titanic

2019. április 25.
2018. október 24.
2017. április 2.
2017. március 23.
2016. augusztus 3.
2016. április 19.
2016. április 18.
2016. február 13.
2016. február 2.
2015. október 27.
2015. március 30.
2015. január 22.
2014. április 14.
2014. április 12.
2014. január 20.
2013. augusztus 26.
2013. április 11.

Grabbers (Csáposok)

grabbers_2259324b.jpgA horror-vígjáték igen trükkös műfaj, mert a helyzetkomikumok magas száma és a karakterek tréfás eltúlzása könnyen megöli a feszült, rettegést keltő hangulatot. Ennek ellenére a próbálkozások száma nem csekély, de kevesen tudják megközelíteni a legjobbakat (van, ki a Hullajót tartja a trónra érdemesnek, én a magam részéről a Haláli hullák hajnalára szavazok).

A Grabbers - mely a Titatic filmfesztiválon Csáposok néven fut - kis költségvetésű, ám igényes és jól megírt darab Írországból, melyben a humort a remekül eltalált főszereplő páros (középkorú, cinikus, piás rendőr és frissen érkezett, lelkes, ifjú női kollégájának ellentéte-vonzalma), valamint az írek alkoholista hajlamairól szóló sztereotípiák jelentik, a rémületet pedig az űrből érkezett csápos szörnyek famíliája, ami - mint hamarosan kiderül - csakis a részeg emberek húsát nem szereti...

Mi más lehet egy ilyen helyzetre a megoldás, mint a mit sem sejtő falusiak tömegének rendőri irányítással való, jól szervezetten leitatása? Közben valahogy majdcsak sikerül megoldani az invázió problémáját is is. Mindenkinek irány tehát a Winchester Pub - akarom mondani, annak a kis ír falubeli megfelelője, egy erőddé avanzsáló, hangulatos kocsma.

A Grabbers legnagyobb előnye, hogy nem próbál több lenni, mint egy hangosan röhögős, lehetőség szerint beszeszelt állapotban megnézett szörnyfilm, amivel egy péntek este megpróbáljátok szétcsapni a haverokkal a szürke hétköznapok fasiszta, emberevő rémuralmának emlékeit (nem viszik például kínos túlzásba az önreflexiót, és a híres elődfilmek megidézését, mely hibát sok hasonszőrű alkotásban elkövetik). Ennek ellenére tisztességesen teljesít a váratlan és látványos halálnemek számát tekintve is, és az így kialakuló fekete humor jól idomul a szintén nem teljesen pol.korr. alkesz-poénokhoz.

A pálmát mégis az arcra és stílusra is a Drót McNultyját idéző férfi főszereplő viszi, az ő csetlése-botlása, megfelelni próbálása, valamint kedves függőségével szembeni ambivalens viszonya adja. Hardcore absztinensek kevésbé fogják élvezni, de ha támasztottál már valaha kocsmapultot csütörtök este azon morfondírozva, hogy mi a fenének vártál ennyit a héten az első megnyugtató, békés berúgásoddal, baromira fogod élvezni a filmet.

2011. április 12.

Ölésre ítélve

A civilizáció rétegei leválaszthatatlannak tűnnek rólad, amíg életed normális mederben folyik. De kerülj váratlanul extrém helyzetbe, ahol a puszta túlélésért kell harcolnod, és ezek a rétegek úgy hámlanak le rólad, mint a Napon megégetett bőr – csak sokkal gyorsabban. Alatta pedig csak az ösztönlény van, az állat. Legalábbis ezzel áltatjuk magunkat. Valójában az esszenciális ember van alatta. Aki nem ismer szabályokat, törvényeket, ideológiákat, csak a különbséget élet és halál között, és azért a különbségért öl és rabol, ha kell.


A veterán lengyel rendező, Jerzy Skolimowski filmje nyers, naturalista thriller a túlélésről, egyben a legletisztultabb filmkészítés markáns példája: az Ölésre ítélve a képek elemi erejével mesél, hóban, fagyban űzött főszereplője soha egyetlen szót sem szól, sőt a más karakterektől elhangzó, kisszámú dialógus is mind teljesességgel irreleváns. Tavaly a Velencei Filmfesztivál Quentin Tarantino vezette zsűrije ennek a filmnek ítélte a fődíjat, Vincent Gallo pedig a legjobb színésznek járó kupát vihette haza. Skolimowski műve kétségívül merész és provokatív darab, végül minden erénye ellenére mégis kevesebb lesz a részei összességénél.

Mohammed (nevét csak a stáblistából tudjuk meg) valahol a Közel-Keleten (a film egyik helyszíne sincs konkretizálva) esik nyugati katonák fogságába, miután hármukat felrobbantja egy RPG-vel. Kihallgatások és kínzások sorozata után valahol Európában balesetet szenved az őt szállító furgon, és a pillanatnyi zűrzavart kihasználva, elmenekül. Mögötte fegyveres katonák, előtte a jéghideg, ismeretlen, behavazott vadon.

Skolimowski a témából adódó evidenciákat ignorálva, alaposan kigyomlált a filmből minden politikai felhangot (bár megkockáztatom: egy fordított szituációban, vagyis ha menekülő amerikai katonát üldöznének afgánok/irakiak, nem működne a film). Azt sem tudjuk, hogy Mohammed valóban terrorista vagy csupán a körülmények áldozata, hiszen a történet elején semmilyen fegyver nincs nála, és akkor veszi magához egy halott katona rakétavetőjét, amikor úgy látja, hogy nincs más választása. Karakterével kapcsolatban egyvalami fontos igazán: az, hogy ember. A kihallgatások kegyetlen módszereinek sincsenek érezhető amerikaellenes aspektusai, pusztán a menekülés szükségességét hangsúlyozzák.

Kiállítását tekintve a film hibátlan. A rendezés, operatőri munka párját ritkítóan erőteljes, akár lélegzetelállító totálképekben kell visszaadnia a vadon zabolátlan szépségét, és az abban reménytelenül elveszni látszó, aprócska embert, akár feszült közelikben kell érzékeltetnie a menekülő főszereplő félelmét és kilátástalanságát. Vincent Gallo maga is képes egy árva szó nélkül eladni az ideológiától, jellemvonásoktól, egyáltalán, minden megkülönböztető jegytől megfosztott, absztrakció szintjére süllyesztett karaktert. Az Ölésre ítélve hiányosságai a forgatókönyvnek róhatók fel.

Thrillernek Skolimowski műve nem elég gyors és dinamikus, az emberi túlélés drámájának pedig túl felszínes és repetitív. Minthogy Mohammed már rögtön az első jelenetben, a sötét barlangban, RPG-vel a kezében remegve és fújtatva is olyan benyomást kelt, mint egy űzött, sarokba szorított vad, nem beszélhetünk arról, ami a film lényege lehetett volna, és talán kellett volna, hogy legyen: az elállatiasodás folyamatáról. Az epizodikus, és egy idő után újat mutatni képtelen cselekményt kényelmes deus ex machinák (sebesült kutya, segítőkész nő) lendítik előre, a régi életet fel-felvillantó flashbackek inkább kizökkentenek, mint segítenek.

Pedig ez utóbbiakból próbál kinőni a filmnek egy másik, álomszerű, szürreális aspektusa, ami azonban nem kerül kontextusba, és csak lóg a levegőben, sosem lépve túl a konvencionális thriller/dráma határmezsgyéjén. Amennyiben a minden mást irrelevanciába taszító túlélési ösztön színtiszta egyszerűségének tartalmi-formanyelvi leképezése volt a cél, Skolimowksi kétségkívül diadalmaskodott – de nehéz szabadulni az érzéstől, hogy ennél többet is elérhetett volna, hogy a csaknem tökéletes részek végül egy messze tökéletlen (bár még ezzel együtt is hatásos) egésszé álltak össze.

 

2010. április 18.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 10. nap

...és eljött a vég: befejeződött a Titanic Filmfesztivál. Most következne egy rövid felsorolás  látogatottsági statisztikából és más számokból - ettől eltekintenék. Következzenek a nyertesek, akik közül alig egyet-kettőt találtunk el.

 

 

 

Mint minden évben, most is volt közönségszavazás, amelynek győztese A fantasztikus Róka úr lett - mi is szerettük Wes Anderson filmjét - második a Hátralévő életed első napja lett, a harmadik pedig A Vörös Kápolna című dokumentumfilm - erre sajnos nem kaptam jegyet, pedig nagyon szerettem volna látni. Úgy látszik nem múlhat el fesztivál diákzsűri nélkül, az ő díjukat az Elly története kapta - idézhetném az indoklást a miértekről, de még én sem értem a végére a megfejtésnek. 

A háromfős nemzetközi zsűri, Nick James, Tiina Lock és Gothár Péter A bőrön is áthatol című filmnek adta a Hullámtörők díjat - majd ezek után következett a díjátvétel rendkívül kínos aktusa, amikor a film rendezője, Esther Rots az interneten keresztül köszönte meg a zsűrinek és a közönségnek - mellette volt a film zeneszerzője, Dan Geesin, aki egy "Néha összevizelem magam, ha nevetek" feliratú pólót gondolt alkalomhoz illőnek. Az estét és a fesztivált Az út zárta - amivel kapcsolatban ugyanolyan vegyesek az érzelmeim, mint az eseménnyel kapcsolatban: igaz, még mindig ez az egyik legjobb fesztivál az országban - de valahogy úgy érzem, évről évre kevesebb filmért éri meg eljönni rá.

2010. április 17.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 9. nap

Rohamléptekkel közeledik a 17. Titanic Filmfesztivál vége - de a Geekz egyszemélyes hadteste tartja magát és nem pihen - hacsak nem fogják kedves, fehér ruhás emberek elvonszolni egy megfelelő egészségügyi létesítménybe. Hogy így hogyan fogok gépelni, az fontos de nem megoldhatatlan probléma. Mai merítésünkben egy dán börtönthriller, egy izraeli dráma és egy amerikai antiromantikus film található.

Az R nyomasztó helyen játszódik. Főhőse, Rune késelésért kapott büntetését tölti a börtönben, ahol próbál nem feltűnni senkinek, nem avatkozni bele senkinek a hatalmi játszmájába. Persze ez egyáltalán nem sikerül neki egy olyan helyen, ahol szigorú hierarchia és pontos adok-kapok alapján zajlik az élet. A fiúnak idővel sikerül kedvezőbb pozíciót kiharcolnia ügyességével - a kétharmadnál érkező csavart pedig nem árulom el. Nemcsak a helyszín ahol játszódik nyomasztó, az egész film is az - viszont rendkívül idegesítő zenét sikerült szerezni hozzá, ami időnként alapvetően öli meg az élményt. A szereplők nagyon eltaláltak - egyikük társaságában sem szeretnék néhány percnél többet eltölteni - és az atmoszféra is végig feszült. Ismét egy érdekes thriller skandináviából.

