• Augusztus 14-étől tíz napon át zajlanak a 25. Budapest Pride programjai, de idén a koronavírus miatt a rendezvénysorozat legtöbbek által ismert része, az évről évre sok ezer embert megmozgató felvonulás elmarad.
• Arról, hogy milyen utat járt be a Pride 25 év alatt, miért van még mindig szükség erre a rendezvényre, kiket nehéz megszólítaniuk, és hogy hogyan sikerült elérniük, hogy a rendőrség ne kordonozza körbe a vonulásokat, a Budapest Pride két szervezője, Csikós Ádám és Majercsik Jojó beszélt nekünk.
• Az idei Pride szlogenje a „Vedd vissza a jövőd!” lett, és a 37 programot is ez az üzenet fogja össze.
• Többek között az LMBTQ-embereket érintő lakhatási válsággal, feminizmussal, az ökológiai válsággal, a közösségükön belül is jelenlévő rasszizmussal és a demokráciába vetett hit válságával is foglalkoznak majd.

Az elmúlt évekre a Pride már egy egész hónapon át tartó, 90-100 programot magába foglaló eseménysorozattá vált, és ez komoly változást jelent ahhoz képest, ahonnan az egész elindult: a rendszerváltás előtti magyar nyilvánosságban nem volt helye a homoszexuálisoknak, így az első nyilvános rendezvényekre a kilencvenes évek elejéig kellett várni, de ezek a mai eseményekkel összevetve sokkal kisebb léptékű történések voltak.

1992-ben rendezték meg az első Pink Pikniket, és a mintegy 30 résztvevő ekkor még a városi forgatagtól távol, a Hármashatár-hegyen találkozott egymással. Az első LMBTQ-fesztivál az 1995-ös filmfesztivál volt, míg az első igazi felvonulást 1997-ben szervezték meg, amikor a résztvevők egy nagyon rövid útvonalat tettek meg a visszaemlékezések szerint nagyon gyorsan, de a beszámolók alapján ez is hatalmas felszabadulásérzést okozott mindenkiben.

„Arra voltak büszkék, hogy ki mertek menni és ki mertek állni, azt tudták mondani, hogy ez vagyok én”

– mondja Csikós Ádám, hozzátéve, hogy a Pride azóta is erről szól, csak évről évre egyre több résztvevővel.

Ezt a kezdeti időszakot a mai szervezők is csak elbeszélésekből ismerik: Majercsik Jojó 2015 óta vesz részt a Pride szervezésében, és ezzel már a hosszabb ideje aktív szervezők közé tartozik, míg Csikós 2016-ban vett részt először önkéntesként, több mint két éve pedig szervezőként dolgozik a csapattal. A szervezőcsapatban az egyik legrégebb óta aktív tag Nagy Szilvia, a Budapest Pride elnöke volt, aki idén év elején egy súlyos betegség után, mindössze 43 évesen halt meg. Majercsik elmondása szerint Nagy több mint egy évtizede volt a csapat tagja, így ő még dolgozott azokkal a régebbi szervezőkkel is, akik alapvetően egy melegfesztiválként képzelték el a Pride-ot.

A melegfesztivál megközelítést viszont nem mindenki érezte sajátjának: sokan voltak, akik úgy érezték, hogy ezzel láthatatlanná válik a közösség többi tagja, és voltak az LMBTQ-közösségen belül olyanok is, akik egyáltalán nem tudtak azonosulni a meleg szóval. Többek között e hangok hatására is az elmúlt évtized sok változást hozott a szervezet életében, amit mutat a 2013-ban megalkotott manifesztójuk is, amely kimondja, hogy a Pride egy deklaráltan antirasszista, feminista mozgalom. Mint Majercsik meséli, régen a szervezők többsége meleg férfi volt, és a LMBTQ-közösségen belül a mai napig meg szokták kapni azt a kritikát, hogy ők ma már jóval kevésbé vesznek részt a szervezésben. Erre az szokott lenni a mostani szervezők válasza, hogy mindenkit szívesen látnak a soraikban.

