Koronavírus-számok Magyarországon 9/24/2021
Elhunytak + 6 Σ 30 151
Kórházban + 27 Σ 438
Fertőzöttek + 531 Σ 820 078
Tesztek + 14 435 Σ 6 858 523
Oltottak + 4 264 Σ 5 873 523
A legújabb trendek

„Látod magad előtt azokat, akik kapaszkodnak a saját oxigénmaszkjukba, mert érzik, hogy onnan jön még valami, ami az élethez köti őket”

április 14., szerda 18:19

- Ez melyik szint az intenzív osztályok túlterheltségében, ahol most vagyunk?
- Az elviselhetetlen.

Ez hangzott el egy ponton az interjúban, amit Dr. Máté-Horváth Nóra aneszteziológussal, intenzív terápiás szakorvossal készítettünk. A szakember szerint az, ami most a covidos intenzív osztályokon történik, fizikailag, mentálisan, szakmailag és lelkileg is az elviselhetetlenségig megterhelő állapotba sodorta az intenzíves dolgozókat. Annak ellenére is, hogy ez az az osztály, ahol eleve hozzá kell szokni a halálhoz, és Máté-Horváth például éppen azért szereti és tiszteli ezt a szakmát, mert

„ezek azok az emberek, akik orvosi beavatkozás nélkül biztos meghalnának, nekünk viszont arra van lehetőségünk jól szervezett csapatmunka és jó eszközök révén, hogy ha van még egy kicsi esélye az életben maradásra, akkor azt segíthetünk neki megragadni.”

„A fizikai megterhelés egyszerű ténykérdés - be vagy öltözve ebbe a fehér ruhába, leizzaszt, nem tudsz pisilni, nem tudod az orrodat megvakarni, csurog rólad a víz a szemedbe, a maszkodba, a ruhádba, megvisel hogy nem ülsz le, folyamatosan van teendő, nincs megállás. De a fizikai fáradtságot záros határidőn belül ki lehet pihenni, az el fog múlni. Ami nem múlik el, az a mentális fáradtság. Az, hogy amikor becsukod a szemed, akkor látod magad előtt a halottakat, azzal álmodsz, hogy ügyelsz, és jön az ezredik beteg, pedig még az előzőt se vetted fel, és jön megint egy,

az, hogy látod magad előtt azokat, akik kapaszkodnak a saját oxigénmaszkjukba, mert érzik, hogy onnan jön még valami, ami az élethez köti őket,

ez egy olyan poszttraumás stresszt fog generálni az egészségügyi társadalomban, amivel pár év múlva ilyenkor nagyon kell majd törődnünk. Az egészségügyi dolgozók most is nagyon nagy veszélyben vannak, és a pszichés megterhelés miatt még nagyobb veszélyben lesznek.”

Azt nem tudni, hogy hányan fogják valóban elhagyni a szakmát, ha vége lesz a járványnak, de a szakemberekannyira belefáradtak már a megterhelésbe, hogy „mindannyiunk száját elhagyja naponta többször, hogy «Ha vége van ennek a szarnak, én nem csinálom tovább»”.

Sokan vannak egyébként, akik látszólag jól viselik a helyzetet, bemennek dolgozni, fegyelmezettek, nem nyafognak, de az ő mentális egészségük talán még nagyobb veszélyben is van, mint azoké, akik sírással, káromkodással és dühvel kiadják magukból a stresszt. A többiek vagy elfojtják, és csak halmozódik bennük, vagy annyira megfeszítetten dolgoznak, hogy még nem volt idejük felocsúdni, és a krónikus, hónapok óta halmozódó feszültség később fog lecsapódni.

Fotó: Balázs Attila/MTI/MTVA

A nyitás járványügyi következményeitől mindenki fél, hiszen szakmailag egyáltalán nem indokolt az a lazítás, amit a kormány múlt kedden jelentett be.

„Mindenki megörült, hogy a gépi lélegeztetettek száma egy platófázison megállt. De olyan magas szinten, hogy már ezt sem bírjuk, és nagy csökkenés egyelőre nincs. Ezeknek a megtorpanásoknak is örülni kell, de innentől kezdve nagyon fent kell tartani a fegyelmet. A védőoltások rengeteget segítenek, tényleg ez a megoldása a járványnak, de a védettség eleinte sokszor csak egy statisztika - a távolságtartás akkor is kell az oltások mellé, az egyik a másik nélkül nem megy az átoltottságnak ezen a kezdetleges fokán.”

