Március elején, szinte napra pontosan négy hónappal ezelőtt a miniszterelnök a szövetségese, a neki 3500 forintos kínai karórát is ajándékozó Parragh László vezette kereskedelmi és iparkamara gazdasági évnyitóján mondott beszédet. Visszatérő alkalom ez az életében, életünkben, ami idén azért lett különösen szembetűnő, mert a beszéde indítása kísértetiesen hasonlított a múlt évire. Tavaly így kezdett:

„Nem tudom, Önök hogy’ vannak vele, én meghallgattam a két minisztert, én megnyugodtam; úgy látom, hogy a dolgok rendben vannak. El is mondtak mindent, amit érdemes volt elmondani”

Míg idén így:

„Minden elhangzott, aminek el kellett hangoznia. Láthatták, hogy továbbra is az a kormány álláspontja, hogy a gazdaságpolitikát a gazdasági miniszterek csinálják (…) Láthatták, hogy a gazdasági minisztereink jó állapotban vannak, hiszen egészen remek és biztató számokat mutattak nekünk, megcsinálták a jókedvet a mai napra”.

Az idei beszédében később arra is kitért, hogy bár előbb a Covid, majd a háború kitörése miatt „visszakapcsolásos éveket éltünk 2020-tól 2024-ig”, ennek vége: „most arra látunk esélyt – erről beszélt a gazdasági miniszter is –, hogy 2024-ben ritmust tudunk váltani, följebb tudunk kapcsolni, és nagyobb lendületet tudunk venni”.

A tavalyi optimista gazdasági évnyitásból aztán egy több évtizedes csúcsra emelkedő infláció, az európai uniós átlagnál rosszabbul alakuló GDP és a vaskos recesszió mellett elszállt államháztartási hiány jött össze.

És hogy állunk idén?

A GDP most legalább az első negyedévben nőtt éves alapon és az előző negyedévhez képest is. A második negyedévben már csak éves alapon bővült, de lassuló ütemben, pedig pocsék tavalyi adat volt az összehasonlítás alapja – negyedéves alapon pedig már újból visszaesést láthattunk. Az évet még 4 százalékos növekedési álmokkal kezdték a kormányzati előrejelzések, de azóta drasztikusan átrajzolta a jövőt a valóság.

Ezen belül az ipar teljesítménye különösen pocsék, holott a kormány és a kormányzati gazdaságpolitikai víziók középpontjában az ipar, az iparosítás és az ebből fakadó „munkaalapú társadalom” van.

A ma megjelent KSH-jelentés szerint a júniusi ipari termelés a nyers adatok alapján 8,2 százalékkal, de a korrigált adatok is 3,7 százalékkal esett vissza, és mivel a tavalyi visszaesés 6,1 százalékos volt, azt is mondhatjuk, hogy két év alatt csaknem 10 százalékkal esett vissza az ipari volumen. Ezen belül a magyar gazdaság pángalaktikus turbóhiperszuperhajtóművének megálmodott akkugyártás áprilisban és májusban éves alapon 23 és 32 százalékkal esett vissza (júniusi és első féléves adat a jövő héten lesz).

De legalább a költségvetés… Oh. Csupán 63 napnak kellett eltelnie az évből, hogy kiderüljön: az idei államháztartási tervek nem tarthatóak, majd néhány hete a pénzügyminiszternek el kellett ismernie, hogy a túlzottan magas deficit miatt – ami növelte az eladósodottságot, így idén csak az államadósság kamataira 3000 milliárd forintot kell fizetni – eljárás indult Magyarország ellen. A választás után, ahogy sejthető volt, a kormány újabb költségvetési kiigazításokról döntött, a különadóztatással már ott tartanak, hogy a NER-lojális Mol-vezér, Hernádi Zsolt a kormánypárti Mandinerben, majd az MCC Feszten fakadt ki.

De akkor, ha mostanra a költségvetést újraírták, a terveket újratervezték, az álmok álmodói újraálmodták álmaikat – kivéve talán a bolti forgalom reálértéken számolt visszaesésén is örvendezni képes Nagy Mártont –, szóval akkor mostanra legalább a forint árfolyama magára talált, ugye? Gyurcsányék pártjából hozzuk a választ: lószart, mama. Igaz, legalább azt megadhatjuk, hogy az első félévben véghez vitt jegybanki kamatvágások ellenére (az évet 11 százalék közeli alapkamattal kezdtük, most 6,75 százaléknál járunk) legalább érdemben nem gyengült – bár tény, hogy ha az MNB-kamatjegyzést nézzük, akkor az idei mélypontját hétfőn érte el 398,5 forinton.