A tömegnek ilyenkor is van ereje

  • Ronda a kampány. Még annál is rondább.
  • Hódmezővásárhely előtt az ellenzéki pártok az egymás elleni küzdelemre készültek, mert senki sem hitte el, hogy a Fidesz legyőzhető.
  • Mire elhitték, már elindították a jelöltjeiket. A teljes összefogás eleve utópisztikus lehetősége illúzió maradt.
  • Az viszont továbbra sem illúzió, hogy nagyon sokat számít, hogy mennyien fejezik ki vasárnap, hogy elegük van a hivalkodóan korrupt világból.

Ehhez mérten

Undorító állatemberek veszik el a mindenedet - ennyit harsog a Fidesz a 2018-as kampányban, és nem saját politikusaikra gondolnak. Hanem a migránsokra, akiknek fenyegető képét 2015 óta pénzt és energiát nem kímélve festik Magyarország minden létező falára. 

Hosszú évtizedek óta nem fordult elő Magyarországon, hogy a kormány embercsoportok ellen hergelje a lakosságot. A 20. század közepét idézték meg ezzel a fideszesek, azzal az enyhítéssel, hogy elsősorban nem Magyarországon élőket raktak célkeresztbe.

A rasszizmust Nyugat-ellenességgel keverték, megtagadva mindent, amiről a rendszerváltás idején konszenzus volt. Eddig a Jobbik 2010-es választási kampánya volt a leginkább rasszista és Nyugat-ellenes a rendszerváltás óta, de annál most sokszorosan rasszistább és Nyugat-ellenesebb kampányt vitt a Fidesz.

A 2016-os népszavazás idején kiderült, hogy legalább 3 millió embert komolyan megérint az ilyen típusú kampány, és a Fidesznek a kétharmaduk támogatása is elég lehet már a győzelemre.

A Fidesz kitalált egy történetet arról, hogy Nyugat-Európában rossz az élet, hogy világháborús helyzet van, és nemzetközi összeesküvés akarja a magyar nép eltörlését a föld színéről. Ez a történet végletekig megosztotta a magyar társadalmat: a történetre nem vevők mélyen megvetik azokat, akik félnek miatta, a félelmet átélők pedig a nemzet gyilkosaiként tekintenek a propaganda elutasítóira. Ezzel a Fidesz által felépített háborús világ mégiscsak valósággá vált: a mítoszon vitatkozó magyarok közötti kultúrharcot táplálja a külső fenyegetés délibábja.

Ebben a kultúrharcban a Fidesz olyan vádakkal támadt néhány ellenzéki politikust (homoszexuális, gyilkos, ügynök) amelyeknek nemhogy a racionális érveléshez, de a valósághoz sincs köze.

Ehhez a helyzethez mérten lehet csak vizsgálni a mostani választást. Egy olyan ország választásáról van szó, ahol a tanárok és az orvosok a hivatalos szabályok szerint kormányzati engedély nélkül nem állhatnak szóba újságírókkal, ahol bármennyi közpénzt bármikor magánkézbe adhat a kormányzat, ahol az ügyészség nem nyomoz a politikai okokból érinthetetlen kaszt ellen.

Négy év alatt kevés változott a Fideszen kívüli világban

Az ellenzék nagyon csúnyán elvesztette a 2014-es választást. Képtelenek voltak alkalmazkodni a számukra kedvezőtlen új választási szabályokhoz, és képtelenek voltak kihasználni, hogy a Fidesz 650 ezer szavazót vesztett 2010-hez képest. A baloldal 2010-ben elutasított politikusai ragaszkodtak a folytatáshoz, a frissen kettészakadt LMP éppen csak bekerült a parlamentbe, a Jobbik addigi politikáját pedig átvette a sokkal életképesebbnek tetsző Fidesz.

Érdemi változás a 2014-es felálláshoz képest kevés van, új szereplők alig léptek színre, az ellenzék 2012 óta várt erős és mindenkit összefogó vezére nem jelent meg. 

