A magyar rektorok némán nézik végig, ahogy elveszik az egyetemek függetlenségét

2020 október 4., vasárnap 5:28

Aki a tudomány elleni hadjáratról vagy a magyar egyetemek megalázásáról gondolkodik, és kétségbeesésében nem tudja, hova forduljon, nyissa ki a Közjogi Szemle 2017/2-es számát. Nincsenek illúzióim, hányan olvasnak paragrafusokkal és lábjegyzetekkel teleszórt tanulmányokat szakfolyóiratokban - mindenesetre ezek a szövegek egy emlékezetes, méltóságteljes gesztus emlékei.

Két héttel a CEU elüldözését lehetővé tevő törvényjavaslat benyújtása után, 2017 áprilisában az ELTE ÁJK hatos előadójában rendhagyó összehasonlító jogtörténeti órát tartottak az akadémiai szabadságról. A magyar közéletet talán leginkább meghatározó, a politikai elitünk nagy részét képző jogi kar tanszékvezető professzorai azzal fejezték ki a szolidaritásukat, amihez a legjobban értettek: tudományos előadásokat tartottak az egyetemen.

A kar korábbi dékánja, Orbán évértékelőinek egykori rendszeres meghívottja, Király Miklós például így beszélt:

„Az Egyetem – igazi európai jelenség és eredmény.

Itt, és nem más földrészeken született és szökkent szárba. Egyik legfontosabb jellemzője pedig éppen az autonómia, a függetlenség, a szabadság, a nemzetközi nyitottság. Mert ez biztosítja, hogy az alkotó emberek tudománya »szabadon tenyésszen«. Ez garantálja a tudás átadását és újrateremtését nemzedékről nemzedékre, és hogy az oktatás kétkedő, elemző, vitatkozó lehessen. Az egyetemi autonómia századok alatt, drámai fordulatokban sem szűkölködő küzdelmek során alakult ki, mert a függetlenséget meg kellett védelmezni a királyokkal, a helyi egyházi hatalmasságokkal és a városokkal szemben is.”

„A hatalom néha ma sem szereti az egyetemet, az éles nyelvű oktatókat és a nyugtalan hallgatókat - folytatja a professzor. - De a jó kormányzás, a jó politika azt is tudja, hogy az autonóm egyetemek nélkülözhetetlenek, mert egyszerűen nincs tudományos fejlődés nélkülük, ami pedig létfontosságú a modern társadalmak számára. Ebben európai konszenzus van” - írja Király Miklós, és első példaként a Magna Charta Universitatumot hozza fel.

A legősibb európai egyetem kilencedik centenáriumán, 1988-ban Bolognában mintegy 400 rektor gyűlt össze, és írta alá a kormányok és egyetemek által egyaránt hivatkozási pontnak tekintett alapelveket. A hidegháború vége és az európai határok lebontása előtti hangulatban megfogalmazott nyilatkozat szerint az emberiség jövője nagymértékben függ a kulturális, tudományos és műszaki fejlődéstől, amelynek „az igazi egyetemek” a központjai. „A földrajzi helyzetből és a történelmi hagyományokból fakadóan különbözőképpen megszervezett társadalmakon belül az egyetem autonóm intézmény, amely a tudományos kutatásban és az oktatásban hozza létre, értékeli és adja át a kultúra értékeit. Hogy kielégíthesse a kor szükségleteit, kutatási és oktatási tevékenységének minden politikai és gazdasági hatalommal szemben erkölcsi és szellemi vonatkozásban függetlennek kell lennie.”

Nagy szavak, örök elvek, civilizációnk évszázados alapjai - de egyetemeink fülsiketítő hallgatásából tisztán kivehető, hogy Magyarországon éppen nem aktuálisak.

Zsugorodó szabadság

Amilyen sok szó esik az elmúlt hetekben-hónapokban az egyetemi autonómiáról, olyan kevés arról, hogy mit is jelent. Könnyű rávágni, hogy hát az autonómia az egyetemek önrendelkezése, vagyis hogy az egyetem dönt a saját működéséről. Ha ez elveszik, akkor megszűnik az autonómia.

Közelebbről nézve azonban az autonómia is olyan fogalomnak tűnik, mint a demokrácia, a jogállamiság vagy a sajtószabadság: nem létezik tökéletes formája és nem is szűnik meg egy-egy intézkedéstől, de a gyengülése ettől még jól látható és romboló hatású. Azért fordulhat elő itthon és más országokban, hogy a demokrácia vagy az egyetemi autonómia halálát újra és újra megállapítják, mert mindenki - az átlagemberek és a kutatók is - máshol húzzák meg a vörös vonalat.

Magyarországon az egyetemi autonómia a rendszerváltás után egy csapásra lett nagyon erős: „Az 1948 utáni diktatórikus rendszerben az autonómia nyomokban sem létezett. Minisztériumi (értsd: párt-) utasításokkal menesztettek és alkalmaztak tanárokat és professzorokat, neveztek ki rektorokat, dékánokat, tanszékvezetőket, döntöttek szervezeti egységekről, szakok betiltásáról és indításáról - írta két éve Kenesei István nyelvészprofesszor, akadémikus. - Bár a nyolcvanas évekre a helyzet nagymértékben javult, vagyis a közvetlen pártellenőrzés eszközei finomultak, lehetett például valódi filozófiatörténetet is hallgatni, egészen a rendszerváltásig a dékánoknál és a rektoroknál havonta megjelent a BM III/III. alosztálynak az illető egységért felelős tisztje, hogy beszámoltassa, és adott esetben felelősségre vonja az intézményvezetőt a tanárok és a diákok „államellenes viselkedése” miatt. Mindennek egy csapásra vége lett 1990-ben, és a kezdeti kaotikus viszonyok után a későbbi köztársasági elnök, Mádl Ferenc minisztersége alatt 1993-ban elfogadott Felsőoktatási törvény (Ftv.) tiszta helyzetet teremtett.” Kenesei gondolatmenetének vége:

„Csakhogy az elmúlt mintegy negyedszázad során mindazokat a jogokat, amelyeket – hangsúlyozom – egy hitvallása és gyakorlata szerint konzervatív kormány megteremtett, fokozatosan visszavették, miközben letörve konstatálhatjuk, hogy a fennálló, illetve egyre jobban romló állapotok ellen már nem is tiltakozunk.”

Egy 2017-es cikkben Polónyi István oktatáskutató segítségével vettük végig igen alaposan az egyetemi autonómia lépésről lépésre történő leépítését a rendszerváltás után. Ebben szerepelt az a táblázat is, amely az OECD által rendszeresen vizsgált nyolc szempont szerint mutatja meg a változásokat: