A 81 éves amerikai szenátort egy éve kezelték az agydaganat gyógyíthatatlan és agresszív formájával, glioblasztómával. John McCain családja augusztus 24-én közölte, hogy a politikus kérésére az orvosok leállították a kezelését.

Amikor 2017 nyarán bejelentette, hogy agydaganata van, Amerikában kizökkent az idő. A megrendült üzenetek között ott volt Donald Trumpé, aki a kampányában gusztustalan módon támadta McCaint, és Barack Obamáé, aki a karrierje legnagyobb vereségét mérte rá. Jobb- és baloldaliak együtt sorakoztak fel a férfi mögött, akinek a statisztikák szerint bő egy év lehetett hátra az életéből.

De aki arra számított, hogy a következő hónapok pusztán a szép gesztusok és a könnyes búcsú időszaka lesz, az nem is tévedhetett volna nagyobbat.

Az első műtétje után alig két héttel, orvosai tanácsai ellenére McCain visszatért Washingtonba, hogy leadja szavazatait egy sorsdöntőnek ítélt javaslatról. Obama nagy társadalmi projektjét, az egészségügyi reformot akarták megsemmisíteni a republikánusok, élükön az elnökkel, aki egyik legfőbb kampányígéretének tette meg az Obamacare eltörlését. Mint utóbb kiderült, Trump külön felhívta McCaint, az alelnök és a frakcióvezető is hosszan győzködte, hogy tartson a párttársaival, mert a szavazata nélkül nincs meg a többségük a szenátusban.

Ezután játszódott le a jelenet, ami annyira drámaira sikerült, hogy a CNN külön elemezte az egyes szereplők reakcióját. McCain belép a terembe, minden tekintet rá szegeződik, felhívja magára a jegyző figyelmét, majd egy határozott kézmozdulattal süllyesztőbe küldi a republikánusok tervét.

link Forrás

McCain egyébként soha nem értett egyet az Obamacare-rel, de a republikánusok eljárását, a rendes vita és valós alternatíva nélküli visszavonást elvi okokból ellenezte. „Ez tűnt a helyes döntésnek” - ennyit mondott az őt megrohamozó riportereknek, amikor kisétált a szenátus épületéből.

McCain később sem maradt csendben: élesen kritizálta Trumpot is, például az oroszoknak kedvező döntései miatt. De a konkrét ügyeknél érdekesebb volt maga a jelenség:

a háborús hős, a hagyományos jobboldal ikonja, akit nem lehetett lejáratni, nyerészkedéssel vagy hátsó szándékokkal vádolni, mert sugárzott róla, hogy a halál kapujában csak a lelkiismeretével kell elszámolnia.

Ennek a jelentőségét nem lehet túlbecsülni egy olyan országban, amely annyira kiábrándult a politikai elitből, hogy inkább egy kényszeresen hazudozó celebre bízta magát, csak hogy valami változzon. A mindent ellepő idiotizmus és a konzervatív politikát lassan felemésztő, nihilista alt-right korában McCain élete a maga rengeteg hibájával és ellentmondásával együtt is arra emlékeztet, hogy lehet más a jobboldal, és a politikában sem mindenki elvtelen gazember.

Katonadolgok

Ha annyit mondunk, hogy McCain katonacsaládból származik, még alig mondtunk valamit. A nagyapja és az apja is a haditengerészet tisztjei voltak, az amerikai történelem első apa-fiú párosa, akik egyaránt ún. négycsillagos tengernagyi rangig jutottak. A dinasztikus gondolkodást mutatja az 1936-ban született szenátor teljes neve:

John Sidney McCain III.

Fia, John Sidney McCain IV ugyanazon a haditengerészeti akadémián végzett, mint a dédapja, a nagyapja és az apja.

McCain egyszer arra is célozgatott, hogy egyik távoli őse a Rettenthetetlenből ismerős lázadó skót király, I. Róbert, de ezt a történészek mesebeszédnek nevezték. Az viszont tény, hogy a balhézással és csajozással töltött akadémiai évek után elég gyorsan került éles háborús helyzetbe. 1964-ben megházasodott, 1966-ban megszületett az első gyereke, de egy évvel később Vietnamba küldték, ahonnan csak hat évvel később térhetett haza.