Ami változott: a baloldali és a liberális ellenzék is még tovább osztódott; a Jobbik pedig határozottan visszavett Nyugat-ellenes radikalizmusából és rasszizmusából. Ennyi az, ami kifejezetten az ellenzéki politikusokon múlott. A többi változás rajtuk kívül álló körülményekből fakadt.

Első körülmény: Hódmezővásárhely

Az idei kampány legeslegfontosabb fejleménye egy véletlen tragédiával, Almási István hódmezővásárhelyi polgármester halálával kezdődött.

A fideszes önkény által teljesen porba alázott hódmezővásárhelyi ellenzékiek felborítottak mindent, ami az országos politikában tabunak számított: kínjukban ugyanis együttműködtek. Látták, hogy nincs vesztenivalójuk. Városukra a Fidesz erős bástyájaként tekintett az ország, de ők Gotham Citynek nevezték településüket. 

A helyi MSZP és a Jobbik képes volt találni egy közös jelöltet, aki simán legyőzte a legyőzhetetlennek hitt fideszest, azt, aki mellett még Orbán Viktor is kampányolt. A Nemzeti Együttműködés Rendszerével szembeni gyűlölet megteremtette néhány napra a nemzeti egységet a városban, a radikális jobbosok együtt ünnepeltek a baloldaliakkal, a liberálisokkal.

A hódmezővásárhelyi polgármester-választás abból a szempontból tökéletes időpontban történt, hogy hirtelen rengeteg ember érezte úgy, hogy a választásnak tétje van. Izgatottá tette az eredmény az országot. Viszont túl későn volt ahhoz képest, hogy addigra az ellenzéki pártok már lemondtak a győzelemről, és inkább az egymás elleni küzdelemre készültek.

A hódmezővásárhelyi választás a korábbinál is brutálisabb migránsozást hozott ki a Fideszből, mert volt addig is a legsikeresebb üzenetük. Látták, hogy az ellenük szavazók nagy létszámban mozgósíthatók, és erre válaszul ők is erősítettek a migránsok okozta életveszélyről szóló történetükön, hogy az erre fogékonyakat még nagyobb számban mozgósítsák.

Hódmezővásárhely az ellenzéknek pedig megmutatta, hogy hatalmas tartalékaik vannak, és ha sokan mennek el szavazni, akkor bármi megtörténhet.

Hódmezővásárhely előtt viszont alig akadt politikus az ellenzéki oldalon, aki komolyan elgondolkozott volna azon, hogy milyen taktikával lehet megverni a Fideszt. Ezt nem tartották reális lehetőségnek. Ehhez mérten túlélésre építették ki a taktikájukat, amiben a fő kérdés az volt, hogy egymáshoz képest milyen eredményt érhetnek el.  E gymást tekintették igazi ellenfélnek, mert csak ebben a térben láttak reális esélyt a sikerre, és ehhez mérten állították ki jelöltjeiket. Azt számolták még legfeljebb, hogy megakadályozható-e a kétharmad.

Az alkalmazkodás a fideszes választójogi törvényhez ugyanis az ellenzék szempontjából egy mindent vagy semmit játékká silányult: ha győzni akarnak, akkor össze kell fogniuk, feladva minden identitást, a sajátjaiknál megszerzett pozíciót, amit hosszú évek furkálódása és háborúi alatt felépítettek. Sőt el kellett volna hinniük, hogy senki sem veri át a másikat, hanem mindenki kitartana a kényszer-szövetségben. Ezt még a baloldal sem merte megkockáztatni. 

A legnagyvonalúbb ajánlatot az összefogásra Botka László adta Hódmezővásárhely előtt, de a megszólított pártok órákon belül elutasították, a saját pártjának vezetése pedig egy hónapon belül leváltotta őt. Nem hitték, hogy érdemes kockáztatni Orbán legyőzése érdekében. Ha akkor elindul valami értelmes alkudozás arról, hogyan lehet minden körzetben csak egy jelöltet állítani, és akár közös listán indulni, akkor talán nem lett volna kései a hódmezővásárhelyi tanulság.