Az Érzelmi pótlék című izraeli dráma egy olyan 30-as fiatalember életébe enged bepillantést, akinek problémái vannak a nőkkel. Nem egyszerűen önbizalomhiányos, hanem egyszerűen retteg az intimitástól. Eli - a főhős - ezért különleges terápiára jár. Nálunk szinte teljesen ismeretlen, de az óceán túlsó felén elterjedt a helyettes, vagy partnerpótléknak nevezhető szexuális terápia - ennek során Hagarral, a helyettessel gyakorolják a kapcsolat és az intimitás velejáróit. Ha valaki ennyire bezárkózik, mint Eli, annak komoly oka lehet - és ez a végére kiderül, felborítva egész világát, sőt a családjáét is. Az ötvenhét perces film a Titanic legrövidebb filmje - talán azért, mert nem sok minden történik benne. Az elején még úgy tűnik, hogy a szexualitás mellé egy kis fojtgatás is  kerül, de ez a túlerőltetett vonal később érthetetlen módon teljesen eltűnik. Érdekes a szituáció, de Tali Shalom Ezer filmje nem jut annál tovább, mint hogy felvesse a problémákat és megmutassa a főhős különös világát - de hiányzik a folytatás, hogy vajon mihez kezd ezek után - ez már érdekes lenne.

Végezetül egy újabb amerikai független film a modoros, álproblémákkal terhelt fajtából: a Szép kis szakítás egy a huszas éveikben járó fiatal párról szól, akik elunva egymás társaságát úgy döntenek, szépen lassan együtt számolják fel kapcsolatukat - ez azonban koránt sem olyan egyszerű dolog. Szemlátomást a két alkotó-főszereplő terápiás céllal készítette ezt a filmet, de a katalógusban olvasható hízelgő összehasonlításokkal ellentétben (még hogy az Y generáció Annie Hallja. Egyáltalán: mi az az Y generáció?) a film modoros, unalmas és cseppet sem vicces - nehezen is fogadja be az ember New York fiataljainak hétköznapi súlyos gondjait, főleg nem a korábban látott szenvedéssel teli háborús filmek után. Lehet, hogy ha adok a Szép kis szakításnak még egy esélyt, akkor nem leszek ennyire borúlátó - de érzésem szerint ha a Titanic-on szereplő alkotásokból kellene értékelni az amerikai független filmet, akkor elég nagy bajban lennénk.

2010. április 16.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 8. nap

A 17. Titanic Filmfesztivál napjai meg vannak számlálva: mint mindig, most is az utolsó napokra jutnak az igazán elgondolkodtató filmek. Tartsanak ki, Kedves Olvasók, nincs sok hátra. De ami most jön, az rázós lesz. A mai nap a komoly hangvételű filmeké: halál és mészárlás Nankingban, halál és mészárlás egy névtelen afrikai országban és halál Jeruzsálemben.

 

 

Az Élet és halál városa a harmincas évek végének Kínájában játszódik, amikor is az előrenyomuló japán hadsereg elfoglalja az akkori fővárost, Nankingot. Az ostrom kezdetén lépünk be a történetbe, majd egy japán katona, a német nagykövet egyik asszisztense és egy, az ostromban harcolt és az azt követő mészárlást túlélő kínai kisgyerek szemein keresztül láthatjuk az ázsiai hadszintér egyik legkegyetlenebb epizódját. Monumentális és letaglózó a film: nem csoda, hogy Japánban kiverte a biztosítékot, válogatott kegyetlenkedéseket, nemi erőszakot és rengeteg halált láthatunk. Az első húsz perc csatajelenetei mellett A hős alakulat csak a gyertyát tarthatja reszkető kézzel: fekete-fehér, kézikamera és az ember rögtön a fülében érzi az adrenalin pezsgését. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelli magát: a japánok halomra ölik az elfogott kínai katonákat, megrázóak a képek, amikor ameddig a szem ellát nem látunk mást, csak holttesteket. Körülbelül öt-tíz percenkét érkezik egy nemi erőszak, vagy más, borzasztó, megalázó és rettenetes cselekedet - és a film két és egy negyed óra hosszú. Látszik, hogy a körülbelül háromszázezer áldozatot követelő nankingi mészárlás milyen mély, és máig nem felejtett sebet ejtett Kínán.

Ha ez nem lenne elég, akkor tegyünk egy kis kitérőt a jelen Afrikájába, ahol egy meg nem nevezett országban dúl a polgárháború. Emberek menekülnek platós teherautókon, bicikliken, meg ahogy tudnak, gyerekkatonák szaladgálnak AK-47-essel a kezükben, amely nagyobb, mint ők maguk. Ebben a milliőben próbál a White Material főhősnője, Maria minden figyelmeztetés ellenére a kávéültetvényén maradni és betakarítani a termést. Hogy igazából mit keres még Afrikában, amikor senki sem látja őt ott szívesen, az nem derül ki a filmből, maximum a katalógus nyújthat némi támpontot: otthonának érzi azt az országot, amelyet már senki nem mer sajátjának tekinteni. A kézikamerás, modoros, időnként nyaralási videónak kinéző filmben ismerős arcok is feltűnnek, a főhősnő Isabelle Huppert, de mellette van Christopher Lambert és Isaach De Bankolé is - érdekes, hogy ezzel a színészgárdával sem sikerült kiváltani semmilyen érzelmet. A film nem mond többet Afrikáról, mint amennyit időnként az esti híradóban ne látnánk egyébként: nagy kár érte.

A végére a Hét perc a mennyországban című izraeli filmet hagytam. Galia, a film főhősnője, aki egy buszrobbantást követően próbálja tovább élni az életét: vőlegénye belehalt sérüléseibe, őt magát pedig csak egy mentős kitartása mentette meg, pedig hét percet a klinikai halál állapotában töltött. Egy évvel az eset után még mindig a történtek hatása alatt van, amikor valaki elküldi neki a robbantás után elveszett nyakláncát. Galia nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi is történt vele egyáltalán azon a napon, - nem emlékszik ugyanis semmire - amikor megismerkedik egy titokzatos férfival, Boazzal. Viszonyt kezd vele, de a lányt körülvevő nyugtalanító jelenések egyre erősebbek lesznek, és semmi sem az, aminek látszik. Omri Givon első nagyjátékfilmje értelmesen és érzékenyen nyúl a témához: finom eszközökkel, nem harsány vagy hatásvadász módon érzékelteti, min megy keresztül egy túlélő - és magát a buszrobbantást itt tegyük zárójelbe, lehetett volna egy sima autóbaleset is - hogyan próbálja meg feldolgozni a történteket és továbblépni. Szép és kedves film így egy kemény nap után.

2010. április 15.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 7. nap

Szerda van, a nap mintha kezdené meggondolni magát, és óvatosan végigsimítja a Rákóczi utat. A sanyarú, szürke művészfilmek után a mai nap az animációs filmeké - de a végére így is jut egy élőszereplős darab.

 

 

 

Kezdjük egy kis misztikummal: az emberiség megteremté a Gépet, amely fellázad ellene és elpusztítja - a Mátrix vagy a Terminátor alapszituációját látjuk a 9 című film kezdő képsorain. A teljesen élettelen, posztapokaliptikus világban rongybaba szerű lények próbálnak túlélni. A legutolsó darab elkészültét teremtője, az öreg tudós már nem élhette meg, így a címszereplő egyedül vág neki az ízlésesen lerombolt városnak - hogy aztán a végére az legyen a tét, kié a jövő. Nem azt mondom, hogy csalódást keltene a 9: a látványvilág nagyon hangulatos, látszik, hogy sokat izzadtak a grafikusok. Sikerült koherens egész világot teremtenie a készítőknek - csak közben senki sem gondolt arra, hogy esetleg valami történetre is szükség lenne. Nem hibáztatom a forgatókönyvírót, Pamela Pettlert - akit egyébként Tim Burton hozhatott a projektbe, ő írta a Halott menyasszonyt - mert nincs semmi baj a történettel, csak annyi, hogy elejétől végig kiszámítható. Iskolapélda, a "Hős útja" dramaturgia minden pontja óraműpontossággal történik. A karakterekre sem vesztegettek sok időt, mind klasszikus, egyéniség nélküli archetípus - sokat elmond, hogy a címszereplő hangja Elijah Wood - és egész fejezetek kerültek át az elmúlt harminc év sci-fi terméséből, legyen az a MacGyver módra Terminátorokat gyártó gép a Világok harcából, vagy éppen a Jedi visszatérből lopott utolsó jelenet - megjegyzem ez nagyon nem kellett volna. Nincs semmi baj a 9-el - csak el kell felejteni a sajtóanyag hangzatos ígéreteit.

A következő film a Kutyám, Jerry Lee... akarom mondani, a Kutyám, Tulipán című J. R. Ackerley nagy sikerű regényének animációs adaptációja: A történet főhőse maga Ackerley, aki kutyájával töltött tizennégy évét meséli el - teljesen hagyományos, mondhatnánk oldschool 2D animáció. Kedves és megindító történet, tele viccesebbnél viccesebb jelenetekkel, az ötvenes évek Londonjával és hamisítatlan brit humorral. Ezek után furcsa belegondolni, hogy a hamisítatlan brit élményt két amerikai, Paul Fierlinger és neje, Sandra rendezése adja. Aki ismeri Ackerley munkáit, annak biztosan tetszeni fog a film - aki még nem, az rögtön kedvet kaphat hozzájuk. Mindenképpen érdemes megnézni, már csak a számtalan, képeken elrejtett poén miatt.

Visszatérve a misztikus vonalra, itt van Simon Fellows filmje, a Malőr csodaországban, ami - nem meglepő módon - Lewis Carroll történetének át-és újragondolása: Alice, az amerikai lányt - miután két öltönyös férfi üldözi - elüti egy taxi Londonban. Itt veszi kezdetét az utazás Csodaországban - vagyis a helyi alvilág köreiben - ahol különös, szürreális alakokba botlik. Mondhatnánk azt, hogy ebben a filmben találkozik Guy Ritchie és Tim Burton - akkor egy kicsit felértékelnénk a filmet ahhoz képest, ami. A rendező, Simon Fellows  eddigi, igaz nyúlfarknyi filmográfiájában túlnyomórészt egyenesen DVD-re megjelent Jean-Claude Van Damme filmek vannak. Talán a Malór csodaországban egyfajta kiugrás szeretett volna lenni a kiöregedett akciósztárok világából - annak nem rossz, de még lehetne rajta csiszolni. Időnként meg-meg csillan annak a lehetősége, hogy valami egyedi keveredjen ki a meglehetősen kusza történetből és bonyolultan szerkesztett figuráiból, de sajnos a végére tisztán látszik, hogy itt még a rendező azért nem tart. Várjuk ki, hátha a következő filmje meggyőz arról, a rendező nem csupán a következő Guy Ritchie epigon.

