„Rengetegszer elutasítottak, hogy nem vagyok elég erős, elég gyors, túl vékony vagyok. (...) Sokkal több helyzetet kihagytam életem során, mint amennyit belőttem. De a következőt biztosan be fogom rúgni.”
35 évesen befejezi pályafutását a válogatott egykori csapatkapitánya, az FC Basel csatára, Szalai Ádám, a magyar futball elmúlt tizenöt évének meghatározó játékosa. Kivételes fizikumú támadó volt, igazi 9-es, aki tudta, hogyan kell megtartani a labdát, mikor kell érkezni a kapu elé. Nem tartozott a legpengésebb csatárok közé, bár néha egészen váratlan megoldásokra is képes volt, a pályán és az öltözőben mutatott mentalitása viszont messze átlag fölé emelte. Komoly érdemei voltak abban, hogy a magyar válogatott az elmúlt években stabilan megragadt a nemzetközi középmezőnyben, és nagycsapatokat is többször le tudott dominálni.
Nem volt könnyű természetű játékos. Annál keményebb és kíméletlenebb, pályán kívül és olykor a kamerák előtt is – alighanem ez is kellett ahhoz, hogy vezéregyénisége lehessen korosztályának.
Szalai Ádám nagyapja igazolt játékos volt, elmondása szerint miatta szerette meg a focit, első nagy meccsélményként az 1994-es vébédöntőre és Baggio égbe bombázott tizenegyesére emlékszik. Nagyjából ekkoriban, hétévesen, a Kispest Honvéd serdülőcsapatában kezdett focizni, és egészen kiskorától kezdve élsportolónak készült. Tehetségesnek tartották, szórta is a gólokat. 16 évesen Újpestre került, de hamar megérkezett számára az első külföldi lehetőség. 2004-ben a Vfb Stuttgart hívta, előbb az U19-es csapathoz, de gyorsan felverekedte magát a tartalékegyüttesig.
„Az itthoni ifibajnokságokban rúgtam 30 gólt, elhittem saját magamról, hogy milyen nagy játékos vagyok, aztán amikor kikerültem Stuttgartba, rám néztek és azt kérdezték, hogy te hogy jöttél össze?”
Támogasd a munkánkat, csatlakozz a Körhöz, hogy elérd az exkluzív tartalmainkat!
Már előfizetőnk vagy? Jelentkezz be!