Hódmezővásárhely után viszont megváltozott a közhangulat: nem lehetett már azt mondani ellenzéki oldalon, hogy nem akarok összefogást, mert kiderült, hogy működik.

Olyan pártok is elkezdtek legalább elvi szinten nyitottnak lenni (LMP, Momentum) amelyek a csongrádi kisváros időközije előtt száz százalékra mondták, hogy ők soha - sehol - senkivel.

Csakhogy addigra már álltak az egyéni jelöltek, le voltak adva a listák, és az egyébként is bizalmatlan közegben kínkeservesen kezdődtek az egyeztetések. Az MSZP miniszterelnök-jelöltje addigra az a Karácsony Gergely volt, akit az LMP-ben a 2012-es pártszakadás fő felelősének tartanak, és ezért úgy utálják ott, mint például Mesterházy Gyurcsányt, és addigra Karácsony átverte az Együtt pártot is, amivel elhitette ősz elején a közös indulást. Addigra az MSZP átengedte a DK-nak az egyéni körzetek több mint harmadát, köztük olyanokat, ahol a többi ellenzéki párt is erős embereit indította, éppen azok a pártok, amelyek a legkevésbé Gyurcsánnyal akartak egyezkedni. Addigra eldőlt, hogy az MSZP és a DK külön listát állítanak, holott a két párt választói között különösen nagy az átszavazási hajlandóság. Addigra két pártnak már volt kongresszusi határozata arról, hogy nem szövetkeznek senkivel. 

Ebből a lehetetlen helyzetből pedig az lett, ami a lehető legjobb volt a Fidesznek: a kampány utolsó hetében a baloldali ellenzék már semmi másról nem tudott beszélni, mint megegyezés körüli balhékról, intrikákról. Éppen az utolsó napokban már egyáltalán nem volt szó arról, hogy milyen erkölcstelenségeket tettek a fideszes vezetők. A tavaszi botrányokról (Kósa öröksége, Semjén helikopterező szarvasa, stb.) senki sem tudta jobban elterelni a figyelmet, mint maga az ellenzék. Képtelenek voltak alkalmazkodni ahhoz a helyzethez, hogy kiderült, hogy a Fidesz legyőzhető.

Az összefogás körüli leghangosabb hisztériát ugyan a baloldal pártjai mutatták be, de a hódmezővásárhelyi forgatókönyv országos szintre emelhetetlenségében legalább ekkora a Jobbik felelőssége. A párt még csak tárgyalni sem kezdett, amivel megkímélte magát a kínos jelenetektől, de közben nem is tett semmit a kormányváltás érdekében. A veszekedők legalább próbálkoztak valamennyire. 

Vona Gábor pártelnök közvetlenül Hódmezővásárhely után annyit tett, hogy elmondta néhányszor, hogy az emberek szavazzanak a legesélyesebb egyéni jelöltre. Itt is belesétált az ellenzék a kormánypárti kelepcébe, hiszen a Fidesz a kampányban folyamatosan azzal bombázta a Jobbik régi bázisát, hogy a buzi Vona a Gyurcsánnyal állt össze. Rosszabb lett volna a kormánypropaganda ebből a szempontból, ha tényleg tárgyalnak? Nem biztos, hogy lehetett volna rosszabb. A Fidesznek viszont így biztos, hogy sokkal jobb.

A nagy ellenzéki népfront egyébként is bizarr, utópisztikus, és a többpártrendszeri logikát átlépő, ám bizonyítottan működő lehetősége így elmaradt. 

De még így is kikényszerített Hódmezővásárhely legalább néhány körzetben baloldali visszalépéseket, ami 3-4 mandátumot hozhat az ellenzéknek. És egészen komoly mozgalmak indultak az átszavazások támogatására, listák és táblázatok köröznek az esélyes jelöltekről, és legalább bekerült a köztudatba a listás és egyéni szavazatok megosztásának lehetősége. 

Második körülmény: Simicska

Az idei választás másik nagy fejleménye Simicska Lajos aktivitása és passzivitása, egyszerre. Erről még annyira sem tehet az ellenzék, mint a hódmezővásárhelyi időköziről.