2010. április 14.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 6. nap

A Titanic Filmfesztivál folytatódik - akárcsak a beszámolóink nektek, első kézből. Úgy tűnik, hogy a mai filmfelhozatal erősen rímel az időjárásra: mindenütt sötétség és depresszió - mindezt azért a végére feloldjuk egy kis perzsa indie-rockkal.

 

 

 

Mai első skandináv filmünk a Látogató a furcsa nevű Jukka-Pekka Valkeapää rendezésében: a főhős egy szótlan kisfiú, aki sánta édesanyjával él együtt egy tanyán. Rendszeresen látogatja apját a börtönben, segít a ház körül - aztán egyszer csak egy idegen érkezik lőtt sebbel, és egy időre ott marad a tanyán. A film első fél órájában egy szó sem hangzik el - a többi részében valamivel több, de az is minek: az egész film egy nagy darab szuggesztívnek szánt idézetgyűjtemény hasonló félig - vagy teljesen - néma filmekből. Persze ahol nincs dialógus, ott van a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatás - mondjuk én hangosan felröhögtem, amikor az egyik jelenetben berepült egy holló, elkárogta magát és elrepült. Képileg nagyon kimunkált darab, van benne némi gusztustalanság is - mégsem marad utána más mint egy kis Tarkovszkij utóíz.

A Metropia egy olyan Európába visz el, ami leginkább valamilyen végtelenbe kiterjesztett újpalotai lakótelepre hasonlít: A közeli jövőt Tarik Saleh úgy képzeli, hogy hatalmas földalatti vasútrendszer hálózza be a kontinenst, és mindenkit mindenhol és mindenféle eszközökkel megfigyelnek. Ebben a világban él Roger, az irodai rabszolga, aki saját kisszerű életét próbálja élni, egészen addig, amíg hirtelen egy hang meg nem szólal a fejében - és feltűnik egy gyönyörű nő (Juliette Lewis hangjával) a tusfürdőreklámból... A Metropia semmiben sem különbözik a többi, antiutopikus víziótól - hacsak nem abban, hogy ötpercenként érzékeltetik velünk, mennyire rossz, sötét és padlótól-plafonig kibetonozott ez a világ, és egyébként is; efelé tartunk, tessék hozzászokni. A cselekmény sem fog újdonságot okozni senkinek, aki látta a Szárnyas fejvadászt, de ezen kívül más híres sci-fi noir-t is megidéz a film. Ha valaki mégis kíváncsi, elég metróval elmenni Újpest Városkapu megállóig - na, így néz ki a jövő a film szerint.

/wurlitzer/ A Perzsa macskák különös egy szerzet, játékfilm, ugyanakkor a valóság minél pontosabb rekonstruálására törekszik. Mint megtudtuk a vetítés után, a film történései 80 százalékban nem a képzelet szüleményei. Gerilla stílusban, mindenféle engedély nélkül forgatták. Negar és Ashkan, két fiatal iráni zenész, Európába akarnak menni egy többállomásos turnéra. Keresztül-kasul szántják Teheránt, hogy össze tudják szedni a fellépéshez szükséges zenekartagokat és hivatalos dokumentumokat. Eközben feltárul a város lüktető könnyűzenei színtere, kiderül hogy itt is majd’ minden stílus megtalálható. A világ nagyvárosaihoz képest egy nagy különbség azért van: Iránban tiltják a nyugati mintájú, erkölcsileg bomlasztó hatású könnyűzenét, így Teherán sötét oldaláról valló perzsa rappereken, a Foalst megidéző dance punkon (The Yellow Dogs) és a Motorhead imitátor heavy metal bandán át kénytelen mindenki az illegalitásban ténykedni. Ez azonban a zene iránt igazán elkötelezetteket nem készteti meghátrálásra, hulladékanyagból összetákolt sufniban, vagy éppen tehénistállóban próbálnak, kéz alatt terjednek a másolt cd-k, illegál koncertek és partyk szerveződnek.

A nehézségek azonban nem válnak kilátástalanná, nem tetőznek nyílt rendszerkritikában (pedig kíváncsi lettem volna a teheráni CPG-re). Az egész filmet egy bájosan naiv, ártatlan légkőr lengi be: az elkeserítő körülményeket részben humorral, de főképp zenéléssel oldják fel. A film képes átadni azt az örömöt, amit a zenekaralapítás, az alkotás, és az első fellépések drukkja jelent. Én végig széles vigyorral néztem a Perzsa macskákat, másfél órára visszatért a tizenéves énem, aki annál nem is tudott nagyszerűbb dolgot elképzelni, mint egy rockzenekarban játszani. És amikor a főhős kibökte, hogy legnagyobb álma, hogy eljusson Izlandra és lássa a Sigur Rost, azt éreztem, hogy teljesen megértem a srácot. A lezárás sajnos hangulatilag egyáltalán nem illik a filmhez, de ez bocsánatos bűnnek minősült a szememben, mivel az azt megelőző másfél óra fantasztikus volt. Legszívesebben most rögtön Teheránba mennék, ha nem tudnám, hogy ebből az underground szcénából egy turista úgysem láthat semmit.

Kivételes helyzetben voltak tegnap a film nézői, ugyanis a vetítés után a Gödörben élőben is megnézhették Negar és Ashkan együttesét, a Take It Easy Hospitalt. Geekz kiküldött tudósítójaként én is ott voltam, és utólag azt kell hogy mondjam, hogy bár ne tettem volna. Egy legendával több maradt volna. Már azt intő jelnek kellett volna vennem, hogy a filmben mindvégig ugyanazt az egy számot, a Human Junglet toldozgatták-foltozgatták. A koncert koreográfiája a következő volt: játszottak vagy féltucat számot, végül csúcspontként az előbb említett tagadhatatlanul fülbemászó dalt, aztán levonultak. A srác még viszajött egy egyszálgitáros pengetésre, aztán tényleg vége szakadt a fellépésnek. Ha hosszabb sort kellett volna kivárnom a sörért, az egész koncertről lemaradtam volna. Úgy látszik a londoni lét nem tett jót az alkotói kreativitásnak, vagy egyszerűen nem értem, miért nem tudtak ezidáig összedobni egy több számból álló repertoárt. Lehet, hogy csak rossz napot fogtak ki, mindenesetre egy egyébként szimpatikus és tehetséges zenekar súlytalan és üres koncertet adott tegnap a Gödörben. Még szerencse, hogy az éjszaka további részében eljutottam egy házibuliba, ahol a Burzum nevű norvég black metal zenekar számaival próbáltuk átsegíteni magunkat a Take It Easy Hospital okozta csalódáson, na de ez már tényleg nem tartozik ide.

2010. április 13.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 5. nap

Amikor odakint esik az eső, szürke felhők takarják a napot és még mindenki barátkozik a választási eredménykkel, sokan vannak úgy,  hogy a inkább pokrócba burkolózva a kandalló előtt kéne ülni egy bögre teával, és valami kellemes zenét hallgatni.  Tagadhatatlanul kellemesebb elfoglaltság ez, mint kimenni a nyirkos, választási plakátok maradványaival borított utcákra, felszállni a tömött buszokra, ahol mindenki esővizet lehel ránk. Aki azonban mégis úgy dönt, hogy hazafelé menet, vagy csak úgy nekivág a városnak - és szeretne valami fedett helyen elutazni jó messzire térben és időben, azoknak célszerű ellátogatniuk a Titanic Filmfesztiválra.

Az első a listánkon a Nem félünk a farkastól? című cseh film, amelynek történetét egy kislány, Terezka szemén keresztül láthatjuk. Terezka óvodás és a kedvenc mesélye a Piroska és a farkas - mindeközben szülei furcsa dolgokon mennek keresztül. Megismerjük Terezka anyukáját, aki két férfi között őrlődik - az egyik az egykori szerető, a híres szólista, a másik a férj, aki repülőtéren dolgozik. Aranyos film, amely egy már-már közhelyes alaphelyzetet - kergessük-e beteljesületlen vágyainkat vagy maradjunk azok mellett, akik a biztonságot jelentik - dolgoz fel mély átéléssel és gyermeki rácsodálkozással. Ha olyasvalaki lennék, aki ilyen jelzőket használ, azt is írhatnám, hogy tündéri film - de inkább úgy fogalmazok, hogy Maria Procházková olyan filmet rendezett, amely nem guggol le és gügyög hozzánk, hanem tágra nyílt szemmel csodálkozik, és nem érti, hogy végül is mi okoz nekünk, felnőtteknek akkora problémát.

Időben, térben és műfajban is távol esik ettől a Napi Francia Film, A bűn serege. Ennek főhőse Missak Manouchian egy örmény menekült, aki a németek álltal megszállt Párizsban segíti az ellenállást - de gyilkolni nem hajlandó. Azonban az események olyan fordulatot vesznek, hogy kénytelen feladni elveit, és létrehozza saját hálózatát - mindent megtéve azért, hogy a németek életét megkeserítsék. A csoport vegyes - vannak itt a spanyol polgárháború veteránjai, francia zsidók és nem zsidók, kommunisták, akik rendes körülmények között talán soha nem kerültek volna össze. Nevezhetnénk akár a Becstelen brigantyk komor, realistának látszó ellenpárjának is: a közel száznegyven (!) perces filmben egymást érik a történetszálak, amelyek között nagyon könnyű elkeveredni. Robert Guédiguian filmjében azt mutatja meg, hogy egy idő után mennyire kevés választja el egymástól a terroristát és a szabadságharcost - és hogy egyikük sem kerülheti el erőszakos végzetét. Ezt onnan tudom, hogy valami ilyesmit ír a katalógus, ehhez képest a film legnagyobb része vagy  pusztán idegesítő vagy végletesen dögunalmas. Ráadásul valaki vagy valami mindig kalapál a háttérben, mintha nem is a háború sújtotta Párizsban lennénk, hanem valahol  Budapest agglomerációjában vasárnap reggel. Tényleg csak a Black&Decker sivítása hiányzik az összhatáshoz.

2010. április 12.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 4. nap

Az országgyűlési választások árnyékában azért még mindig itt vagyunk, folytatjuk a Titanicos tudósításokat - akik már unják, nyugodtan lépjenek tovább, akiket érdekel, azok megtudhatják, mi volt Tasmániában a legkelendőbb élelmiszer, és mi okoz fejtörést a nők körében Vietnámban.