Bombázópilótaként szolgált, könnyebb sérülésekkel túlélte a Forrestal anyahajó katasztrófáját (a pusztító tűzben 134 bajtársa meghalt) és számos bevetést, de nem sokkal később

Hanoi fölött lelőtték a gépét, és hadifogságba került.

Eltört a keze és a lába, de azt mondták neki, hogy csak akkor kezelik, ha átad nekik hasznos információkat. Nem adott. Már nagyjából menthetetlennek tűnt, amikor a fogva tartói kiderítették, hogy az admirális fia. Ekkor bekerült a kórházba, de így is sokáig táncolt élet és halál között. Amikor jobban lett, először azért kínozták, hogy ismerje el bűnét, azt, hogy közönséges bűnöző, aki „kalózkodott” Vietnam légterében. A folyamatos kínzástól olyan állapotba került, hogy az őrök szoros megfigyelés alatt tartották, hogy ne legyen öngyilkos. Ebben a helyzetben végül aláírta a „vallomást”, amivel ugyan nem ártott közvetlenül senkinek, mégse bocsátotta meg magának soha.

Az Arizona Republic 12 részes életrajza szerint ezután mindenféle médiaszereplésekre akarták rávenni (először belement, de nem volt hajlandó hazudni, aztán visszautasította a lehetőséget), vagy éppen arra, hogy írjon egy levelet a békéről az amerikai pilótáknak (ezt megtagadta). De annak is komoly propagandaértéke lett volna a kommunisták szempontjából, ha elengedik az egész Csendes-óceáni térség amerikai parancsnokának fiát, aki ezt hálásan megköszöni a kamerák előtt. De McCain ragaszkodott az amerikaiak belső szabályzatához, hogy a hadifoglyok csak az elfogásuk sorrendjében szabadulhatnak. Utána ezért verték:

többek között eltörték a bordáját és újra eltörték a kezét.

Összesen 5 és fél évet raboskodott, 1973-ban szabadult. Hazatérése után hősként ünnepelték, de a sérülései miatt később sem tudta a válla fölé emelni a kezét.

Hősből héja

Hazatérése után a hadsereg kötelékében maradt, de hamarosan a haditengerészet összekötője lett a szenátusban, amit politikai kapcsolatok építésére használt. 1982-ben republikánus kongresszusi képviselő lett, majd négy évvel később nagy fölénnyel választották meg Arizona állam szenátorának. Ezt tisztséget - öt sikeres újraválasztási kampány után - halálig betöltötte.

McCain maga is nyíltan beszélt róla, hogy politikai sikereit részben katonai múltjának köszönheti, hiszen a hadseregnek Amerikában iszonyatos kultusza van, nem csak a jobboldalon, de ott aztán főleg. És bár többször kijelentette, hogy nem tekinti magát hősnek, de legalább is hagyta, hogy mások így állítsák be.

Karrierjének legsúlyosabb döntései is a háborúhoz kapcsolódnak: még a hetvenes években, aktív katonaként és népszerű médiaszereplőként propagálta a vietnami bombázások folytatását, később pedig Bush mellé állt az iraki háború ügyében. Ezekről mára elég nagy biztonsággal kijelenthető, hogy

katasztrofális döntések voltak, mindkét amerikai beavatkozás hazugságra épült, feleslegesen haltak meg emberek ezrei,

és utána Vietnamban és Irakban is minden még rosszabb lett. McCain később a háborúpárti héják vezéralakja lett, amolyan über-hawk, aki legutóbb Szíria és Észak-Korea esetében is a keményebb fellépés mellett kardoskodott.

Máskor viszont tett a béke érdekében: a kilencvenes évek elején részt vett a bizottságban, amely kimondta, hogy nincsenek már titokban fogva tartott amerikaiak Vietnamban, és később pont ő volt az egyik szószólója az amerikai-vietnami diplomáciai kapcsolatok rendezésének. Bill Clinton később azt nyilatkozta, hogy ez McCain nélkül nem sikerült volna.

Emellett vietnami tapasztalatai miatt többször szavazott a szárazföldi csapatok bevetése ellen, például 1983-ban szembement korábbi barátjával, Reagan elnökkel is, aki csapatokat akart küldeni Libanonba.

A különutas

A sajtó imádta, hogy egy veterán szólal fel Reagan háborúja ellen. McCain ekkor lett országos hírű politikus, és innentől tudatosan építette a pártjával és kormányával is bátran szembeszálló, önállóan döntő, őszintén beszélő politikus figuráját.