Simicska és Orbán összeveszése az előző választások után teljesen fideszes belügy volt. Nem véletlenül mondta Orbán Viktor március 15-i beszédében, hogy "Ellenfeleinknek csak úgy van esélyük, ha sikerül a táborunkat megosztani, ha sikerül megbontani az egységünket". A legnagyobb veszélyt a belső szivárogtatások jelentik minden politikai erőre, az MSZP szétesését is a belső viszály tette ennyire drámaivá. Aligha estek volna ennyire szét, ha egyikük a csapatból nem viszi ki az őszödi beszédet.

Simicska Lajos bosszújának legfontosabb jelentősége ebben a kampányban az, hogy komoly sajtóvállalatot tart fenn, tévével, rádióval, napilappal és online-nal, továbbá plakáthelyek ezreit biztosítja a Jobbiknak. A nem kormánypropagandát harsogó média- és hirdetési felületek egy jelentős része az övé, és ez mindenképpen segítette az ellenzéket. 

Nem lehet tudni, hogy pontosan mekkora szerepe van a Jobbik kampányában, például abban hogy a párt nem akarja visszaléptetni egyetlen jelöltjét sem, vagy abban, hogy a Jobbik a politikai közép felé mozdult határozottan, és az EU-zászló elégetését a Bérunió jelszavára cserélte. Valószínűleg számított a szava. 

Tekintélyes vagyonával és Orbán Viktorral szembeni dühével Simicska szerepe felértékelődött, a baloldalon még olyanok is komoly reményeket fűztek hozzá, akik néhány éve még csak az Orbán-féle illiberális rendszer megteremtőjét és haszonélvezőjét látták benne. Várták, hogy majd ő kikaparja a gesztenyét az ellenzéknek, ledobja az úgynevezett atombombát, leleplezi Orbán Viktor rettenetes titkát. Bíztak benne, hogy nem is kell a Fidesz ellen nagyon kampányolni, jön majd egy borzasztó bizonyíték a miniszterelnök ellen, ami úgyis beindítja a választókat. Ez a várakozás eddig nem teljesült be.

Simicska teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett a kampányban: hol Orbánt gyalázó feliratokat firkált plakátokra, hol azt nyilatkozta, hogy semmilyen Orbánra kínos információ megosztására nem készül, aztán elterjedt, hogy mégis, és most, a kampány legvégén úgy tűnik, hogy mégse. Zavart biztosan okozott a fideszesek között, talán sokaknak álmatlan éjszakákat is, de a rendszert nem tudta vagy nem akarta a feje tetejére állítani.

A tömeg értelme

Látszik, bőven van baj ezzel az idei választással: fasiszta kormánypropaganda, tehetetlenül vergődő ellenzék, egy kegyvesztett oligarcha dühös toporzékolása mellett kevés üdítő körülmény árnyalja a 2018-as parlamenti választást.

Pedig van legalább egy nagyon komoly lehetőség benne: egészen biztosan számít, hogy hányan mutatják meg, hogy elégedetlenek a kormánnyal.

Számít, hogy mennyien mutatják meg, hogy szerintük nem normális a hivalkodóan korrupt vezetők hazugságokon alapuló rendszere. Meghatározza, hogy mennyire lehet gátlástalan a hatalom. Teljesen másképpen viselkedik a Fidesz, ha alkudniuk kell, ha a netadó ellen nagyon sokan tüntetnek, ha figyelembe kell venniük akadályozó szempontokat. Másképpen viselkednek ilyenkor, és másképpen akkor, ha óriási felhatalmazást éreznek maguk mögött. Általában is segít a demokrácián, még annak maradékán is, ha a visszaéléseknek következményük van. Most Magyarországon elfogulatlan igazságszolgáltatás hiányában az egyetlen ilyen következmény a választáskor kifejezett vélemény lehet.

És ebből a szempontból szinte mindegy, hogy kicsoda lesz a szavazólapon az eszköz e vélemény kifejezésére. Minél többen szavaznak a kormány ellen, annál nagyobb zavart okoznak az önkényeskedőkben.