 

 

A Van Diemen-föld a XIX. század eleji Tasmániába visz minket, ahol gyönyörű tájképek között meséli el Jonathan auf der Heide, a tasmán születésű rendező Alexander Pearce és társai igaz történetét: nyolc rab szökik meg a munkatelepről, amelyet nem őriznek kerítések. Nincs rá szükség: a dzsungel olyan áthatolhatatlan, hogy a menekülésnek nincs sok értelme. A nyolc fegyenc - köztük legalább három skót, talán két angol és három ír, köztük Pearce - az egyre távolibbnak tűnő cél felé menet fokozatosan veszítik el önuralmukat, hogy a végén a legkegyetlenebb tettek végrehajtásától sem rettennek vissza. A film néma kilencedik szereplője maga a dzsungel: élettelen, mégis veszélyes hely, ahol nincs élelem, nincs menedék, és bármikor bármi történhet velünk. A szereplők a film közepén jutnak annyira kilátástalan helyzetbe, hogy vezetőjük, a Kapitány nem lát más utat: egyiküket meg kell enniük. Az elsőnek meggyilkolt ír kiáltása kíséri tovább Pearce-t és társait is, de itt nincs megállás: a csapat folyamatosan fogyni fog. Kissé talán lassú, ausztrálosan brutális és egyenes film, szép tájakkal és elkárhozott szereplőkkel.

A versenyprogram Vietnámból érkezett filmje hű a címéhez: a Vergődésben helyüket nem találó emberek téblábolnak valamilyen homályos dramaturgiai cél felé. Duyen, a szép fiatalasszony úgy gondolja, szereti férjét, a mulya taxisofőrt, Hait, aki inkább egy tunya négyéves, mint férfi. Barátnője, Cam bemutatja egykori szerelmének, Tho-nak, aki nem tisztel sem hűséget sem mást - és zavaros, idegen érzéseket kelt a lányban. Miután férje állandóan alszik - ezért még a nászéjszakán sem teljesedik be a házasságuk - belemegy a kalandba, amely felborítja addigi életét. Közben Hai a szomszéd alkoholista lányával kerül közelebbi kapcsolatba. Hanoi fülledt éjszakái adják a hátteret ennek a filmnek, amiben nagyon sok minden van benne, de csak türelemmel és empátiával lehet közelebb kerülni a film mondanivalójához. Lassú, vontatott tempójú, finoman - amennyire a cenzorok engedik - érzéki darab, de első randira semmiképpen sem ajánlanám, inkább egy már jó ideje tartó kapcsolatban tud felszínre hozni néhány fontos kérdést. Maradjunk annyiban, hogy figyelemreméltó film, nem sok vietnámi mozi jut el hozzánk.

2010. április 11.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 3. nap

Szombat van, folytatódik a fesztiválozás, ma három újabb filmet ajánlunk a Kedves Olvasók figyelmébe, lesz itt minden, mint a búcsúban - társadalmi dráma az iráni tengerparton, szomorú-víg párkapcsolati játék egy svéd kisvárosban és személyes érzelmi dráma a háború dúlta középkori Kínában.

 

 

 

Az idei versenyprogram iráni filmje az Elly története: középosztálybeli baráti társaság tart gyerekestül-családostul a Kaszpi-tenger partjára. Velük tart a fiatal és csendes Elly, az óvónő, akit az egyik anyuka, a társaság vezéralakja, Sepideh vett rá az útra - igazából addig nyaggatta, amíg bele nem egyezett. Hamarosan kiderül, hogy egy kis kirándulásnál többről lenne szó - Sepideh feltett szándéka, hogy összehozza Ahmaddal, aki nemrég vált el német feleségétől. A tengerparti idill nem tart sokáig - és miután Elly titokzatos módon eltűnik, kiderül minden csúsztatás és hazugság, amely a tragikus végkifejletig csak bonyolódik. Akár hosszra, akár a lényeget tekintve könnyen eszünkbe juthat Mátyássy Áron Átok c. filmje - hasonló helyzetből indulunk, a konfliktusok azonban eltérő kulturális-társadalmi alapokból indulnak. Szeméyes dráma ez, amely mögött - itt most csak tippelek - azért ott vannak az iráni társadalmat foglalkoztató kérdések is. Személyes azért, mert még a legnagyobb jóindulattal is bele tudunk gázolni más emberek intimszférájába - és a következmények tragikusak lehetnek. Könnyű lenne a történtekért a manipulatív Sepidehet hibáztatni - de minden cselekedete mögött ott van az a kulturális közeg, ahol él, így már azért árnyaltabb a kép.

Igyekszem spórolni a vízzel és hajókkal kapcsolatos jelzőkkel, úgyhogy következzen a másik versenyfilm, a svéd Ésszerű megoldás. Jörgen Bermark filmjében Erland, a középkorú papírgyári munkás, elkötelezett pünkösdista, aki szabadidejében házassági tanácsadással foglalkozó szemináriumot vezet énektanárnő feleségével beleszeret legjobb barátja, Sven-Erik feleségébe. Hogy a helyzetet megoldja, különös megoldást ajánl a négy résztvevőnek: költözzenek össze, hogy együtt oldják meg a problémát - nem kell hozzá más, csak néhány egyszerű szabály. Kisvártatva persze kiderül, hogy koránt sem megy ez ennyire egyszerűen. A film nem a klasszikus hátonfetrengve-röhögős komédia - inkább szomorújáték ez, néhány rendkívül kínos, de kacagató momentummal. Szemünk előtt ugyanis négy ötven év körüli, megállapodottnak látszó ember veszíti el szép lassan mindazt, amit biztosnak gondol. Ami elsőre őszinte, produktív megoldásnak látszik, arról kiderül, hogy valójában rendkívül fájdalmas és nehéz. Ütközik itt a hithű keresztény értékrend és a saját vágyaink - nem beszélve arról a finomságról, ahogyan hőseink kénytelenek rájönni, az, hogy már nem fiatalok, még nem jelenti az állandóságot és biztonságot. 

Végezetül elérkeztünk az első kínai történelmi drámához - ne féljenek a Kedves Olvasók, lesz még ilyen - az Aratáshoz. He Ping, a film írója-rendezője-producere elvisz minket a háború sújtotta Kínában lévő Zhao állambeli B városba, ahol csak nők maradtak, miután minden férfi, aki tizenkét évesnél idősebb harcol a Qin ellen. Ebbe a városba vetődik el két dezertőr, a falujába aratásra igyekvő elit qin harcos Xia és a mamlasz Zhe, ahol, hogy életben maradjanak, nem fedik fel kilétüket. A két férfi felbukkanása reményt ad a város asszonyainak és vezetőjüknek, Lu Yi-nek (a gyönyörű Fan Bingbing) hogy visszatérnek a férjeik és a béke - persze erre sajnos nincs esély. A film szokás szerinti kínai minőség: gyönyörű színek, intenzív üldözéses jelenetek, lehelletnyi misztikum, érzelmes tekintetű ázsiai nők és európai szemnek szokatlan teátralitás. Igazi vuhszia, aki szereti az ilyesmit, annak nyugodt szívvel ajánlom.

2010. április 10.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 2. nap

Péntek van, folytatjuk tudósításunkat a Titanic Filmfesztiválról. Főszerkesztőnk a tegnapi cikk kapcsán felelősségre vont, úgyhogy az "ingyenélő újságíró" vonulatot hanyagolni fogjuk a továbbiakban, szorosabban koncentrálunk a filmekre és az azokat kísérő rendezvényekre (ennek a félmondatnak majd a jövő hét közepén lesz jelentősége). A mai nap is érdekes filmeket tartogat - ellátogatunk Brestbe, Kurdisztán kopár hegyei közé, végezetül pedig egy osztrák thrillerrel zárjuk a beszámolót.

Napi Francia Filmünk elkövetője Jean Achache, a címe pedig Egy éjszaka a klubban, amelynek főhőse Nardis, a már tíz éve visszavonult jazzzongorista, aki egy - egyébként nem egészen tisztázott - munka miatt Brestben van. Egy este munkatársa egy jazzklubba viszi - ahol újra rabul ejti őt régi démona, a jazz, az alkohol és a jazz. Nem beszélve a jazzklub tulajdonosnőjéről, a misztikus és vonzó Debbie-ről. Azonban azzal nem számol, hogy ezért a visszatérésért hatalmas árat kell fizetnie. Mondhatnánk a filmről, hogy pusztán egy francia jazzfilm kezdőknek - és valóban, ha kivennénk a zenét, összetöppedne a történet pusztán egy negyvenéves ember válságára, aki újra megtalálja a régen elvesztett szenvedélyt - kérdés, hajlandó-e ezért feláldoznia minden mást. A jazz ebben a filmben drog, amelyről csak úgy lehet lejönni, ha az ember minden kapcsolatot megszakít vele. Mert ha egyszer újra belefut, akkor ott ér véget minden. Ez az a film, amit nyugodtan lehet akár behunyt szemmel is hallgatni - tele van jazz örökzöldekkel, valamint Michel Bénita darabjaival, ha valaki tudja, milyen úton tudnék hozzájutni a hanganyaghoz, kommentben jelezze. Valószínűleg a többiek azt mondanák rá, hogy unalmas és túlzottan egzisztencialista - de ők nem élvezték annyira a zenét, mint én.

Különleges darab a Suttogás a szélben, amely - sajtóanyag szerint - iraki film. Rendezője Shahram Alidi, aki a film hőseihez hasonlóan kurd, csak éppen a határ másik oldalán született, Iránban. A történet során Mam Baldar útját követhetjük nyomon Kurdisztán hegyei között, aki egyfajta postásként járja a falvakat. Magnójával felveszi a helyiek üzeneteit, hogy aztán azt megpróbálja továbbítani a címzetteknek - az üzenetek többsége azonban nem ér célba, Mam Baldar útja gyakran földig rombolt falvak között vezet. Egy nap az egyik partizánparancsnok arra kéri, keresse meg terhes feleségét, és vegye fel születendő gyermekének sírását. Ez csak egy a több átívelő történetből, különös figurák próbálnak meg túlélni - szintén a sajtóanyag szerint - a nyolcvanas években, de a kurdok történelmét elnézve bármikor játszódhatna a film. Fontos szerepe van a rádiónak, az iraki hatóságok által üldözött Radio Peshmergának, amelyen keresztül a kurd partizánok üzennek egymásnak, játszanak kurd zenét, egyáltalán: próbálják összetartani azokat, akiket még nem mészároltak le és ástak el a kertben vagy a focipályán. Zárójelben jegyzem meg: nincs az az ember, aki kibírja némi torokkiszáradás nélkül azt a jelenetet, amikor a kamera lassan végigpásztázza a focipályán sekély sírba elkapart gyerekek testrészeit. Nincs benne egyébként semmi művészkedés vagy hatásvadászat; ha olyasvalaki lennék, aki mondjuk ezoterikus könyveket olvas, este hat után nem eszik semmit és kerüli a káros szenvedélyeket, akkor azt mondanám hogy mélyen spirituális a film - az viszont biztos, hogy fontos szerepe van Allahnak és az imának. Van, amikor már tényleg nem marad más.