Az önkéntes munka a Pride alapvető mozgatórúgója: a tagok elsőként önkéntesként csatlakozhatnak egy fesztiválidőszakra, és utána léphetnek tovább szervezőnek. „Szép ebben a történetben, hogy a mozgalom és a közösség mindig újratermeli magát. Rengeteg ember volt már benne a szervezésben, és ez a tudás és tapasztalat mind továbbadódott” – mondja erről Csikós.

A Pride a 2010-es évek második felére az egyik legnagyobb nyári fővárosi eseménnyé vált, és a helyszínen járva látni lehetett, hogy nagyon sokféle ember vonult együtt. Ott voltak persze az LMBTQ-közösségek tagjai, de évről évre több szimpatizáns is megjelent, és idővel a nagyobb nemzetközi cégek is saját kamionnal kezdtek el kijárni. És egész biztos voltak olyanok is, akiket a fesztiválhangulat vonzott, hiszen viszonylag ritkán lehet technót hallgatva táncolva sétálni a belváros közepén. Még ha ez a fesztiválhangulat soha nem is volt annyira felhevült, mint ahogy a jobboldali sajtó szokta előszeretettel leírni: helyszíni beszámolóinkban többször írtunk arról, hogy a résztvevők döntő többsége rendkívül visszafogottan felöltözve és rendkívül visszafogottan viselkedve szokta végigsétálni ezt a pár kilométert.

És ugyan ennyi alapján akár úgy is tűnhet, hogy a Pride egy abszolút sikertörténet, amely el is érte már a célját, a magyar közéleti viszonyokat ismerve nem meglepő, hogy a szervezők szerint erről egyáltalán nincs szó: a Pride számukra még mindig egy politikai ügy is, az LMBTQ-közösség tagjainak láthatóságára és az egyenlő jogok szükségességének fontosságára akarják felhívni vele a figyelmet.

Mint Majercsik fogalmazott, sokszor még a saját buborékján belül is meg szokta kapni a kérdést, hogy miért kell még mindig beszélni ezekről a dolgokról. De szerinte addig, amíg vannak olyan LMBTQ-emberek, akiknek évente ez az egyetlen nap, amikor meg merik fogni a partnerük kezét nyilvános helyen, amikor úgy lehetnek utcán, hogy közben biztonságban és jól érzik magukat, addig szükség van a Pride-ra. És ugyanígy, amíg az életünket meghatározó jogi keretek nem biztosítanak egyenlő jogokat mindenkinek, addig kell legyen felvonulás.

Majercsik és egy szervezőtársa, Radványi Viktória júliusban a Szemlélek katolikus lapnak adott egy interjút, és mint most mesélte, ez volt az első alkalom, hogy egy keresztény oldal megkereste őket. Majercsik elmondása szerint ez a beszélgetés jó alkalom volt arra, hogy elmagyarázzák, a felvonulás sokkal több annál, mint hogy emberek „kimennek és riszálják a seggüket”:

„Elmeséltem azt a személyes élményemet, hogy miközben megyünk haza este a színházból a barátnőmmel, van egy szavunk arra, hogy ha úgy érezzük, veszélyben lehetünk, akkor gyorsan elengedjük egymás kezét. És láttam rajtuk, hogy ettől kicsit megváltozott a szemléletük, hogy megértették, miért para ez, hogy nem csinálsz mást, csak a csajoddal mész kézen fogva, és mégis veszélyben lehetsz.”

Harc a kordonok ellen

A Budapest Pride-ok történetében az egyik nagyobb fordulópont 2007-ben jött el. A megelőző években is előfordult, hogy szélsőjobboldali provokátorok próbálták megzavarni a rendezvényt, de ezek elszigetelt akciók voltak, kevés eredménnyel. Abban az évben viszont nagyobb számban érkeztek szervezett szélsőjobboldali csoportok, akik aztán az esti buli után hazafelé tartó leszbikusokat és melegeket vertek össze az utcákon. Az agresszió a 2008-as évre tovább erősödött, a rendőrség pedig válaszul a Pride elkordonozása mellett döntött. Innentől kezdve éveken át hermetikusan lezárva lehetett csak megtartani a menetet, ami pont ellentétes volt azzal az elvvel, amiért szervezni kezdték ezeket a vonulásokat, hiszen nem tudott bárki menet közben szabadon csatlakozni, és a résztvevők úgy érezhették, mintha be lennének zárva.