Máté-Horváth szerint a gyógyultak és beoltottak jelenlegi száma mellett nyitni olyan, mint tizenkilencre lapot húzni, az egészségügyi dolgozók pedig csak rezignáltan figyelik, hogy mi fog most történni.

Nem találsz olyan orvost ma Magyarországon, aki azt fogja mondani, hogy a nyitásnak itt az ideje.”

Nincs ember

Máté-Horváth szerint egy jól működő intenzív osztályhoz két dologra van szükség: jó eszközökre és jó kollégákra. A jó kolléga pedig nem csak azt jelenti, hogy az adott orvosnak vagy ápolónak mekkora az egyéni rutinja az intenzíves kezelésekben, hanem azt is, hogy a csapatmennyire van összeszokva, mennyire tudnak jól kommunikálni egymással. Az intenzív osztályon olyan betegek vannak, akikhez a legkisebb állapotváltozás esetén is azonnal ugrani kell, tudni kell pillanatok alatt helyesen intézkedni, ilyenkor pedig

szó szerint annyira intenzív a munka, hogy gesztusokból vagy félszavakból kell érteniük egymást a szakembereknek, így az összeszokott csapatkommunikáción is emberéletek múlhatnak.

A járvány alatt történt egy hatékony eszközfejlesztés a kórházakban, ami Máté-Horváth szerint üdvözlendő, a hiányzó intenzíves, sürgősségis tudást viszont nem lehet így növelni. Nem azért, mert az a sebészeti osztályon dolgozó ápoló, akit most átvezényelnek a covid intenzívre, ne lenne jó szakember, hanem azért, mert ez egész egyszerűen egy másik szakma.

Fotó: Balogh Zoltán/MTI/MTVA

A magyar viszonyok között általános az, hogy egy harmincfős sebészeti osztályra bizonyos műszakokban két ápoló jut. Ez egy nagyon megterhelő, nagy figyelmet igénylő feladat, de ezeken az osztályokon döntően stabil betegekkel foglalkoznak. Az intenzíven 1-2-3 beteged van békeidőben, mellettük viszont teljesen más jellegű feladatokat kell végezni. Rengeteg eszköz van a légutaikban, a gyomrukban, az artériáikban, a vénáikban, a húgyhólyagjukban, csövek lógnak ki belőlük, gépekre vannak kötve. Az intenzíven ezt a kevés egy főre jutó beteget kell folyamatos jelenléttel figyelni, ott kell állni a betegágyuk mellett. Azért is vannak sokszor üvegkalitkákba” zárva az intenzív osztályok, hogy kívülről is mindig rá lehessen látni a betegekre és a monitorra, és tudjunk ugrani, ha kell. Ez teljesen másfajta figyelmet igényel. A sebészetis ápolónak 15-30 beteg 1-1 nyűgjét kell a fejében tartania, az intenzíven pedig 2-3 beteg rengeteg nyűgjét, paraméterét, kezelési tervét, gyógyszerelését.”

Arra a sokszor elhangzó felvetésre, hogy át lehetett-e volna képezni ápolókat az elmúlt egy évben az intenzíves munkára, Máté-Horváth azt mondta, hogy ezt az elmúlt 30 évben kellett volna megtenni.

Az elmúlt egy évben szerintem tökmindegy, hogy milyen osztályon dolgoztál, biztos, hogy nagyobb volt a terhelés, mint bármikor korábban. Ebben az időszakban más osztályok dolgozóit átképezni intenzíves szakápolóvá teljes mértékben lehetetlen, miközben a saját szakmájukban is jó eséllyel COVID-ellátást végeznek, leterheltek, fáradtak. És az sem biztos, hogy pszichésen mindenki alkalmas intenzív osztályos munkára.”

A szakorvos szerint sem a rendszernek, sem az átképzendő ápolóknak nem volt a járvány alatt arra kapacitása, hogy ezzel foglalkozzanak. Arra korábban kellett volna, és a jövőben kell majd nagyon figyelni, hogy megfelelő számú intenzíves szakembert képezzünk.

Buherált intenzívek

A járvány második, de még a harmadik hullámában is végig azzal nyugtattak vezető tisztségviselők Orbán Viktortól Müller Cecíliáig, hogy van elég intenzív ágy, és bővíteni is lehet még a kapacitásokat. Máté-Horváth szerint ez technikailag igaz, és meg is történik, de a rögtönzött intenzív osztályok minden igyekezet ellenére sem lesznek azonosak a valódi intenzívvel.