/wurlitzer/ Nagy elvárásokkal ültem le a Revans című osztrák thriller elé, ugyanis a tengerentúlon a Criterion kiadó adta ki dvd-n. Ez körülbelül olyan fokú garancia a minőségre, mint éttermeknél a Michelin-csillag. Alex (Johannes Kirsch) amolyan mindenes egy bécsi bordélyban. Ő pakolja a sörösládákat, ő megy a műszakját elmismáloló kurváért és ő a főnök sofőrje. Magának való, mindenki előtt sikerül titkolnia, hogy feljár a kupi egyik ukrán prostituáltjához Tamarához (Irina Potapenko). Götz Spiegelmann szikár, statikus képek segítségével, ráérősen bontja ki az alaphelyzetet, csupán annyi díszítőelemet és emelkedettséget enged a történetbe, amennyire a címválasztásból lehet következtetni: a revans szóba lehet, hogy több romantika szorult, mint a bosszúba, de a lényeg azért ugyanaz. Sokáig az is homályban marad, hogy tulajdonképpen miért is thriller ez a film, csupán a helyszínek sokasodnak és a szereplők motivációi tisztulnak le egyre inkább. A két külön szálon induló cselekmény fokozatosan összeér, először csupán jelzésértékűen, a városi helyszín kontrasztjaként használt vidéki táj, később egyedüliként határozza meg a film hangulatát. A két főszereplő férfiról kiderül, hogy hiába akarnak keménynek látszani, nem azok. Fegyvert lóbálnak, tetteik következményét látva azonban összeroskadnak, félrevonult magányukban, úgy sírnak, mint egy kisgyerek.

A feszültséget nem a váratlanul bekövetkező események gerjesztik, hanem pont ellenkezőleg, az előre sejtett történések várása. Minden jel, egy újabb és újabb tragédia irányába mutat, az esendő mivoltukban is szimpatikus karakterek azonban jobb sorsot érdemelnének. A bosszú ideje egyre kitolódik, a felaprítandó fa nem akar elfogyni a fészerből, a döntés nem akar megszületni. A repetitív, mozdulatlanságba dermedő, a helyszíneket gyakran ugyanabból a szögből mutató képsorok kiválóan érzékeltetik a várakozásból fakadó feszültséget. És mikor végre vége szakadt a vihar előtti csendnek és feltámadt a szél, már nem a túljáratott légkondi miatt, hanem a végkifejlet láttán borzongtam meg a moziteremben. A Revansból hiányzik a Varga Katalin balladájának titokzatossága, helyette szótlan precizitással rögzíti hőseinek szenvedés- és megváltástörténetét. Részben eltérő filmnyelvi megoldásaik ellenére, mindkét alkotás ugyanolyan hatásosan és emlékezetesen vall a bosszú természetéről. Kiváló kísérőfilmjei lennének egymásnak.

2010. április 9.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 1. nap

Lássuk be: bárminek a kapcsán lehet a válságot emlegetni. Hogy valójában egy nagybetűs Gazdasági Világválság miben is nyilvánul meg, azzal mindenki nap mint nap szembesül - legyen az a munkanélküliség, vagy az áremelkedések, esetleg a hiteltörlesztő részletek csillagászati magasságokba emelkedése - egy filmes újságíró azonban más tünetekből tudja lemérni, hogy mekkora is a baj valójában. Az idei Titanic Filmfesztivál - amiről tavaly is megállapítottuk, hogy alapvetően a legjobb hazai fesztiválok egyike - nem sokban különbözik az eddigiektől.

Kezdjük azzal, hogy mint öt éve mindig - amióta Hullámtörők díjjal jutalmazzák a legjobb filmet - most is láthatjuk a versenyblokkban a Kötelező Iráni Versenyfilmet, a Kötelező Dán Thrillert és a Hagyományos Spanyol Művészfilmet. Vannak megint Francia Filmek Amiket Otthon Sem Akart Senki Megnézni - most hazudok, vannak jó francia filmek idén is - illetve a Távol-Kelet olyan alkotásait is megnézhetjük, amiket - sajnos - normális körülmények között filmforgalmazó még DVD-n sem hoz ki. Először a szerda esti megnyitón vált érezhetővé a meghívottak - és az aljas módon besurrantak - számára a Gazdasági Világválság: a szendvicsek szó szerint harapásnyi méretűek voltak, és az ingyen osztogatott bor mennyisége és minősége is töredéke volt az eddig megszokottnak. "Hová lesz a világ..." borongtam kollégáimmal együtt, miközben (az általam meg nem nevezhető likőrmárka) utolsó cseppjeit próbáltuk összegyűjteni a nyelvünkkel az öblös konyakospoharakból, hátradőltünk a karosszékekben a kései Art Deco mennyezet alatt, és nosztalgiával gondoltunk azokra az időkre, amikor még szatyrot is kaptunk a katalógus mellé.

De nem panaszkodom, mert ezeket az apró-cseprő kellemetlenségeket leszámítva magasan kezdett a fesztivál: a nyitófilm Wes Anderson idén Oscarra jelölt Stop-Motion technológiával készített bábfilmje, A Fantasztikus Róka úr volt. A film alapjául szolgáló regényt az a Roald Dahl írta, aki a Charlie és a csokigyárat is köszönhetjük. A történet lényege röviden annyi, hogy a címszereplő - aki korábban a környék nagy zsiványaként fosztogatta a tyúkólakat - mára középkorú, megállapodott családapa. Amikor azonban a család új otthonba költözik, Róka úr olyan lehetőséget kap, amelyet nem tud visszautasítani: három hatalmas, egymással szomszédos tanya várja, hogy valaki kifossza őket - ezzel pedig olyan események láncolatát indítja el, amely az összes állatszomszédja életét felborítja. Aki látott már Wes Anderson filmet - nos, ez sem másmilyen. Ha valakinek nem tetszett a Tenenbaum, a háziátok (bevallom, engem is idegesített az első húsz perce) ez sem fog. De aki képes arra, hogy félretegye az elvárásait akkor jobban fog szórakozni, mintha beszívva nézte volna meg a Wallace és Gromitot egy hatalmas, pulzáló zselétorta tetején. Különös, ugyanakkor elképesztően vicces figurák, nagyszerű párbeszédek és már-már a szatíra határát belülről vastagon súroló történet - kezdetnek nem rossz.

Folytatnám a vidám bábfilmmel megkezdett sort, de nem lehet: Francois Ozon új filmje, a Menedék a következő állomásunk, amelyben Mousse (Isabelle Carré) és barátja, Louise már-már klisészerűen túladagolják magukat, amelyet csak a lány él túl, de van még egy csavar: terhes. A lány elhagyja Párizst hogy megbírkózzon fájdalmával - és eldöntse, mi legyen születendő gyerekével - amikor hónapokkal később betoppan szerelme bátyja, Paul (Louis-Ronan Choisy, aki egyébként a zeneszerzője is a filmnek). Belép a képbe még egy helyi férfi is, Serge, hogy aztán a trió különböző felállásokban tegyen különböző dolgokat - amiket egyébként az ember egy Dél-Francia tengerparti házban tenne. Kevés szex, némi intimitás, három-négy tengerparti jelenet, sok baguette és sok alkohol. A tempója elég lassú, - nyolcvannyolc percet kell végignézni - de aki értékeli Ozon pszihoanalízisét, az úgyis megnézni attól függetlenül, mit írnak róla mások.

Az első nap meg is volt az első skandináv thriller - a dán Szabadíts meg minket a gonosztól! Az alaptörténet elég egyszerű: egy elszigetelt dán falu lakói - köztük Johannes a jófiú, testvére, a semmirekellő Lars, Ingvar, a fiát boszniában elvesztő második világháborús veterán, Anna, az áldozat és Alain, a bosnyák menekült. Rögtön az elején a részeg Lars kamionjával elüti Annát - majd az egészet igyekszik a leglogikusabb gyanúsítottra, Alainre kenni. Azonban az események olyan fordulatot vesznek, hogy senki sem marad sértetlen. Mint a skandináv drámák általában, ez is elég lassan és komikusan indul. Az első negyed óra után azt gondolhatnánk, ebből akár egy cseh bohózat is kijöhetne - azonban a film lassan de fokozatosan elkezd bedurvulni. A szerkezete - mit az a katalógusban is olvasható - Peckinpah Szalmakutyákjára rímel, azonban ebben a filmben nagyobb szerepet kapnak az előítéletek és a mai modern, koránt sem homogén társadalmunk ellentmondásai. Kiderül, hogy nagyon gyorsan a nem hozzánk hasonló ellen lehet fordulni - és ehhez még csak bujkáló rasszistának sem kell lennünk.

/wurlitzer/ Egy filmre volt érkezésem, ami utólag nem is baj, ugyanis a Méhviasz nem tartozik a könnyen befogadható alkotások közé. Sehonnan sehová tartó, szüntelenül folyó párbeszédek, jobbára felszínes locsogások töltik ki a játékidőt. Frusztrálólag hatott, hogy szusszanásnyi idő sem jutott a csendnek, gyakran a mondat közepén van elvágva a dialóg és rögtön következik egy újabb tesze-tosza élethelyzet, amelyben átlagos huszonéves amerikai fiatalok évődnek, bazsalyognak, problémáznak, de leginkább mellébeszélnek. Van azért a Méhviaszban egy negyedórás kisfilmre elegendő konfliktus- és feszültségforrás, vajon beperli-e a használtruhabolt egyik tulajdonosa a másikat, vajon szétválik-e hosszabb időre az ikerpár, vajon összejönnek-e, vajon talál-e munkát, de egyről sosem jut kettőre a film, ahogy a szereplők, úgy a történet is megragad egy köztes állapotban, foglalkoznak ugyan az őket érintő problémákkal, de képtelenek kenyértörésig vinni a dolgot. Felszínes és határozatlan kommunikációjuk rabjai. A súlytalan csacsogás válik a film főszereplőjévé, a tengés-lengés dagasztja másfélórássá a játékidőt, olyan mindennapos szituációk sorjáznak egymás után, amelyekre az ember másnap már nem is emlékszik, hogy megtörténtek vele. Itt mégis a vásznon kell viszontlátnia őket.