De talán épp a támadások hatására, ez lett az az időszak is, amikor látványosan nőni kezdett a felvonulás résztvevőinek száma. Ekkortól lett egyre gyakoribb látvány, hogy hetero párok, gyerekes családok, szimpatizánsok látogattak ki a rendezvényre, ami idővel egy több tízezres eseménnyé nőtte ki magát. Ezzel párhuzamosan a szélsőjobboldaliak egyre inkább elmaradtak a felvonulás mellől, egy idő után már csak Budaházy György és tucatnyi ismerőse látogatott ki rendszeresen.

Hogy miért esett vissza a felvonulás ellen a helyszínen tiltakozók száma, azon a szervezők is szoktak gondolkodni: Majercsik szerint közrejátszhatott, hogy 2008-ban, amikor a legerőteljesebb volt a Pride ellen irányuló erőszak, válság volt Magyarországon, és ilyenkor adja magát, hogy a szélsőjobboldal a különféle kisebbségeket hibáztassa mindenért. És Csikós szerint számíthatott az is, hogy az évek során nagyra duzzadt a Pride résztvevőinek száma, ezért a tüntetők úgy érezhették, hogy egyre jobban elvesznek a tömegben, nincs értelme kimenni hőzöngeni.

2010 után a Pride szervezői évről évre szerették volna elérni, hogy a rendőrség ne használjon kordonokat, és végül több évnyi hiábavaló kérés után 2017-ben egy polgári engedetlenségi akció vezetett eredményre. Ebben az évben az utolsó pillanatban módosították a Pride útvonalát, úgyhogy a rendőrség kénytelen volt kordonok nélkül biztosítani a vonulást, és ekkor mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy ennek nincs semmiféle akadálya: a kinn lévő több száz rendőr simán tudta kezelni a tucatnyi hőzöngőt. Emiatt aztán se 2018-ban, se 2019-ben nem voltak kordonok, és nem lettek volna idén sem, ha nem marad el a vonulás.

„Ha akkor nem léptünk volna, akkor a mai napig kordonoznának, mert nyilván nekik ez volt a legegyszerűbb megoldás” – mondják erről a szervezők, akik beszéltek arról is, hogy ettől még a szélsőjobboldali fenyegetés nem tűnt el a Pride környékéről, csupán taktikát váltottak: a tiltakozók az elmúlt években elkezdtek megjelenni a fesztiválhónaphoz kapcsolódó kisebb, tematikus eseményeken. Mint Majercsik fogalmazott,

Budaházy György már több programjukra ment el, mint egy átlagos LMBTQ-ember.

Ezt akár sikernek is tekinthetnék, hiszen a szervezők évek óta küzdenek azzal, hogy kommunikálják a nyilvánosság felé, hogy a Pride nemcsak a felvonulásból, hanem a közel száz kísérőprogramból is áll, és látni, hogy Budaházyék már elkezdtek válogatni a programok között, jegyzi meg Majercsik, de persze a helyzet valójában nem ennyire vidám. A hasonló támadások miatt az idei évre már egy biztosítási projektcsoportot is létre kellett hozniuk, hogy felkészítsék a programok szervezőit arra, hogy hogyan járhatnak el jogszerűen, ha megjelennek a szélsőjobboldaliak az eseményen, mit tehetnek, hogy megakadályozzák a rendbontás, vagy például mit mondjanak a rendőröknek, mert előfordult, hogy a kihívott rendőrök nem kezdtek el intézkedni a szélsőjobboldaliak ellen. Az erre való felkészülés nemcsak mentálisan nehéz feladat, de sok pluszmunkát is jelent a szervezőknek.