Valamilyen szinten át lehet buherálni egy fekvőbeteg osztályt intenzív osztállyá, és ez meg is szokott történni nagyon leleményes megoldásokkal.

De ezeket az ágyakat, amik oda be lettek tolva, és melléjük lett állítva egy lélegeztetőgép, meg melléjük lett állítva egy olyan csapat, akik még soha nem dolgoztak együtt, és a döntő többségük nem is intenzíves, nehéz az eredeti intenzív osztállyal ekvivalens ágyaknak tekinteni.

Nem ugyanaz. Ha van egy Ferrarim, és beállok a rajtvonal mögé, akkor nagyobb eséllyel fogok vele felgyorsulni pár másodperc alatt százra, mintha egy feltuningolt Skoda Fabiával indulnék.”

Fotó: Balogh Zoltán/MTI/MTVA

A nem intenzív osztályok intenzívesítésénél sok infrastrukturális probléma akad: nincs üvegfal, és nem látnak rá az ápolók a betegekre, nincs kiépítve központi betegmegfigyelő rendszer, más a kórtermek kialakítása, vagy egyszerűen nincs elég fali csatlakozó a különböző bekötnivaló gázokhoz. Máté-Horváth szerint ezeknek az osztályoknak az átalakítása háborús kényszermegoldás.

Amikor lőnek a harctéren, akkor a frontvonal mellett ki kell alakítani egy sátorkórházat. Erről mindenki tudja, hogy nem lesz olyan jó, mint egy felépített kórház, annak a tisztaságával és infrastruktúrájával, de nagyon kell, mert különben nem fognak túlélni az emberek.”

Szerinte a SOTE és az MTI által a közelmúltban kiadott kórházi fotók hűen tükrözik a valóságot. Látni köztük jól felszerelt és átbuherált” intenzív osztályon készült képeket is, az ott zajló munka pedig valóban így néz ki. Úgy látja viszont, hogy mivel nagyon ritkán kerül ki friss képanyag a kórházakból, sokan azt hiszik, hogy ezek a mostaniak beállított, szerkesztett képek. A hermetikus információstop azért káros, mert így könnyebben felerősödnek a Gődény-szerű vírustagadó figurák hangjai, akik összeesküvés-elméletekkel töltik meg az információhiány által üresen hagyott teret.

A nem covidos betegek eltűntek

Máté-Horváth szerint senki sem tudja, mi történik azokkal a betegekkel, akik intenzív ellátásra szorulnának, de nem a koronavírus szövődményei miatt. Biztosan vanjárulékos veszteség”, tehát olyan halottak, akiket a covidosokkal telített intenzív osztályok nem, vagy csak nehezebben és későn tudtak felvenni. Hogy mekkora ez a szám, azt nehéz felbecsülni, mert nem nyilvánosak az erre vonatkozó adatok. Ezek a betegek gyakorlatilag eltűntek a rendszerből. Vagy nem tudják felvenni őket, vagy nem jut elég figyelem rájuk a leterheltség miatt.

Azok az intenzíves szakemberek, akik covidos osztályon dolgoznak, alig látnak olyan intenzíves beteget, aki ne a covid miatt kerülne be.

A covidos betegek kezdő kórképe jellemzően hasonló, jobb esetben csak” tüdőgyulladással, rosszabb esetben tüdőgyulladással és sokszervi elégtelenséggel kerülnek az intenzívre. Ezek után alakulnak ki a szervezetet ért sokk miatt további szervi károsodások, amiket kezelni kell.

Fotó: Balázs Attila/MTI/MTVA

Az átlagembert megrendíti, amikor szembesül vele, hogy a kórházakban tömegek halnak meg, Máté-Horváth viszont úgy érzi, covidos osztályokon dolgozó kollégái már kezdik távolabbról szemlélni ezt a sok halált. Nem azért, mert érzéketlenek, hanem azért, mert már túl sokat láttak, és csak úgy tudják elviselni, ha valamennyire eltávolítják maguktól. Megszokni viszont lehetetlen.

Amikor egy évtizede először elkezdtem dolgozni, akkor minden halott nagyon megrázott, aztán megszoktam, hogy az emberek néha meghalnak az osztályokon. De az, hogy most felveszünk nálam fiatalabbakat, vagy az, hogy akit négy hete a műtőben gépre raktam, aztán kivittem lélegeztetve az intenzívre, tegnap meghalt, az azért engem is kicsit fejbe vág, hogy te jó ég.”