McCaint az elvek embereként szokták éltetni, de ez persze az ő esetében is csak megszorításokkal igaz.

Azt hirdette, a naivitás vádját is kiérdemelve, hogy vannak olyan értékek, amelyek pártállástól és világnézettől függetlenül összekötik az amerikaiakat: például a szabadság, a hazaszeretet és a jogállam tisztelete. Meggyőződése volt, hogy ezeket az értékeket a liberális világrend tudja biztosítani, és áhítattal tekintett az amerikai demokrácia intézményeire - köztük a szenátusra, ahol évtizedekig dolgozott.

Ezekből az általános értékekből azonban nagyon is konkrét tettek következtek: McCain híres volt a kétpárti konszenzuson alapuló javaslatairól, illetve arról, hogy tiszteli az ellenfeleit.

Ezekre a kritikusai azt mondták, hogy csak népszerű pózok, de a pályája elég meggyőzően mutatta meg, hogy a párton belüli önállóság, a politikai ellenfelekkel való együttműködés és a normalitáshoz való ragaszkodás egy szint fölött inkább akadály, mint előny.

McCain élete utolsó éveiben a demokraták kedvence lett, de ezt úgy érte el, hogy mindig is régi vágású konzervatív volt.

• A nyolcvanas években az abortusz szigorítása mellett szavazott;
  
• a kilencvenes években a pénzügyi szektor szabályozása ellen harcolt;
  
• a kétezres években (is) hevesen ellenezte a melegházasságot, és szavazatai alapján a legkonzervatívabb szenátorok közé sorolták;
• utána pedig évekig volt az általa szocialistának nevezett Obama dühödt kritikusa.
  

McCain fenti elveinek egyike-másika természetesen sokaknak elfogadhatatlan volt, ő viszont makacsul ragaszkodott hozzájuk. De az is előfordult, hogy belátta hibáit. 1983-ban például leszavazta Martin Luther King nemzeti emléknapjának bevezetését, hogy aztán hét évvel később maga kezdeményezze ugyanezt Arizonában, és nyilvánosan kövesse meg a fekete polgárjogi mozgalmat.

1987-ben korrupciós botrányba keveredett: annak az üzletembernek az érdekében járt közben - négy másik szenátorral együtt - egy szövetségi pénzügyi hatóságnál, aki korábban nagy pénzeket adott a kampányaira. Bár az USA-ban megszokott és elfogadott, hogy gazdag üzletemberek támogatnak politikusokat, de ez a fajta direkt ellentételezés botrányt okozott, és McCain karrierjét is veszélybe sodorta. Itt azonnal belátta, hogy hibázott, és később maga terjesztett be törvényt a kampánytámogatási rendszer szigorítására.

A Rolling Stone-ban megjelent, részletgazdag és szórakoztató, de már-már parodisztikusan ellenséges portrécikk ezen kívül számos emberi gyengeségét dokumentálja: fiatalkori alkoholproblémáit, házasságon kívüli kapcsolatait és forrófejű, trágár kirohanásait. De ezeknél sokkal lényegibb problémák merültek fel a 2008-as kampányban.

Elnök akar lenni

McCain először 2000-ben indult el az ovális iroda irányába: a republikánus előválasztáson George W. Bush fő ellenfele volt. A pártelit Busht támogatta, és a kezdetben esélyesnek tűnő McCain népszerűségét egy különösen mocskos, névtelen lejárató kampány is megtépázta. (Szórólapok hirdették, hogy homoszexuális és pszichés zavarokkal küzd a vietnami kínzások miatt. A győztes Bush-kampány hevesen tagadta, hogy bármi köze lenne az abszurd vádakhoz.)

2004 nyarán McCain volt a legkedveltebb amerikai politikus, de végül nem indult el az újrázó Bush ellen. Ahogy állítólag nemet mondott John Kerry ajánlatára is, hogy legyen a demokraták (!) alelnök-jelöltje.

2008-ban viszont már ő lett a Barack Obama republikánus ellenfele.

A kampány idejére McCainből reálpolitikus lett - ha finoman akarunk fogalmazni. Ha nem, akkor azt mondhatjuk, hogy ideiglenesen feladta elveit és híres függetlenségét, és beleállt a szavazatszerzésbe.

