Rendhagyó sajtóbeszélgetést tartottak múlt pénteken a katolikus egyház regionális gyerekvédelmi konferenciájának magyar résztvevői. Az elhangzottaknál néha beszédesebb volt, amiről nem esett szó.

Az apropó a lengyel püspöki konferencia és a Szentszék gyerekvédelmi bizottsága által Varsóba szervezett szeptemberi tanácskozás volt. Itt már a meghívottak köre is erős és újszerű állításként értelmezhető. Hivatalosan Közép- és Kelet-Európa püspöki konferenciáit kérték meg, hogy küldjenek delegációt, de sokkal pontosabb azt mondani, hogy ide 20 posztkommunista országból hívtak katolikus vezetőket, Észtországtól Albániáig. A szervezők ezzel nemcsak azt tették egyértelművé, hogy mifelénk is foglalkozni kell a papok által molesztált gyerekekkel, hanem azt is, hogy szerintük más megközelítések szükségesek a vasfüggöny két oldalán, vagyis van valami alapvető különbség Görögország és Bulgária, vagy éppen Ausztria és Csehország között.

A konferencia szervezőinek és felszólalóinak vitatható, de megfontolandó érvelése szerint ez a különbség abból fakad, hogy a több évtizedes üldöztetés idején kialakult egyfajta vármentalitás a keleti blokk egyházaiban, ami ugyan megtartó és összekovácsoló érzés volt, amíg az elnyomás tartott, de harminc év elteltével is megnehezíti a saját hibákkal való szembenézést.

Fejben dől el

Itt nem arról szól a vita, hogy a kontinens melyik felén követtek el több szexuális visszaélést a papok. Ezt akkor is nehéz lenne megtippelni, ha valaki éveket szánna e kétes célra, mert még a legalaposabb vizsgálatok is csak a megtörtént gyerekbántalmazások töredékét képesek megmutatni, a módszertanok pedig kutatásonként változnak. Másrészt pont ebben a térségben nem is igazán voltak nagyobb egyházi vizsgálatok, szemben számos európai és tengerentúli országgal.

De valójában nem az esetek száma, hanem a rendszerszintű problémák érdekesek. Mennyire átható a hallgatás kultúrája? Hogyan kezelte és kezeli a visszaéléseket az egyházi vezetés? És hogyan kommunikált róla? Szóba hozzák ezt a papok a hívek előtt, lehet hozzájuk fordulni? És mi van az egyházi iskolákban? Többen kiemelték a felszólalók és a magyar résztvevők közül is, hogy a helyi egyházaknak és intézményeknek vannak bejelentő felületeik, gyerekvédelmi bizottságaik, szakembereik és konferenciáik, de először a fejekben kell változás, mert anélkül mindez csak üres mechanizmus marad.

Egyszerű példákat mondok: hiába van Rómáig kiépült, kikövezett eljárásrendje a katolikus egyháznak, ha a molesztált gyereknek nem hisz se az egyházi iskola igazgatója, se az érsekség. Vagy ha akkor sem indít vizsgálatot egy püspök a papja ellen, ha az egész ország tudhatja, hogy annak papírja van korábbi szexuális visszaélésekről.