Ez a szokatlan a csúcs-, mély- és fordulópontokat szinte teljeséggel mellőző, mondhatni filmszerűtlen szerkezet, sokaknak kikezdte az idegeit: jelentős számban hagyták el a nézők a termet a vetítés alatt. Aki azonban kellő türelemmel van megáldva, és úgy gondolja, hogy van értelme a lényegtelent mindenféle dramatizálás nélkül filmre vinni, azoknak teljes szívből tudom ajánlani a Méhviaszt, mert a semminél azért többről van itt szó. A kihasználatlan lehetőségek és a függőben hagyott döntések filmje a Méhviasz. Egy jól körülhatárolható korcsoportról szól, akiktől már elvárható, hogy elkötelezzék magukat a felnőttlét mellett, ők ímmel-ámmal tesznek is ennek érdekében lépéseket, de azért még sodródó életstílusukat sem akarják feladni. Szorongásaikat, létbizonytalanságukat pedig állandó dumálás mögé rejtik.

2009. április 8.

Hajótörés (Titanic összefoglaló)

Íme hát véget ért Budapest egyetlen olyan nemzetközi filmes eseménye, amelyre érdemes is elmenni. (Ez utóbbi kijelentést majd felülvizsgálom, de még csak április van és a Filmszemle nem ebben a ligában játszik) A 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon volt minden, az amerikai romantikus komédiától a tajvani drámáig - és már csak egy évet kell aludni a következőig. A következőkben három kedvenc filmet és három nagy csalódást osztunk meg, szigorúan szubjektív szempontok alapján a Kedves Olvasókkal:



1. Időbűnök:

Érdekes módon nem csak a kommentelőket, de környezetemet is megosztja ez a film. A spanyol kisköltségvetésű thriller szerintem akkor is a fesztivál legjobbja: okos, feszes, és minden peseta (akarom mondani eurocent) a vásznon van. Nem világmegváltó szenzáció, csak egy nagyon nagyon jól megcsinált film - ami akár az instant klasszikus címre is sikerrel pályázhat.

2. Fehér nászéjszaka

Még egy ok amellett, (vagy ellene, nézőpont kérdése) hogy mindenképpen Izlandra kell költözni. Ha annak idején Reykjavík ejtett rabul, akkor most néhány zátony messze gyakorlatilag mindentől. Baltasar Kormákur (aki szerencsére nem csak jobbnál jobb filmeket csinál, de gyakorlatilag visszajáró vendég a Titanicon) megint csinált egy filmet, amire nem akartam bemenni, de végül nem bántam meg: időnként mulatságos, groteszk kisszigeti humor, komoly kérdések és dilemmák, végül pedig egy olyan örökérvényű tanulság, amely azért nem kerget rögtön a jeges északi tengernek - ellentétben Hilmir Snaer Gudnasonnal. Nem véletlenül kapta a fesztivál közönségdíját.

3. Az üldöző

Nos, ez az, amire nem találok magyarázatot. Valószínűleg azért tetszik, amiért a kutyák a hátukon hengergőznek: nem tudom, de jól esik. Pedig hosszú, - több mint két óra, és gyakran unalmas is - sokáig ki sem derül, hogy mi a műfaja, (beismerem, most sem tudom) és egyébként meg nem egy nagy durranás. A dél-koreai exzsaru - most strici - lányai eltünedeznek, mígnem teljesen véletlenül rájön, hogy egy pszihopata férfi rabolja el és öli meg őket. Innen kezdve finom és kevésbé finom dél-koreai politikai utalások, sajátos jelenetek, számtalan feldobott labda - amelyekből a két óra alatt nem sokat csapnak le, de talán erre ment ki a játék. A film, olyan, mint a történet, amit elbeszél: nem tudod, hányadán állj vele, ki akarsz jönni, de valamiért ott maradsz és végignézed.

Most pedig következzen a hármas szégyenlista:

1.9 mm

Hát igen, belga dráma... Nagyjából ennyit szeretnék hozzáfűzni.

2. Felsőbb erő

Egy sokat ígérő történet ismét a napfényesnek nem csúfolható, kisstílű izlandi alvilág mindennapjaiból: David a pancser nagyra tör, majd nem történik semmi - időnként van néhány jó, valamivel több érdekes és egy rakás szar poén, utalások a sehonnan a semmibe, és Michael Imperioli legrövidebb vakációja az európai filmbe - és még ő a legjobb az egészben. Nagyon csalódott voltam, többet vártam tőle.

3. A gyilkos

Ha valamivel ki lehet kergetni a világból, ha fel lehet bosszantani valamivel, akkor az az, ha átvernek: itt van ez a film, (nem a legeredetibb alapötlettel) amelyből nagyon jó kis thriller lehetett volna. Vagy vígjáték. Ehelyett kapunk 91 percnyi melodrámát, sehonnan sehová vezető karakterekkel - talán a pénzügyi tanácsadó az, aki valahogy meg van írva, de ő sem eléggé - ostoba dialógusokkal és monológokkal. Most a Truffaut rajongók fogják be a fülüket, de egészen pontosan így ír és rendez filmet egy filmkritikus. Önmagának való, önismétlő borzalmas franciafilm-sztereotípia - erre pedig senkinek semmi szüksége.

Ez volna hát a szubjektív lista a 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál felhozatalából: remélem a szervezésen fognak javítani, és valaki egy kicsit az egész dolog hóna alá nyúl, mert nagyszerű fesztivál lehet ebből - mondjuk egyfajta hazai Karlovy Vary. Vagy ilyesmi.

2009. április 5.

Hét-végi behajózás (Titanic 7. nap)

És ez is eljött: utolsó bejelentkezés a Titanic filmjeiből amúgy klasszikus fesztiválválogatással: Egy dán thriller, egy izlandi vígjáték és egy japán társadalmi szatíra.

A jelölt alapvetően nem bonyolult film: főhősünk Jonas Bechmann ügyvéd, aki szintén jogász édesapja halálát próbálja feldolgozni. Meg van győződve róla, hogy a kétes üzelmekkel foglalkozó Claes Kiehlert tetette el láb alól, miután apjának nem sikerült őt felmentenie egy gyilkosság alól. Egy ferde éjszaka után azonban egy szállodai szobában ébred - és a zuhany alatt egy szőke lány megfojtott holtteste hever. Innen kezdve egy nagyszabású üldözéses-zsarolásos film veszi kezdetét, néhol egész jeleneteket lopva A szökevényből, hogy azután a végére minden kiderüljön. Alapvetően nem rossz darab és kellően feszes is a maga műfajához, de sajnos a csavarok annyira kiszámíthatóak, hogy legkésőbb a film közepére mindenki ki tudja találni, ki is áll az egész mögött. Egyébként látszik, hogy nem keveset áldoztak a filmre, és noha van benne felesleges túlzás, mégis rendben van. Nem fogja megváltani a világot, de egy élvezetes, sodrós thriller - többek között mosogatásra is jó.

Folytassuk a nem is olyan távoli Izlandon, ahol David egy helyi kisstílű bűnbanda nem túl sikeres álmodozó költője. Amikor - sokadjára - kidobja barátnője, új főbérlőjében öccse gyilkosát ismeri fel. Mivel a bandából is kidobják, hiszen használhatatlan, ezért különös tervet sző: bebeszéli társainak, hogy a magányos férfi valójában az izlandi alvilág (hehe) legendás figurája, aki most tért vissza Mexikóból. Sajnos a forgatókönyvben rengeteg felbukkanó lehetőségből szinte semmit sem hasznosítottak - és ezért szomorú az egész igazán. A Felsőbb erő első húsz perc ígéretes, utána azonban átfordul mélységes unalomba az egész; a jól kitalált figurákkal gyakorlatilag nem történik semmi, a rendező - itt csak tippelek - Maffiózók-mániáját kielégítő Michael Imperioli pedig két teljesen lényegtelen jelenetben bukkan fel - viszont ekkor uralja is a vásznat. Mondjuk nem olyan nehéz: a főszereplő Petur Johann Sigfusson inkább emlékeztet Kevin Smith fiatalkori énjére, és bánatos szemein kívül más színészi képessége nem nagyon van. A legjobb karakter a stáblista végén saját casting-videójában (amúgy teljesen értelmetlenül feltűnő) Stefan Schaefer, aki importált németként - érdekes módon - a legviccesebb egyben legérdekesebb figura a filmben. Aki szereti, ha szakállas emberek bámulnak ki ablakokon, valamint szívbetegsége nem engedi a gyakori poénokat, akkor ez ideális film megtekintésre és gyors elfelejtésre.

És ekkor elérkeztünk a Big Man Japanhoz, akarom mondani A legnagyobb japánhoz: az áldokumentumfilm - vagy mi a szösz - főszereplője az író/rendező Hitoshi Matsumoto, aki elsőre átlagos, negyvenes tokiói férfinek tűnik, aki nem áll éppen élete fénypontján: magányosan tengeti napjait egy kunyhóban, és szeretne háromezer dollárral többet keresni. Aztán persze kiderül, hogy ő a "Legnagyobb japán", aki megvédi Japánt az időnként rá támadó - betegebbnél betegebb kinézetű - szörnyektől. Ha ez még nem lenne elég, a nézettsége folyamatosan csökken, és egyre többen panaszkodnak az általa okozott károkra. Háát... hm... nem is tudom. Érteni vélem, mire megy ki a játék: társadalomkritika ez a javából. Van itt minden, a múltidézéstől kezdve, amikor még a "Nagy ember" hős volt, és mindenki tisztelte egészen a jelenig, amikor már senki sem akarja igazán az egészet. Mégis a tradíciók, a hagyomány életben tartja ezt az egész jelenséget. Lényegében apró, finom humoros mozzanatoktól a bizarr, már-már transzcendentális befejezésig mindenféle jó benne van, aki szereti a japán filmeket en bloc, annak ez is tetszeni fog, legalább egy kicsit. Ettől még tartom, hogy túl hosszú.

Rajzolt atoll (Titanic napok)

Igen, tudjuk, hogy az Edison és Leo igazándiból stop-motion mozi, a Southampton-New York vonalon pedig egy árva korallképződmény sincsen, de ez minket annyira sem aggaszt, mint Smith kapitányt 1912-ben a jégjelentés. Sőt, ha el is nyelnének minket a vogon esztétika dada habjai, mi akkor is odacsapunk az agynak! Megkapaszkodni: most az animációs filmek jönnek.