• Korábban ellenezte Bush adócsökkentő politikáját;
  
• korábban kiharcolta, hogy az amerikai kormány ne kapjon felhatalmazást a terroristagyanús külföldiek jogszerűtlen kínzására;
  
• korábban nyitott volt rá, hogy egyes illegális bevándorlók állampolgárságot kapjanak;
  
• korábban is elutasító volt az abortusszal szemben, de a nemi erőszakból következő terhességek ügyében élesen szembement elvakult párttársaival;
  
• és korábban a kampányköltések szigorú ellenőrzésének vezéralakja volt
  

- a kampányban viszont mindezektől visszatáncolt vagy finomított az álláspontján, hogy belesimuljon a republikánus mainstreambe és megszólítsa a párt jobb szélét is.

Ekkor követte el azt a hibát, amely barátai szerint még a halálos ágyán is kísértette: Sarah Palint kérte fel alelnök-jelöltnek.

Először rendhagyó módon egy demokrata barátját akarta alelnök-jelöltnek, de ettől a republikánusok kiakadtak. Tanácsadói azzal győzködték McCaint, hogy Palin simán hozza neki az ultrakonzervatív és ultravallásos szavazatokat, de az alaszkai kormányzó számtalanszor nevetségessé tette magát a felkészületlenségével. McCain viszont nem emiatt, hanem a konkrét kampányon túlmutató jelentősége miatt érezhet megbánást vagy lelkifurdalást. Palin szerepléséből nőtt ki ugyanis a Tea Party mozgalom, ami mindent tagadott, amit McCain képviselt: a washingtoni intézmények méltóságát, a kétpárti együttműködés fontosságát és a visszafogott konzervativizmust. Ehelyett a republikánus párton belül megerősödött a fanatizmus, az ideológiai harc, az idegengyűlölet és az összeesküvés-elméletek.

Ami előkészítette a terepet Donald Trumpnak.

De még csak 2008-at írunk, amikor is egy szokásosan durvának mondható kampány után Obama fölényes győzelmet aratott McCain fölött.

Még ebben a kudarcos időszakban is volt viszont néhány pillanat, amikor megvillant valami abból a másik McCainből. Legendássá vált egy republikánus választói fórum, ahol az álhírekkel behülyített szavazók elmondták neki, mennyire félnek Obamától, mert az terroristákkal szövetkezik, illetve mert arab. Aki a magyar politikai életben tölti a mindennapjait, pontosan érti, hogy az ellenfél démonizálása, a félelemkeltés, a terrorizmussal és az „arabokkal” való riogatás milyen eredményes lehet.

McCaint a saját választói is kifütyülik, amikor ellentmond nekik: nem, Obamától nem kell félni, mert ő is rendes ember, aki szereti a családját és a hazáját.

link Forrás

McCain elmondja azt is, hogy szinte semmilyen politikai kérdésben nem értenek egyet, de ettől még nem vonja kétségbe Obama tisztességét. Korábban, amikor kiderült, hogy személyében az első fekete elnökjelölttel nézhet szembe, meleg szavakkal gratulált a történelmi teljesítményhez. Persze mindkét irányba mentek a lejárató hirdetések, de Obama is viszonozta a gesztust, és hangsúlyozta, hogy Amerika hálával tartozik McCainnek a szolgálatáért.

Ezek persze csak szavak, de pont az ilyen szavak segítik megőrizni az épeszű vita lehetőségét a közéletben

és a normális emberi kapcsolatokat különböző gondolkodású átlagemberek között. Ma ez elképzelhetetlen.

Diktátorok réme

Ahogy már szó volt róla, McCain hangos kritikusa lett a következő nyolc év demokrata kormányzásának. Baromságnak tartotta a békülékeny-tárgyalásos külpolitikát, és Obamát azzal is megvádolta, hogy szakított az amerikai elnökök nemes hagyományával, amikor Kuba, Venezuela és Irán diktátoraival találkozott.

Utóbbi állításnak speciel az ellenkezője igaz, elég csak Roosevelt és Sztálin, Kennedy és Hruscsov, Nixon és Mao randevúit említeni. De McCain kirohanása nem okozott meglepetést, hiszen arról volt híres, hogy

egész életében gyűlölt minden diktátort. És az érzés kölcsönös volt.

Az egyébként sem halvérűségéről elhíresült szenátor nyakló nélkül szórta átkait a zsarnokokra, Kim Dzsongil halálakor például nem éppen kegyeletteljesen annyit mondott: „Csak megelégedésemnek tudok hangot adni, hogy a Kedves Vezető csatlakozik Kadhafihoz, Bin Ladenhez, Hitlerhez és Sztálinhoz a pokol egyik meleg bugyrában.” Arra is emlékezhetünk, milyen zavart keltett, amikor Orbán Viktort újfasiszta diktátornak nevezte (erről részletesen írunk a Fidesz és McCain kapcsolatát bemutató cikkben).

Kedvenc ellensége Vlagyimir Putyin volt, akivel többször bonyolódtak személyeskedő üzengetésbe. Ennek keretében az orosz elnök többek között háborús bűnösnek és őrültnek nevezte McCaint. De nem csak szópárbaj folyt köztük, McCain mindenhol próbált keresztbe tenni Putyinnak, miközben hangoztatta, hogy szívén viseli az orosz nép sorsát, amely szerinte jobbat érdemelne.

Látványosan barátkozott például az orosz befolyást csökkenteni akaró grúz elnökkel, Miheil Szaakasvilivel, legemlékezetesebb külföldi fellépése során pedig az oroszpárti ukrán elnök, Janukovics ellen tüntető kijevieknek tartott beszédet 2013-ban. A Majdan-forradalom fontos eseménye volt, amikor az amerikai külpolitika egyik kulcsembere több tízezer ember előtt mondta ki:

„Ukrajna népe, ez a ti pillanatotok. A szabad világ veletek van, Amerika veletek van, én veletek vagyok.”

Egy évvel később elég volt egyetlen szófiai tárgyalás, hogy McCain rávegye a bolgár kormányt: fújják le a Déli Áramlat építését. Az EU által hevesen, de hiába támadott, az Orbán-kormány által lelkesen támogatott, Oroszországnak kulcsfontosságú vezeték terve ezen a ponton elbukott.

A hidegháború idejéből megmaradt, kibékíthetetlen ellenszenve az orosz hatalmi törekvések iránt akkor került újra középpontba, amikor kiderült, hogy az Egyesült Államok elnökét a Kreml titkolt támogatásával választották meg.

Az Antitrump

McCain már kezdetben sem nagyon rejtegette, hogy lenézi Trumpot. A mélypontról mélypontra szökdécselő 2016-os kampányból is kiemelkedett a jelenet, amikor a katonai szolgálatot hazugságokkal elbliccelő Trump nekiállt McCain hadifogságán gúnyolódni:

„[McCain] nem háborús hős. Azért lett az, mert elfogták. Én azokat szeretem, akiket nem fogtak el.”

Erre McCain még visszafogottan reagált, de amikor Trump sértegetni kezdte egy Afganisztánban elesett amerikai katona muszlim szüleit, a szenátor hosszú és szenvedélyes közleményben állt ki a Khan család mellett, és ítélte el pártja elnökjelöltjét.

link Forrás

Utóbb kiderült, hogy McCain adta át az FBI-nak a hírhedt Steele-dossziét, amelynek fő állítása az volt, hogy Putyin irányítja és zsarolja Trumpot. A részben bizonyíthatatlan értesüléseket tartalmazó magánhírszerzői anyagot azért juttatta el a titkosszolgálatnak, mert létfontosságúnak tartotta, hogy utánajárjanak a benne foglaltaknak, illetve hogy egyáltalán tudjanak róla. Pont azért, hogy ne lehessen zsarolni Trumpot.

A média szerette McCaint önfejű lázadónak látni, és ebben volt is igazság, de a pártja érdekeit ettől még igyekezett szem előtt tartani. Ennek szilárd bizonyítéka, hogy a fentiek után is támogatásáról biztosította Trumpot, mert mint nyilatkozta, tartozik ennyivel a szavazóinak.

De amikor a kampány finisében megjelent egy hangfelvétel, amin Trump arról beszél, hogy celebként akármit megtehet, akár pinán is ragadhat nőket,

McCain azt mondta, hogy elég,

nem szavaz se Hillary Clintonra, se Trumpra.

