„Ha minden amerikai bázist megtámadunk, ha meggyilkoljuk magát Trumpot, az sem elég bosszú”

• Irán vezetői fogadkoznak, hogy ezúttal tényleg maga Irán fog bosszút állni Kasszem Szulejmani haláláért.
• Arányos bosszút emlegetnek, de talán még Trump meggyilkolását se éreznék annak.
• Ez nyílt amerikai-iráni háborút jelentene.
• De egyelőre nem követik tettek a fenyegetéseket.
• Talán mert Szulejmani halála rég nem látott egységbe kovácsolta az utóbbi hónapokban egyébként békétlenkedő iráni népet, és még némi nemzetközi szimpátiát is kiváltott.
• De ez a kegyelmi állapot nem tarthat örökké. Hogy mi jöhet, azt nehéz megjósolni, de aligha lesz jó vége.

„Nincs ember, akivel beszéltem, és meg tudná mondani, hogy Trump mit akar Iránnal” – nyilatkozta a New York Timesnak Ellie Geranmayeh, a Külkapcsolatok Európai Tanácsának (ECFR) elemzője a Kasszem Szulejmani meggyilkolása után kialakult helyzetről. Márpedig az efféle bizonytalanság a nagypolitikában egészen szélsőséges eredményekre vezethet. „Ha nekünk is nehezünkre esik megérteni, képzelhetik milyen nehéz az irániaknak” – erősített rá a már idézett cikkben ugyanerre az érzületre Dalia Dassa Kaye, a neves amerikai elemzőközpont, a RAND Corporation közel-kelettel foglalkozó központjának igazgatója.

Kaye szerint azok a kevert jelzések, amiket Trump az elmúlt hónapokban küldött, „rendkívül hatástalanok” egy ellenfél viselkedésének alakításában. Anélkül ugyanis, hogy pontosan értenék, mivel lehetne rávenni az Egyesült Államokat a feszültség enyhítésére, az iráni vezetők csak a sötétben tapogatóznak. Sötétben tapogatózva pedig könnyen átléphetnek egy olyan vörös vonalat, aminek talán még a létezéséről se tudnak. „Ez az, ami rendkívül veszélyessé teszi a mostani helyzetet” – magyarázta a Timesnak Kaye. Szerinte most a legfontosabb annak tisztázása volna, hogy milyen lépésekkel vehetné rá egyáltalán Irán Trumpot a visszább vonulásra. Mert most „nem tudjuk, hogy mi az Egyesült Államok célja, mit akar elérni, és mi tenné boldoggá Trumpot és kormányát”.

„Attól tartok, hogy a kevert jelzések, és az, hogy Irán egzisztenciális fenyegetésként értékelheti a helyzetet, olyan drámai lépésekhez vezethet, melyeket ezidáig elképzelhetetlennek tartottunk” – mondta Kaye.

Hogy milyen kevert jelzésekről beszélt? Donald Trump 2018 májusában azzal az indokkal mondta fel az Iránnal még 2015-ben kötött atomalkut, hogy Irán megsértette annak előírásait, és a küszöbén áll annak, hogy atomhatalommá váljon. Ezt az állítását a megállapodás betartásán őrködő nemzetközi megfigyelők mellett saját hadserege is cáfolta. Az egyezmény felmondására Irán - magához mérten mindenképp - visszafogottan reagált, de egy év elteltével, 2019 tavaszától egyre komolyabb provokációkkal tesztelte az amerikaiak elszántságát.

Erre az is felbátoríthatta őket, hogy Trump már az elnökválasztási kampánya óta összevissza beszél. Egyrészt folyamatosan hangoztatja, hogy a szíve szerint leginkább kivonna minden amerikai csapatot a Közel-Keletről, másrészt újra és újra katonai csapással fenyegeti Iránt. Fenyegetései azonban rendszeresen üresnek bizonyultak:

• nem reagált érdemben az olajtankerek elleni szabotázsakciókra, amelyekért külügyminisztere egyértelműen Iránt tette felelőssé;
• az utolsó pillanatban lefújta a bosszúakciót, amit egy amerikai drón lelövése után rendelt el;
• gyakorlatilag válasz nélkül hagyta a szaúdi olajlétesítmények elleni rakétacsapást, amiért kormánya szintén Iránt tette felelőssé;

mígnem a múlt csütörtökön hirtelen, a szövetségesei és az amerikai törvényhozás megfelelő előzetes tájékoztatása nélkül meggyilkoltatta Kasszem Szulejmanit, aki gyakorlatilag Irán második számú vezetője volt. Én nem – és a fentebb idézett Kaye és Geranmayeh sem – osztom ezt, de vannak, akik szerint ez a zavarkeltés összességében zseniális húzás Trumptól, mert folyamatos feszültségben tartja Irán vezetőit.

De nemcsak őket, hanem a szövetségesei szintén teljesen értetlen vezetői mellett még saját hadseregét is összezavarja. Gondoljanak csak arra a kabaréba illő jelenetsorra, ami hétfő este bontakozott ki, miután hírügynökségekhez kiszivárgott az Irakban szolgáló koalíciós erők amerikai parancsnokának az iraki miniszterelnöknek címzett levele arról, hogy a koalíció természetesen tiszteletben tartja az iraki parlament és kormány akaratát, és megkezdi a csapatkivonásokat. Trump védelmi minisztériuma előbb sietve tagadta a levél létezését, hogy aztán némi látható zavarodottság után vázlattá minősítse a hitelesnek bizonyult iratot.

