Mivel még mindig nem látjuk, mikorra lehet újra normálisra emlékeztető az életünk, már a mozgástól sem feltétlenül azt várjuk, hogy nyárra meglegyen a beach body, hanem egyszerűen csak szeretnénk megszabadulni a karanténos idegállapottól.
A kevés megmaradt lehetőségeink közül pedig a túrázás segíthet ebben a legtöbbet.
Mert ha nem lenne elég megterhelő mentálisan, hogy egyszerre rágódunk a COVID egészségügyi és gazdasági hatásain, miközben a rokonaink és barátaink nagy részével sem tudunk kapcsolatot tartani, mindezt még a tél is megfejeli a szokásosan nyomasztó hangulatával. Ilyenkor kézenfekvő lenne, hogy a karantén miatti szorongásunkon mozgással enyhítsünk, de a koronavírus egyik nagy csapdája, hogy ezeket a lehetőségeinket is erősen bekorlátozta: az edzőtermek, a jógaközpontok és az uszodák bezártak, a csoportos edzéseket pedig betiltották. És bár egyénileg szabadtéren továbbra is sportolhatunk, de a városi futópályák vagy túlzsúfoltak, vagy a légszennyezettségi adatok mutatnak túl riasztó képet a kinti mozgáshoz.
Adja magát, hogy akkor gyúrjunk otthon. A tavaszi hullám kezdetén az emberek tényleg olyan pánikszerűen kapkodták el a sportosztályokról a kézi súlyzókat, kettlebelleket és bokasúlyokat, mintha rendelet írná elő, hogy a járvány után mindenkinek kötelező elindulni a crossfit-vb-n. És bár a különböző gyakorlatokhoz rengeteg videó ad használható tippeket,
de ahogy múlik az idő, egyre kevésbé tud lázba hozni, hogy megdöntsük a saját plankelési rekordunkat. Ráadásul ha járvány miatt eleve otthonról kell dolgoznunk, a nappaliban lenyomott edzés akkor sem tud tartósan kiszabadítani az egyre szorongatóbb karanténérzésből, ha egyébként Kathi Bélára gyúrjuk magunkat. De a túlgyúrásnál sokkal jellemzőbb, hogy kezdeti lelkesedés után csak egyre nagyobb bűntudattal kerülgetjük a súlyokat, amíg azok végül valamelyik nagyobb takarítás után a kamrában nem felejtődnek.
Hasonló tapasztalatok miatt az elmúlt két hónapban inkább túrázással próbáltam elkerülni a teljes megőrülést. Bár a természet nem ilyenkor mutatja a legtöbbet, de a szigorú korlátozások mellett még így is felszabadító tud lenni. Persze azt eddig is tudtuk, hogy az ember jobban érzi magát a friss levegőn, mint a lakásba zárva, de a Stanford Egyetem kutatói pár éve kísérletekkel is igazolták, hogy a természetben eltöltött idő alatt kikapcsolnak az agyunkban a ruminációért (vagyis a szar dolgokon való állandó rágódásért) felelős területeket,
ezért akár már 90 percnyi kirándulás is képes csökkenteni a depresszió kockázatát.
Az sem igaz, hogy ilyenkor a természet teljesen egyhangú lenne. December közepén a Börzsönyben már úgy lehetett túrázni, hogy Drégely várát még ködös, késő őszi hangulatban kerültük meg, de néhány kilométerrel arrébb már havat taposva haladhattunk a Csóványos felé.
De a felszerelést a hazai viszonyok között még az ilyen változó terepeken sem kell feltétlenül túlgondolni.
Leginkább egy olyan téli túracipőre érdemes beruházni, ami vízhatlan is. Pont ennél a drégelyi útnál futottam rá egy olyan szakaszra, ahol legalább 10-szer kellett átjutnom a megduzzadt patakon, és mivel az átkelésre használható kövek nem mindig látszottak ki a vízből, addig bénáztam, hogy kétszer is sikerült bokáig megmerülnöm. Viszont kamáslival kiegészítve a középkategóriás cipőm is tartotta magát, így megúsztam 10 kilométernyi nagyon kellemetlen tocsogást.
A téli idő ellenére sem érdemes túlöltözni magunkat, mert az emelkedők évszaktól függetlenül izzasztóak tudnak lenni. Három réteg ruha menet közben bőven elég, de arra az esetre, ha hosszabb időre megállnánk, inkább a táskában tartsunk még egy pótpulcsit. Egyébként a táskát sosem érdemes túlpakolni, egy 1 literes termoszon és néhány szedvicsen kívül más nem nagyon kell.
Ha nem akarunk hajnalban indulni, akkor ebben az évszakban 20 kilométernél többet nem érdemes betervezni, mert a sötétedés miatt úgyis csak délután 4-ig tudunk érdemben haladni. Ezt a távot nagyjából 7 óra alatt még úgy is kényelmesen tudjuk teljesíteni, ha a szebb részeken megállunk bámészkodni. Persze ha nincs ekkora mehetnékünk, egy kisebb túra is tökéletesen elég arra, hogy helyrebillentsen.
Mivel könnyen előfordulhat, hogy mégis belecsúszunk az alkonyatba, mindenképpen vigyünk magunkkal fejlámpát. Teljesen természetes, hogy a sötét erdőben minden zajra összerezzenünk, de ilyenkor semmiképpen se a mobilunkkal próbáljuk megvilágítani az utat, mert elég kellemetlen pont a fák között lemerülni. A köd miatt érdemes beruházni egy legalább 200 lumen erejű lámpára, különben csak egy fehér pontot látunk magunk előtt.
Ráadásul a korai sötétedésre még rátesz egy lapáttal, hogy a kijárási tilalom miatt már 8-ra haza kell érnünk, ezért érdemes előre megtervezni, pontosan hol és mennyit akarunk menni. Erre már egész használható oldalak vannak, ahol az emelkedőkkel is számolhatunk. És bár csábító lehet, hogy egy-egy szakaszt le lehet rövidíteni, de télen lehetőleg ne szívassuk magunkat a jelöletlen utakkal. Ezek semmivel sem néznek ki jobban a hivatalos turistautaknál, cserébe nagyon sok időt lehet elvesztegetni azzal, hogy a csapást kell keresgélnünk a susnyásban.
Egyébként eltévedés vagy elbizonytalanodás ellen hasznosak azok a túraappok, amik akár offline is működnek. Ugyanakkor mindig viszek magammal hagyományos turistatérképet is, hogy legalább ilyenkor pihentessem a mobilom, amin sajnos a sok doomscrolling miatt egyébként is riasztó képernyőidőket produkálok mostanában.
Ha szempont, hogy az útvonalunk vonattal is könnyen megközelíthető legyen, akkor a fővárosból leginkább a Pilis és a Kelet-Börzsöny jöhet szóba. Mindkettő nagyon szép, és bővel válogathatunk a könnyebb és kalandosabb terepek között. De mivel nagyjából mindenki másnak is ez a lehetősége maradt a kiszabadulásra, az olyan felkapott helyeket, mint a Nagy-Szénás vagy a Nagy-Hideg-hegy érdemes messziről elkerülni, mert itt egy-egy hétvégi napon akkora tömegnyomorba futhatunk bele, ami még járványidőszakon kívül sem hiányozna.