A választás után McCain lett a párton belüli ellensúlya Trumpnak és a hozzá törleszkedő opportunistáknak. Felszólalt a bíróságok és a titkosszolgálatok függetlenségének védelmében, támogatta az orosz kormány és a Trump-kampány közti összefonódás vizsgálatát, szenvedélyesen kikelt a Putyinnak való hízelgés ellen, és a maga sajátos módján védelmébe vette a Trump által fake news-nak bélyegzett független médiát is. Az NBC sztárműsorvezetőjének mondta:

„Gyűlölöm a sajtót. Önt meg aztán különösen. De tény, hogy szükségünk van önökre. Szükségünk van a szabad sajtóra. Életbevágó szükségletünk még az ellenséges sajtó is. Ha ezt elveszítjük, a személyes szabadságunkból vesznek el valamit. Ez a diktátorok első lépése.”

link Forrás

Jellemző, hogy egy júniusi felmérés szerint a saját államában, Arizonában a demokrata szavazók és a függetlenek körében is sokkal nagyobb volt a támogatottsága, mint az őt évtizedek óta mindig újraválasztó republikánusok között.

Egyik utolsó politikai tette az volt, hogy nem támogatta Trump jelöltjét a CIA élére, mert bár szerinte Gina Haspel jól szolgálta a hazáját, de utólag sem ítélte el a CIA fogolykínzásait. Erre reagálta azt egy alkalmazott a Fehér Házban, hogy nem kell McCainnel foglalkozni, mert „amúgy is haldoklik”.

Hosszú búcsú

Tényleg haldoklott már akkor. Megadatott neki, hogy elrendezzen és befejezzen mindent. Arizonai birtokán sorra keresték fel barátai, politikai szövetségesei és ellenfelei, akik mintegy két lábon járó végrendeletként számoltak be az esténként még ekkor is Absolut Elyxet kortyolgató McCain utolsó gondolatairól. De megérhette azt is, hogy megjelent még egy összegző könyve, illetve bemutatták a dokumentumfilmet, amelyben Clinton, Bush és Obama elnökök magasztalják, illetve

maga a láthatóan legyengült McCain beszél az örömeiről és kudarcairól.

Utóbbiak között szerepel első házasságának mindenki szerint ronda befejezése, de Sarah Palin kiválasztása, illetve az iraki háború támogatása is.

A McCain kedvenc könyvének címét kölcsön vevő Akiért a harang szól gyászszertartásra emlékeztető bemutatóján együtt beszéltek elcsukló hangon azok a demokraták és republikánusok, akik egyébként naponta esnek egymás torkának. Mindenki azt a hazafiságot ünnepelte benne, amely túllép a pártos szembenálláson és az önös érdekeken.

link Forrás

A betegsége bejelentése után már életében elkezdődött a gyászfolyamat, sorra jelentek meg az értékelések és visszaemlékezések. Egy veteránokat segítő törvényt róla neveztek el, mintegy főhajtásként. Egyszerre jellemző és megszokhatatlan, hogy a liberális-progresszív értelmiség egyik világítótornya, a Washington Post véleményrovatában ilyen címekkel jelentek meg publicisztikák az ízig-vérig konzervatív politikusról:

• John McCain egyszerűen korunk legnagyobb politikai vezetője
  
• McCain nem a tökéletes hírnök. Ő a tökéletes üzenet
  
• Reméljük, hogy McCain víziója Amerikáról hosszan túléli őt
  

És miket írtak a mindig kritikus New York Timesban?

• John Mccain mutatja meg, milyen a tiszteletre méltó állampolgár
  
• McCain a szenátus lelkiismerete. Hallgat rá bárki is?
  
• Talán nem is érdemeljük meg John McCaint
  

Mintha az elszánt Trump-hívőkön kívül tényleg az egész országot össze tudta volna hozni ez az ember, miközben mindenkinek volt oka haragudni rá. Temetését megszervezte saját maga: a tervek szerint két ádáz ellenfele, Bush és Obama is beszél a sírjánál, a lehető legkülönbözőbb vendégek előtt. De azt előre megüzente, hogy Trumpnak nincs helye köztük.

John Sidney McCain III meghalt. Most sok-sok túlzó mondatot mondanak el róla, de ha a gyász alábbhagy, Amerikának és a világnak még mindig bőven lesz mit kezdenie azzal, amit az élete jelent.