„És ez nem csak azért szomorú, mert meghiúsul egy program, hanem mondjuk mert ott ül a teremben egy 18 éves meleg srác, aki életében először jött egy el pride-os programra, és azt látja, hogy ezt a programot szétverik, akkor lehet, hogy soha többé nem mer majd elmenni egyetlen hasonló eseményre. Ennek van egy megfélemlítő ereje, és nyilván ők is tudják ezt, ezért csinálják” – mondja Majercsik.

Ezeknek a szélsőjobboldali akcióknak megágyazhat az is, hogy az utóbbi években látványossá vált, hogy ahogy közeleg a Pride időpontja, május környékén egyes kormánypárti politikusok elkezdenek homofób kijelentéseket tenni.

A szervezők próbálnak ehhez konstruktívan hozzáállni, tavaly például egy adománygyűjtést indítottak a hasonló nyilatkozatok után, és a befolyt összegből tudtak venni maguknak egy hatalmas szivárványos zászlót, ugyanakkor azt is látni, hogy ezeknek a megszólalásoknak lehet negatív hatása. Csikós idézett olyan kutatásokat, melyek szerint 2018-ig fokozatosan javult az LMBTQ-emberek elfogadottsága Magyarországon, ez a lendület viszont akkor megtört, és beállt egy stagnálás. Szerinte nem nehéz elképzelni, hogy a politikusi megszólalásoknak is köze volt ehhez, hiszen e kutatásokból lehet tudni azt is, hogy a magyar társadalom nagy részének nincs határozott véleménye erről a kérdésről, így nyilván lehet hatása ezeknek a szavaknak.

Ezt a hatást a szervezők persze próbálják ellensúlyozni, például évről évre törekednek arra, hogy a fesztiválhónapot egy ismert ember coming outjával nyissák meg. De mint Majercsik elmondta, azt tapasztalják, hogy egyre nehezebb olyan hírességet találni, aki kiállna ezzel a nyilvánosság elé. És szerinte elsősorban nem azért, mert a karrierjüket féltenék, hiszen sokan a felmerült nevek közül már pályájuk csúcsán vannak, jó eséllyel nem érné őket ezért hátrány. Hanem mert kevéssé létezik itthon ez a fajta értelmiségi felelősségtudat, annak felismerése, hogy egy ilyen kiállástól nem lenne belőlük végleg LMBTQ-aktivista, viszont van egy felelősségük az egész társadalom felé.

A 33-as törvény hatása

A Pride szervezőiként az egyik legfontosabb céljuk, hogy ne csak akkor beszéljenek róluk, amikor támadás éri őket, valahol buziztak egyet vagy Kövér László mond valamit a Parlamentben, hanem ők is tudják tematizálni a közbeszédet. De ez nagyon nehéz feladat, hiszen egy kevés forrásal rendelkező alapítványként működnek, és a témák felvetése helyett inkább politikai döntésekre kénytelenek reagálni. Idén például ilyen volt az úgynevezett „33-as törvénymódosítás”, amit Semjén Zsolt nyújtott be a koronavírus-veszélyhelyzet kihirdetése után, és ami jogilag lehetetlenítette el, hogy a transznemű emberek nevet és nemet változtassanak.

Mint Csikós fogalmazott, lehetett már látni ennek a törvénymódosításnak az előjeleit: 2016-2017-ben ugyan a jogszabályok alapján lehetséges volt még a nemváltás, de a hatóságok ekkor leállították az engedélyek kiadását. Végül aztán többen több évnyi bizonytalanság után a 2018-as választások idején kapták meg az engedélyüket. Köztük volt Csikós Ádám is, aki ekkor tudta hivatalosan megváltoztatni a nemét és a nevét.