Szulejmani meggyilkolása azonban nem csak zavart okozott, már messze tovább gyűrűző következményei is vannak:

• az imént már utaltam rá, hogy három nappal Szulejmani halála után az iraki parlament határozatban szólította fel a kormányát, hogy vonja vissza hozzájárulását a külföldi alakulatok iraki állomásoztatásától;
• a határozatot maga a miniszterelnök szövegezte, így aligha fogja ellenezni a betartását;
• a koalíciós erők már ezt megelőzően, az iráni megtorlástól tartva felfüggesztették műveleteiket az országban;
• Irán pedig bejelentette, hogy mostantól egyáltalán nem tartja be az atomalkuban foglaltakat – eddig csak apró lépésekben tesztelték a reakciókat az alku egyes pontjainak korlátozott megszegésével;
• Trump közben azzal fenyegetőzött, hogy egy esetleges iráni megtorlásra válaszul akár kulturális jelentőségű helyszíneket is lebombázna Iránban - védelmi minisztere azóta kitáncolt ebből;
• emellett már az elvben baráti Irakot is szankciókkal fenyegeti arra az esetre, ha megvonják hozzájárulásukat az amerikai csapatok állomásoztatásához;
• a jelenleg Irakban szolgáló bő ötezer amerikai katona kivonása amúgy bénítólag hatna az ISIS elleni háborúra, esélyt teremtve a már-már legyőzött terrorcsoport újrarendeződésére és megerősödésére.

Csoda-e, ha az amúgy mérsékelt reformernek számító iráni elnök, Haszan Rúháni egyik főtanácsadója, Heszameddin Asena már arról ír, hogy „a barátság megerősítése szomszédainkkal és a nemzeti egység megteremtése a létező legnagyobb ajándék volt nemzetünk biztonsága szempontjából”? Ez amúgy érdekes szempont, és talán magyarázza is a visszafogottságot, amivel Irán eddig reagált. Hangzottak el nagy szavak, az például mindenképp elgondolkodtató, hogy az ország legfőbb méltósága, Ali Hamenei nagyajatollah az iráni nemzetbiztonsági tanács hétfői, a Szulejmani tiszteletére tartott teheráni megemlékezés utáni tanácskozásán „közvetlen és arányos válaszcsapásokat” követelt az Egyesült Államok ellen úgy, hogy azokat nyíltan iráni erők hajtsák végre. Irán ugyanis ezidáig jellemzően mindenféle szövetségeseire bízta az ilyesmit, hogy fenntarthassa annak látszatát, hogy semmi köze nem volt a támadásokhoz.

Ezeket a fenyegetéseket eddig nem váltották tettre, talán mert a Szulejmani halála feletti gyász rég nem látott egységbe kovácsolta az amúgy nagyon is megosztott országot, ahol pár hónapja még több tucatnyi halálos áldozatot követelő zavargásokat robbantott ki a hatalom korruptsága és az atomalku felmondása után újra bevezetett amerikai szankciók okozta gazdasági nehézségek. Most reformerek és konzervatívok közösen osztoznak a népszerűségben, és az amerikaiak nehezen indokolható, talán még nemzetközi jogot is sértő akciója némi nemzetközi szimpátiát is kiváltott, pedig abban ritkán van részük. „Nem hiszem, hogy másra akarnák most terelni a szót” – nyilatkozta erről a Timesnak Sanam Vakil, a Chatham House Iránra koncentráló kutatója.

De ez sem tarthat örökké – a helyzet már Szulejmani meggyilkolása előtt is elég feszült volt. Ha pedig elmúlik, Iránnak valamit reagálnia kell – egy ilyen mértékű provokációt nem hagyhatnak megtorlatlanul. Ha nem válaszolnának, azzal olyan gyengeségről adnának tanúbizonyságot, amely már komolyan veszélyeztetné térségbeli pozícióikat. És hogy mi lehet a válasz? Az indulatok fokát talán a Szulejmani teheráni búcsúztatóján felszólaló Amir Ali Hadzsizadeh dandártábornok szavai fejezik ki leginkább, ő arról beszélt, hogy „ha minden amerikai bázist megtámadunk, ha meggyilkoljuk magát Trumpot, az sem elég bosszú”. Azt azonban az elmúlt napokban minden iráni vezető hangoztatta, hogy a megtorlásnak nem lehetnek célpontjai amerikai civilek. De célpontjai lehetnek az Irakban és Szíriában szolgáló amerikai katonák, zsoldosok és diplomaták, amerikai érdekeltségek szerte a világban, vagy végső soron akár az amerikai politikai és katonai vezetés tagjai is.

Kérdés, hogy valóban ezekre lekorlátozzák-e a megtorlás lehetséges célpontjait. Amennyiben  az erősen védett támaszpontok és diplomaták elleni támadások sikertelennek bizonyulnak, Irán mégis az úgynevezett puha célpontok, vagyis az amerikai civilek ellen fordulhat. Ez nemhogy nem volna példa nélküli, inkább csak visszatérést jelentene Irán jól bevált stratégiájához. Ahogy tette azt 2012-ben az Iránból pénzelt és irányított Hezbollah is, amely, miután nem tudta izraeli politikusok és célpontok elleni támadással megtorolni egyik vezetője halálát, végül egy izraeli turistákat szállító autóbuszt robbantott fel Bulgáriában.