„Kivételesen nehéz helyzetben vagyunk, nemzetünk álláspontja iránt minden eddiginél kisebb megértés mutatkozik a világban. Óriási nyomással nézünk szembe”

– mondta Aleksandar Vučić szerb elnök rendkívüli tévébeszédében március 2-án. Vučić azután szólt népéhez, hogy a szerb kormány világossá tette, az ország nem csatlakozik az Oroszországgal szemben Ukrajna megtámadása miatt elrendelt EU-szankciókhoz. Ezt persze nyugaton nem vették annyira jó néven, de korábbi oroszbarát politikájához képest azért Szerbia is tett engedményeket, megszavazták például az orosz agressziót elítélő ENSZ közgyűlési határozatot, igaz, abban nem voltak említve a szankciók.

Vučić tévébeszéde lényegében annak beismerése volt, hogy az ukrajnai háborúval összeomlani látszik az a külpolitikai irányvonal, amit Szerbia a 2000-es demokratikus átmenet óta képviselt. A szerb politikai elit azóta is sokkos állapotban van, annak ellenére esik viszonylag kevés szó az addigi oroszbarát külpolitikáról a pártok közti vitákban, hogy április 3-án Szerbiában elnökválasztást, parlamenti választást és belgrádi önkormányzati választást tartanak.

A lakosság megosztott. Belgrádban több ezren vettek részt egy Oroszország melletti szimpátiatüntetésen, a közösségi médiában pedig különösen nagy visszhangra talált a felhívás, amiben Oroszország mellett harcoló önkénteseket toboroztak a háborúba (persze hogy ténylegesen hányan mentek vagy mennek majd el, azt nehéz megmondani, már csak azért is, mert a szerb törvények szerint szerbek nem vehetnek részt idegen államok külföldi háborúiban). Ezzel párhuzamosan viszont a helyi sajtóban több ukrán menekült (a háború első két hetében alig több mint ezren érkeztek Szerbiába) dicsérte a rendkívül segítőkész és kedves szerb szomszédait. Igaz, voltak olyanok is, akiket oroszpárti szélsőségesek halálosan megfenyegettek, miután egy szerb újságíró portrécikket írt róluk.

Ez a háborúhoz való kettős viszonyulás alapja is: egyrészt a legtöbb szerb pontosan emlékszik még 1999-re, amikor náluk szóltak a légiriadó szirénái, és nekik kellett az óvóhelyekre húzódni a bombák elől, ezért talán mélyebben értik meg az ugyanilyen trauma elől menekülő ukránokat, mint bárki más Európában. Másrészt viszont 1999-ben a NATO bombázta Szerbiát, iskolákat, kórházakat, ipari központokat, utakat és hidakat megrongálva, tehát az a katonai szövetség, aminek Oroszországot elítélő álláspontjához most csatlakozni kellene.

A '90-es évek elején a belgrádi kormány megnyirbálta Koszovó autonómiáját, az ott élő albánoknak egyre kevesebb terük maradt az anyanyelvi érvényesülésre, ezért fellázadtak, megalapították Koszovói Felszabadítási Hadsereget, és 1998-ban fegyveres összecsapások törtek ki. A NATO először tűzszüneti megállapodást segített elérni a felek között, de ezt senki nem tartotta be, és amikor 1999 januárjában a račaki mészárlás néven elhíresült katonai akcióban a szerbek megöltek 45 koszovói albánt, a NATO a beavatkozás mellett döntött. Erre azonban Oroszország és Kína vétója miatt nem kapott felhatalmazást az ENSZ-től, emiatt a szerbek jelentős része azóta is jogtalannak tartja a NATO részvételét a konfliktusban. A NATO 78 napon át bombázta Jugoszláviát, amivel végül kivonulásra kényszerítették a jugoszláv hadsereg egységeit és a szerb fegyvereseket, illetve Szlobodán Milosevics három háborút is túlélt posztkommunista-nacionalista rendszere végül megbukott (néhány év múlva pedig Jugoszlávia is végleg megszűnt).

Az ukrán válságot Szerbiában rengetegen úgy értelmezik, hogy a nyugati államok nem akarják megengedni Oroszországnak, hogy megtegye azt, amit a NATO megtett '99-ben. Az orosz narratíva lényege ugyanis az, hogy Ukrajnában nehéz volt kisebbségiként (oroszként) boldogulni, mert Ukrajna egy „náci állam”. Ez ellen lázadt fel a keleti országrészben élő oroszajkú kisebbség, akik ugyanúgy el akartak szakadni Ukrajnától, ahogyan Koszovó akart Szerbiától.

Ugyanilyen ismerősen csengenek Szerbiában Putyin szavai, amikor az orosz elnök a NATO problémás keleti bővítési döntéseiről beszél. Putyin mindenképp szeretné elkerülni, hogy Ukrajna a NATO tagjává váljon, és a szerbek ugyanígy igyekeztek lobbizni Albánia NATO-tagsága ellen. Ez végül nem járt sikerrel, Albánia 2009-ben belépett a NATO-ba, alapjaiban megváltoztatva ezzel a nyugat-balkáni erőviszonyokat, és szűkítve Szerbia lehetőségeit Koszovóval kapcsolatos érdekei érvényesítésére.