Az évekig tartó várakozás idején többen is bírósághoz fordultak, és volt olyan is, aki ügyében épp akkor hozott ítéletet a bíróság, amikor beterjesztették a törvényjavaslatot, és még az utolsó pillanatban kapta meg az új iratait. Jelenleg több ügy van az Alkotmánybíróság előtt, illetve voltak, akik az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak, de ez utóbbi maximum kártérítés kifizetésére kötelezheti a magyar államot. Erre viszont van esély, mivel az első kapcsolódó ítéletükben, melyet egy, a halálbüntetés veszélye elől Iránból Magyarországra menekülő transznemű menekült ügyében hoztak, kártérítés megfizetését rendelték el, és a tapasztalatok alapján arra lehet számítani, hogy számos további ügyben is hasonló ítéletek születnek majd.

Mint Csikós fogalmazott, attól még, hogy ő megkapta 2018-ban az engedélyeket, egyáltalán nem érzi úgy, hogy megnyugodhatna, újra és újra arra gondol, hogy mi lesz, ha ezt egyszer felülírják, hiszen a kormány most olyan változtatásról döntött, ami még az oroszországinál is durvább viszonyokat teremtett nálunk:

„Hiába mély a hangom, hiába van szakállam, hiába nem feltételezné rólam senki, hogy transznemű vagyok és korábban más nevem volt, bennem is az van, hogy mi lesz, ha engem ezért egyszer elővesznek, és ilyen külsővel kéne visszakapnom a régi nevemet és a múltamat, amit egyáltalán nem szeretnék visszakapni. Ezért is nagyon fontos a fesztivál és a felvonulás üzenete: ki kell menni az utcára, és az embereknek ki kell állni a saját érdekeikért, mert senki más nem fog helyettük.”

Csikós beszélt arról is, hogy már a törvény megváltoztatása előtt is csak kevés olyan transz ember volt, aki hivatalosan meg tudta változtatni a nevét, hiszen egy ilyen lépéshez komoly társadalmi és kulturális tőkére is szükség van, és lehet tudni, hogy vannak érintettek, akiknek a jogi-bürokratikus problémák helyett sokkal húsba vágóbb, például lakhatási gondjaik vannak a helyzetük miatt.

Egyre több vidéki helyszín

Ehhez a kérdéshez kapcsolódik egy másik komoly kihívás, amivel a Pride szervezői küzdenek: hogy hogyan tudják elérni üzenteikkel azokat az érintetteket, akik mondjuk se nem fővárosiak, se nem a középosztály tagjai.

„2016 környékén elkezdtünk a szervezetben beszélni az egyenlő házasság kérdéséről, és akkor komolyan elkezdtük mérlegelni, hogy mi lesz azokkal a magyarországi LMBTQ-emberekkel, akik más tulajdonságuk miatt is hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, mondjuk romák, fogyatékkal élők vagy szegények, akikhez nem jutunk el, és akiknek nem az a problémája, hogy bevonulhatnak-e egy első kerületi házasságkötő terembe” – meséli Majercsik, aki szerint ez a probléma leginkább a nyugati LMBTQ-aktivizmusban van jelen, de azért beszivárog itthonra is: hogy a mozgalomban azok az ügyek kerülnek előtérbe, melyek elsősorban a középosztálybeli, fehér, főleg meleg férfiaknak az ügyei.

„Akiknek már sokszor tényleg az a legnagyobb problémájuk, hogy nem tudnak összeházasodni. És persze, ezért is kell harcolni, de ott vannak azok a többszörösen diszkriminált emberek, akik akár egész életükben nem mernek előbújni, és nem az a problémájuk, hogy házasok vagy nem házasok, hanem hogy megélhetik-e egyáltalán magukat úgy, ahogy vannak. És ez sokkal nehezebb kérdés” – tette hozzá ehhez Majercsik, aki szerint ez a törés időnként a magyar LMBTQ-közösségen belül is megjelenik.