Akik azt hitték, hogy a Chelsea kapusának életét feldolgozó Soderbergh dolgozat az egyetlen biopic a fesztiválon, azok benézték: Neil Burns első egészestése George Tolles novellája alapján gyurmázza meg Thomas Alva George T. Edison mozgalmas életét. Burns állítólag sokat kilincselt a Discovery és a National Geographic csatornáknál új megközelítésű életrajzával, míg végül a vállalkozóbb kedvű Titanicnál kapott főműsor-idős besorolást… Hoppá, úgy látom kimerült az elem a naptáramban… most már mindegy, legyint megbocsátóan a főszerk, a továbbiakban Erős Antónia száraz tényszerűségével tudatom, hogy a Mary Shelley tudóstoposzára Karl May-es indiántematikát, Tim Burton gótikájára Peter Jackson-i splattert hegesztő, eklektikus kalandfilm cselekményén ugyan bőven lehetett volna még mit barkácsolni, olajozni – mindenekelőtt, hogy kevesebb helyen kotyogjon –, a helyzetkomikumok színvonala sem túl egyenletes, ám a karakterekben azért akad humor. Nem is arról van szó, hogy a kleptomán Edison hozzávetőlegesen minden nőt blokkolna, vagy hogy az egyik kísérletétől tartósan felvillanyozódott fia, Leo elektromos eredetű füst kíséretében ejakulál, inkább a technikai megvalósítás, és a kevésbé szalonképes formai ötletek honorálhatóak derűvel. Van, amelyik figurának például csótány, másiknak kutyagumi a szemöldöke, és a morbiditást ennyivel nem pipálták ki Burnsék – de most jut eszembe, hogy Peter Jacksont már említettem.

A várva várt, az áhított szkeccs, a Fél(ek) a sötétben enyhe csalódás volt; a stilárisan szerteágazó kollekció inkább hasonlít egy animációs szak eminenseinek minőségben erős szórású, de egyaránt kockázatkerülő vizsgamunkáihoz, mint „napjaink legjobb illusztrátorainak és képregény-rajzolóinak” nonstop remekléséhez. Formanyelvi erődemonstráció – igazi finesz, lelemény nélkül. A jobb rálátás érdekében most növekvő tornasorba állítjuk ezeket a biztoskezű haknianimátorokat.

Hogy a neurotikus lét-tépelődést derékszögű- és görbevonalzóval megszerkesztő Pierre Di Scuillo mi a fészkes lótúrót keres ebben a barncsban – na, az ilyen rejtélyek miatt nem marad munka nélkül Eric von Däniken. A geometrikus szenvelgés ráadásul nem átall az epizódok között – azaz több ízben – feltűnni. Kár és nemkicsit. Blutch hispán nemese hasonló elánnal sétáltatja végig az antológián szénsötét vérebeit, és politikai allegóriája ugyan egyszerűbb, mint egy lerágott csont, alkalomadtán mégis egészen közel sikerül vinnie a nézőt a Pedigree Pálság húsbamaróan kényelmetlen zsigeri élményéhez. Romain Slocombe és Marie Caillu szentül hitték, hogy a rémálmok zsírkrétával agyonfirkált labirintusában lehetetlen békésen elszenderedni. Jelentem: majdnem tévedtek.

A Jerry Kramsky és Lorenzo Mattotti nádasából leselkedő, rémisztően egyszerű szörny-gegek stílus- és hangulatbeli szépségükből fakadóan hagynak emléket maguk után. Az ausztrál testvérgyilkos druszája, Charles Burns sajnos kevésbé szuggesztív textúrát választott. Kontúros rajzainál jobbat is el tudnék képzelni a pszichoszexuális mutációkat Cronenberg figyelmével mustráló, del Torosan bogaras szerelmi történethez. A kanadai direktor vírus definícióját mindig fel lehet tenni a lejátszóba: kicsit ugyan már recseg, de sosem lesz idejétmúlt. A részletek végletes szelektálását hirdető Sin City hiú árnyékaiból sandít kifele Richard McGuier és Michel Pirus kísértethistóriája, mely nemcsak képeiben, de dramaturgiájában is egyaránt kiforrott – ez az az elegancia, ami sajnos nem jellemző a szkeccs egészére. Csont-fehér, utolsó snittje a Fél(ek) a sötétben legijesztőbb befejezése.

Az igazi, geekpróbáló horrort Makoto Shinkai szervírozta. Az új Miyazakiként ünnepelt anime maestro három epizódban mesél az első és másfeledik diákszerelemről, az elvesztett és az elszalasztott lehetőségekről – valamint az eme liliomlila, rügyzöld és barackszín emlékek kútjából egyre üvegesebb tekintettel kivödrölt emocionális nihilről. Én nem kérdőjelezem meg az órányi giccs létjogosultságát. A tizenévesek padok között lopva átpöckölt fidibusz-lírája talán az egyetlen forma, amiben a banális, az ügyetlen pátosz valóban igaz és tényleg szép. A sakura (cseresznye-virág) kultusz és az Einsteini relativitás játszóházi egymásra sandítása sem érdemel körmöst: a cseresznyevirág szirmai 5 centimétert hullnak egy másodperc alatt, éteri nyugalommal, de hogy lehet kihúzni egyetlen másodpercet a havazás miatt egy helyben veszteglő szerelvényen, ha lassan már csak órányi késéssel érhetünk el – Őhozzá? Sőt, az egész anime narratív kongása is inkább valamiféle melankolikus duruzsolásnak hat.

Tehát nem vitatom, hogy Shinkai-san lávsztorija a Tokio Hotel koncikon elsápadt plázavámpírok androgün hordáira csupaszín keresztet vetve újra fontolandóvá tette azt a szóösszetételt, hogy gyerekkori érzelmesség, de bármennyire is legitim ez a makulátlan képekből és adekvát naivitásból megfestett, borzalmasan édes szépség, bármennyire is szeretném elfogadni, a záróakkordokat szolgáltató, j-pop kareoke alatt egyértelművé vált: nekem ehhez nincs gyomrom. A screenshootok ugyan magukért beszélnek, mi azonban nyomatékosítanánk, hogy blogunk rendszeres olvasói körében a Másodpercenként 5 centimétert csak és kizárólag a hétpróbás erősidegzetűeknek ajánljuk.

2009. április 3.

Megint Csütörtök (Titanic 7. nap)

Ahogy lassan közeledik a 16. Titanic vége, szerencsére befutnak az igazán megnézésre érdemes filmek - és még vasárnapig be lehet őket pótolni. Mára egy izlandi Csehov-átirat és egy spanyol thriller jutott.

A Fehér nászéjszaka Csehov Ivanovjának átirata: Jon, az irodalomprofesszor éppen nősül, a nála tizennyolc évvel fiatalabb Thorát venné el. A közelgő esküvőre azonban árnyékot vet hősünk jelentős tartozása leendő anyósa felé, de ennél nagyobb problémája is van: előző felesége halála miatt érzett bűntudata nem hagyja nyugodni. Aki látta Baltasar Kormákur első filmjét a 101 Reykjavíkot, annak nem fog nagy meglepetéssel szolgálni, mindenki más viszont azonnal Izlandra akar majd költözni. Az egész film egy kicsit Szentivánéji álomhoz hasonló, ahogy maga a sziget is, mindenki egy kicsit lökött. Kissé darabosnak tűnhet attól, hogy oda-vissza ugrál az időben, de nincs ezzel semmi baj. Hilmir Snaer szerintem még Viggo Mortensent is bármikor le tudná játszani gyakorlatilag bármiben. Ha behatóan ismerném az izlandi filmművészetet, biztosan a többieket is emlegetném, de laikusként legyen elég annyi, hogy aki szereti a kissé bohókás, ugyanakkor mégis komoly dilemmákról szóló filmeket, az meg fogja találni ebben a számítását.

Másodjára következzen az Időbűnök c. spanyol thriller. Azt már eddig is sejtettük, hogy nem kell a szomszédba menniük a spanyoloknak egy kis ijesztegetésért, gondoljunk a [REC]re vagy a Nyisd ki a szemed!-re, de Nacho Vigalndo (aki a forgatókönyvét is jegyzi a filmnek) valami olyasvalamit hozott össze nem túl sok pénzből, amely után mindenki megnyalhatja mind a húsz ujját - már ha nem irtózik az ilyesmitől. Főhősünk, Hector véletlenül visszautazik egy órát egy időgépben - és ezzel olyan események láncolatát indítja el, amelyből nem kerülhet ki győztesen. A pofonegyszerű történet viszont úgy van előadva, hogy arra nem lehet panasz, pergő, precíz és kiválóan eljátszott darab, Karra Elejalde pedig tökéletes választás a főszerepre. Túlzás nélkül mondhatom hogy ezt mindenkinek látnia kellene - és ha hinni lehet a híreknek, már készül a hollywoodi remake belőle, Cronenberg nevét hallottam harangozni. Nem lesz könnyű dolga: az Időbűnök egy nagyon összeszedett, remek film, amelyben maximálisan kiaknázták a benne rejlő lehetőségeket.

még mindig folytatjuk...

2009. április 2.

Szerda (Titanic 6. nap)

Ezen a napon olyasmi történt, amelyre ritkán volt példa: ezúton megkövetem a belga filmművészetet. A fejetlen ember kezének címe nem ígért sok jót, mindenesetre az előző napok kellemetlen belga-francia egyvelegéből nem tűnt nagyon ki. Aztán kihunytak a fények és olyasmi kezdődött, amire egyáltalán nem számítottam.

Az alaphelyzet a következő: Eva, a műugrólány egy versenyen elvéti az ugrást és beveri a fejét: két héttel később ébred fel a kómából, és meglepve tapasztalja, hogy szeretett bátyját a föld nyelte el, és apja aki az edzője is egyben pedig nagyon furcsán viselkedik. Eva bátyja keresése közben összetalálkozik két nagyon furcsa és rémisztő alakkal. A nyomok a brüsszeli Koekelberg katedrálishoz vezetnek, ahol testvére - aki, miután elhagyja az apjuk által gyermekeinek álmodott műugrókarriert, szobrásznak állt - kiállítása volt, de ott sem tudnak róla. Családja egyre nehezebben tolerálja Eva hajthatatlan vágyát, hogy megtalálja bátyját, majd később szembe kell néznie a ténnyel, hogy talán apjának is köze van az eltűnéséhez.

