakács-sorozatnak a TV2-n.

(A szerző házaspárt itt nem mutatnám be: két igazi budai polgár, háromezer kötetes gasztrokönyvtár, nyolc nyelv, komolyzene, Jimi Hendrix, angol-francia, Németország, Portugália, Michelin-csillagok, satöbbi. Akit érdekel, olvassa el a régi - nem a fogykós - Origó portréját, kábé minden benne van 2013-ig.)

Újságcikkek könyvbe gyömöszölése nem mindig hozza meg a kívánt eredményt. Sőt, többnyire nem. Az újságcikk gyorsan romlik, hamar elveszíti értelmezési keretét, az aktualitás mindent megmagyarázó és megértető kontextusait. Itt ugyan a rendszerváltás utáni magyar sajtó egyik legnagyobb hatású cikksorozatával van dolgunk, de még ez sem garantálna semmit, simán lehetnének ezek a cikkek ma, egy kötetbe gyűjtve érdektelenek, érvénytelenek, avasak.

De ahogy beleolvasunk, már az első írás megnyugtat: ezeket a cikkeket nem fogta az idő, sőt a könyvben remekül érzik magukat, kiegészítik, értelmezik, olvastatják egymást. Nemhogy volt értelme begyömöszölni őket, de mintha ebből a könyvből lettek volna eleve kiragadva.

A Molnár-Bittera páros írásai nem novellák, nem esszék, nem tárcák, nem glosszák, és a legkevésbé sem receptek. De van bennük ez is, az is. Egyrészt ugyan irodalmi erejű írások, de mindegyik szigorúan non-fiction. Molnárék pont oda nyomulnak be, ahová az irodalom, legalábbis a magyar sosem tudott. Az irodalom számára az étel, a főzés mindig csak kulissza volt, a jellemzés, a hangulat- vagy mítoszteremtés eszköze. Épp elég baja a magyar gasztronómiának az állandó krúdyzás, hogy magát ezzel az elég felületes kultusszal igazolja. (Miközben az irodalom nem vagy alig törekedett a magyar gasztronómia komolyabb megismerésére, földolgozására. Nem volt olyan írónk, mint a franciáknak Dumas, aki korszakos gasztronómiai szakkönyvet is alkotott. Talán Jókainak lett volna hozzá affinitása és tudása – úgy látszik a történelmi regény teszi a gourmand-t - , de ő sem mert belefogni soha.)

Molnárék is érintenek rengeteg irodalmi ezt-azt, akár hősöket, szerzőket, műveket, meg persze zeneieket, képzőművészetieket, filozófiaikat, satöbbieiaiket. Mindegyik írás egy-egy történetből, helyzetből, műből, személyből bomlik ki, és rögtön tart is a konyha a felé, aztán akörül örvénylik, újabb és újabb szálakra bomolva kavarog, olyakor csapong kontinensek, korok és tűzhelyek között.

Az egész sorozatból kibomlik Molnár B. mágikus-realista, globális konyhafilozófiája: minden összefügg mindennel, a japán kaiszeki a francia nouvelle cuisine-nel, a perui escabeche az ecetes ponttyal, Csernobil a misolevessel.

Ha Kínában meglebbenti a szárnyát egy gong-bao-csirke, Heston Blumenthalnál injekcióstűvel pecsenyelevet fecskendeznek belé.

A szerzők műveltsége és tárgyi tudása lenyügöző: minden sor tömény információ, a tudás és a szellem áramlik mindenhonnan. Adhat ennél többet egy könyv?

350 oldal, egyetlen kép nélkül. (A kötet tehát átmegy a Váncsa-teszten, tudniillik Váncsa István több száz szakácskönyv áttanulmányozása után jutott arra a következtetésre, hogy csakis azok a szakácskönyvek érnek valamit, amikben nincsen kép.)

Nem mintha maguk az írások nem lennének elég szórakoztatók vagy tartalmasak, szakácskönyvek esetében – és itt egy félig-meddig szakácskönyvvel van dolgunk – fölhasználói szempont szokott lenni, hogy hát ugye receptek… Hogy azok milyenek?

Parádésak, persze. Molnár B.-t a csúcs érdekli. Nem feltétlenül a laboratóriumi precizitású csúcskonyha (az is), de mindig a csúcsminőség, az elérhető legjobb. Alapüzenete, hogy egy túróstésztának is érdemes rendesen nekiállni: tisztességes lisztől friss tésztát gyúrni, nem megvenni a bótit, beszerezni némi kitűnő minőségű, nem agyonsózott, nem túlfüstölt szalonnát, igazi, zsíros túrót szerezni és a többi, csupa lehetetlennel határos küldetés. Tehát a Konyhauniverzum receptjeinek elkészítéséhez kell némi eltökéltség. De érdemes rászánni időt és energiát. Nyugodtan mondhatom, mivel sokat megfőztem már ezek közül.

Az igazi nagy katarzis az volt, amikor Bernard Loiseau (ő volt az a séf, aki öngyilkos lett, miután lepontozták az éttermét; a történet persze ennél kissé bonyolultabb, benne van a könyvben) receptjét készítettem el: süllő hagymalekvárral és vörösboros vajmártással (sandre rôti à la fondue d’échalottes, sauce au vin rouge). Sülthal, köret, mártás – nagyon egyszerű dolognak tűnik, de fantasztikusan ki van találva; ahogy az alig átmelegített, szinte nyers süllő passzol az édes péppé sült hagymához és a fanyar-mély vörösboros szószhoz, ahogy a helyén van minden apró részlet, ízárnyalat, aroma, nos, attól az ember hirtelen megérti, miért érdemes szórakozni a hidegen montírozással vagy a főtt, reszelt répával bohóckodni a mártáshoz, és miért éri meg igazán jó pinot noirból készíteni. Big bang! - és összeáll a konyhauniverzum.