És persze az is világos, hogy a városi, jó életkörülmények között élő melegeket sokkal könnyebb elérni az üzenetekkel, míg a nehezebb sorban élő érintettek megszólításához és segítéséhez sokkal több emberi és anyagi erőforrásra lenne szükségük, melyekkel az alapítvány nem rendelkezik. A Pride szervezői pár évvel ezelőtt elkezdtek vidéki szervezetekkel és informális társaságokkal együttműködni, és ennek látszódnak már az eredményei: idén Budapest mellett három városban, Szegeden, Debrecenben és Pécsen is lesznek rendezvények, sőt, ha nem jött volna közbe a járvány, Pécsen a város történetének első felvonulását is megtartották volna.

Az a jelenség, hogy a nyugati LMBTQ-mozgalmak vitái és felvetései is beszivárognak az országba, egy érdekes helyzetet eredményez. Mint Majercsik fogalmazott, néha olyan, mintha egyszerre tartanánk még mondjuk a hetvenes évek Amerikájának vitáinál, de közben itt van jelen is, az összes kapcsolódó kérdésével: nálunk egyszerre merül fel a közbeszédben még mindig, hogy akkor a homoszexualitás betegség-e, közben meg nyilván beáramlanak nyugatról a gendersemleges vécéről szóló viták, pedig a magyar valóság nagyon messze van még ezektől a kérdésektől.

Ehhez a kettősséghez szorosan kapcsolódik az is, hogy a Pride-on évek óta egyre nagyobb például a céges jelenlét, egyre több nagy, nemzetközi cég magyar irodája vonul fel, de közben meg ezek a cégek sokszor nagyon óvatosak, ha LMBTQ-kérdésekről van szó, és nagyon kevés cég van, amelyik anyagilag is hajlandó támogatni a Pride-ot: idén például egyetlen multicég sem támogatta volna a vonulást. Ha nem marad el az esemény, az egyetlen céges szponzor egy négy alkalmazottal rendelkező magyar rendezvényszervező lett volna.

A cégek óvatosságával kapcsolatban Majercsik a Libresse egy idén nyári reklámját említi, melyben nők méhtörténeteit mesélik el, és a külföldi verziókban szerepelt egy gyerekre vágyó leszbikus pár is, ez azonban a magyarországi rövidített verzióba már nem fért bele.

„Van egyrészt az elfogadottság, de közben a cégek jellemzően nem rakják bele a magyar reklámba a meleg párt, mert ki tudja mi lesz belőle, ahogy lehetett ezt látni a Coca-Cola esetében is. És ami engem zavar, hogy ez a reklám lemehetett Svédországban, ahol valószínűleg ez már senkit nem érdekel, míg itt, ahol provokatív reklám lehetett volna, nem merik bevállalni” – mondja erről Majercsik.

Az évről évre növekvő céges jelenlétnek tavaly már megjelent a felvonuláson a baloldali kritikája is, és a szervezők elmondása szerint ezek a hangok jelen vannak a stábban is, hiszen az eseményeket szervező csapat egyáltalán nem homogén, nagyon sokféleképpen gondolkodnak a világról. De úgy látják, hogy amíg egyetlen felvonulás van az országban, addig az kell maradjon a céljuk, hogy minél több embert elérjenek, és addig jöhet mindenki, aki betartja a szervezők által szabott kereteket.

A nyugati városokban nem ritka, hogy nem csak egy felvonulást tartanak egy évben, a „nagy”, mindenkit összefogó Pride mellett kisebb, tematikusabb vonulások is vannak, és Majercsik személy szerint nagyon szívesen vonulna egy pár száz fős alternatív/queer-vonuláson, de az biztos, hogy ezt nem a Pride csapata fogja megszervezni, hiszen az ő feladatuk az, hogy a lehető legtöbb emberhez szóljanak.

Ezt idén a felvonulás helyett kisebb programokkal, illetve egy 22-én egy online Pride szervezésével tervezik elérni. Péntektől kezdve egy héten át összesen 37 programot szerveznek Budapesten, filmvetítések, workshopok és történeti előadások mellett sportprogramok és kerékpártúra is lesz, itt lehet átböngészni a programkínálatot.