Az első képtől az utolsóig remekül kitalált, hangulatos kis családi thrillert kapunk, megfelelő ijesztegetéssel, nagyszerű szereplőkkel (kiemelném az apát játszó Ulrich Tukurt), végre jó dialógusokkal és megfelelő játékidővel; számomra hatalmas meglepetés volt a film. Noha nem fogja forradalmasítani a műfajt, mindenesetre nagyszerűen összerakott darab, amiben minden a helyén volt. Annyival emelném mondjuk a Szauna fölé, hogy nincs benne felesleges érzelgősség vagy túlideologizált szimbólumrendszer: egészen kézzelfogható lesz Eva lassú őrülete, ahogyan próbálja összerakni közelmúltja darabkáit, hogy eljusson az igazsághoz, mi is történt a verseny előtti éjjel... de ennél többet nem mondok, inkább nézze meg mindenki, aki szereti a jó thrillert és nem feltétlenül vágyik arra, hogy az alkotók lépten-nyomon Hitchcock parafrázisokkal tömjék a fejét.

2009. április 1.

Fekete Kedd (Titanic 5. nap)

Azt hiszem sok mindent elmond egy fesztiválról, amikor a tévészpotja izgalmasabb mint a műsoron lévő filmek - és sajnos a cím nem a véletlen műve, de ez majd kiderül lejjebb.

Ha tegnap A gyilkosról azt írtam, hogy a francia film szégyene, akkor Az Akárki megteszi bízvást megkaphatná a belga-francia film szégyene kevéssé megtisztelő címét: Adott Camille a furcsa lány, aki szülővárosáig követi Costát a csavargót. Róla elég hamar kiderül hogy megerőszakolta a lányt, aki ezért szerelmével üldözi a férfit. Harmadiknak pedig egy meglehetősen kíváncsi rendőr kerül a képbe, csak hogy teljes legyen a földi boldogság. Ennél unalmasabb, kifejezéstelenebb, valóságtól elrugaszkodottabb ömlengést csak egy befüvezett, álmodozó szűz bölcsészlány adhat ki magától egy üveg pálinka elfogyasztását követően a bretagne-i parton. Mielőtt megkérdezik: nem, nem tetszett. Nagyon sok mindent inkább javasolnék e helyett a - khm - film helyett.

Szerencsére békésebb vizekre evezhetünk a Berlin Calling kapcsán: Icarus a legendás berlini techno DJ életéből kaphatunk egy száz perces szeletet, tele (gondolom) jobbnál jobb zenével. Akár mondhatnánk hogy a film inkább Paul Kalkbrenner hosszúra nyújtott promóvideója, szerencsére azért valamivel több történik, mint a sokszor látott drogos-bulizós-fejlődős filmekben. Nem tudhatom mennyiben éltrajzi a történet, mindenesetre a főhős hiteles, a vágás és a képek profik, úgyhogy aki szereti az ilyesmit - mármint a német technót - annak örömet fog okozni, a magam részéről én visszatérek a Human Traffichez.

folytatjuk...
 

2009. március 31.

Hét-fő-bűn (Titanic 4. nap)

Hogy a vicces címek lassan kifogynak, annak már szombaton erőteljes jelei voltak, de a hétfő azt hiszem vízválasztó ebből a szempontból. Másrészt a mai napra tartogatott filmek is elég vegyes képet mutattak: egy klasszikus rom-kom illetve egy klasszikus franciafilm (sic!)

Hogy az elmúlt napok vértől tocsogó mocskos filmjeitől egy kicsit messzebb hajózzunk, (hahaha) nézzük meg közelebbről a Titanic fekete bárányát, az Adventurelandet. Greg Mottola önéletrajzi ihletésű romantikus komédiája a szerző előző filmjére, a Superbadre rímel: most is kapunk egy szomorú lúzert Jamest (Jesse Eisenberg), aki az érettségi utáni európai körutazás helyett kénytelen szülővárosában munkát vállalni a címbéli vidámparkban. Adventureland azonban cikibb hely 1987-ben mint a Budapesti Vidámpark valaha is volt, egy rakás hülyegyerek, bunkó helybéliek akik mindenáron ki akarják fosztani a vurstlit, a parkot vezető házaspár (Bill Hader és Kristin Wiig a Saturday Night Liveból, már csak miattuk érdemes megnézni) pedig kicsinyes és szánalmas - viszont szerencsére nagyon vicces. James megismerkedik a szintén a parkban melózó Emmel, hogy aztán össze-vissza balfácánkodjon, mint ahogy az előre sejthető. A történet nem egy nagy durranás: ha láttak már a Kedves Olvasók hasonlót, az nem a véletlen műve. Szerencsére azonban a figurák nagyon jól eltaláltak (Kristen Stewart aranyos, róla majd még később, Martin Starr excentrikus koravén entellektüelként pedig szenzációs), és a nyolcvanas évek vége abszolút érezhető (Falco is alive!), mindent összevetve nem rossz választás ha az ember kikapcsolódásra vágyik a vérengzésből.

Amikor már úgy tűnt a jókedv megmarad, eljött az este, vele együtt A gyilkos. Cédric Anger a kritikusból lett filmrendező (ismerős valakinek?) meglehetősen kellemes alapfelállást talált ki történet gyanánt: Leo Zimmerman párizsi pénzügyi tanácsadó, akit egy napon felkeres egy Dimitri Kopas nevű fazon. Rövid úton kiderül azonban, hogy a férfi nem örökségét akarja befektetni: meg fogja ölni Leot. Hősünk ekkor valahogy mégis meggyőzi bérgyilkost, hogy adjon neki pár nap haladékot, hogy elrendezze az életét. Aranyos volt, amikor a bérgyilkost alakító színész, Gilbert Melki előre szólt, hogy a címmel ellentétben nem akciófilmet fogunk látni. Az ezt követő kilencvenegy percre azonban ez sem készített fel eléggé: az alapötlet azonnal elvérzik, helyette kapunk némi nyavajgást, egzisztencialista okoskodást, félig megírt karaktereket, ostoba dialógusokat és a létező összes francia filmes klisét - egyedül a tányértörögetés, az üvöltözés és a tangóharmonika maradt ki. Aki szereti a sztereotíp francia filmeket - természetesen nem a vígjátékokra gondolok - annak biztos tetszeni fog. Aki egy jó krimire vágyik - az várjon holnapig, hátha.

folytatjuk...
 

2009. március 29.

Szombati tanic (Titanic 3. nap)

Röviddel a múzsa vizitációját követően odafordultam a négyeshatoson a szintén fesztiváli élményeit emésztgető, kedves leányhoz, hogy megkérdezzem, mit szól a címben szereplő kis szójátékhoz. Az arcán hirtelen átfutó, jeges döbbenet biztosított afelől, hogy Laár András és Sas József szellemiségének esszenciális ötvözetétől nem szabad tágítanom. A rátarti felhasználó-barátságtalanság hasonló lelkülete vezérelhette a finn Odalenn készítőit. Valószínűsíthetően a Titanic rendezőinek kegyes gesztusa, hogy ezt az opust hajnali tízre fűzték be: körülbelül ilyesmi lehetett volna Uwe Boll vizsgafilmje, ha történetesen Stephen King egy kiadatlan, korai novelláját álmodja vászonra. De tényleg, ez valami szörnyen szar.



Helyszín kórház, szereplők a mumusok által migrénig kergetett kislány, az őt agyvizsgálatra kísérő apa, a további tomográfiai procedúrák mellett érvelő, csini nővérke, egy unszimpi menedzser, a fekete biztonsági őr meg egy sejtelmes hajlesz. Áramkimaradás, liftbeszorulás, mindenki-más-eltűnése, működésképtelen órák, mogorva manifesztációk, tépelődések, ilyesmik. Valahol valóban értékelendő, hogy Pete Riski a legkisebb kockázatot sem vállalva kanalazta össze a szóba jöhető kliséket, hogy mind a sokk-effektek, mind az elhalálozási sorrend, mind a tizedik percben borítékolható végkifejlet vonatkozásában ritka figyelmet tanúsított még a szívbeteg nézők iránt is (filmtörténelem második legdevalválódottabb gegje szerintem lassan újra erény), ám Varró Attila hangalámondása nélkül egy időtlen kínszenvedés lett volna ez a 87 perc. A titokzatos rémlények első nyíltszíni támadását követő, heves viták egyik sorát például az addig megszokottnál két árnyalatnyival blazírtabban sikerült felkonferálni, a mondat pedig az volt, hogy „Tömegpszichózis – a seggem.”

Elképzelhető, hogy Attila munkásságának volt némi köze a vetítés során kórusban felharsanó derűhöz.

Beyonderrel egy-egy „sajtos croissant” után (olyankor hol vannak a fogyasztóvédelmisek, amikor egy sajtreszelékkel behintett, elfuserált pogácsát sóznak rám eme néven kilókilencvenér?) ültünk neki a második fogásnak, ami már nem csak nyomokban tartalmazott szórakoztató összetevőket. A szintén az Északi fények szekcióba nevezett, szintén finn Szauna az 1595-ös Nagy Északi Háború végeztével deklarálandó, homályos határvonalat húzza meg – bűn és bűnhődés között. A naiv térképészt és jóval többet látott, lelkiismeretileg jóval terheltebb bátyját Antti-Jussi Annila direktor ha nem is a leghatározottabb dramaturgiával, de roppant eltökéltséggel veszejti el, finoman kihasználva az alapszituációban rejlő lehetőségeket. Adrien Lyne vagy éppen Guiseppe Tornatore hasonszőrű munkái után egy ilyen allegorikus cselekmény-vezetés puszta formalitásnak tűnhet (igen, ez valóban nem véletlen szófordulat volt), egy leheletnyi, ám felesleges számszerű utalás ellenére azonban Annila nagyon jól keveri kártyáit. A helyenként igazán félelmetes Szauna nem erőlteti túlságosan a szimbolikáját, a megjelenített lélektani folyamatok pedig pont ezért olyan szuggesztívek – még ha a finn rendező sokkal mohóbb és türelmetlenebb is, mint Tarkovszkij.

A bűn mélysége szekció: Na Hong-Jin: Az üldöző. Dél-Korea tavalyi slágere lefitymáló üzenet az europid mainstreamnek. Züllött figurákkal csordultig pakolt, muzeális thriller alapszitu elvetemült hangnemi váltásokkal, mely közönségsiker ÉS zaftaddikt geektől a diegézis titkait elmélyülten fürkésző teoretikusig igen sokakat sarkallhat elismerő csettintésre. Az eltűnt kurvái után nyomozó, korrupt strici (ő volna a protagonista) és az annak alkalmazottait kalapáccsal és vésővel amortizáló kliens fogócskájának az elsőfilmes Hong-Jin időben, térben igen szűk korlátokat szab, kicsit ennek is köszönhető, hogy a narratíva (második megtekintésre már gyanúsan konzekvensnek tetsző…) esetlegességei minimum elnézhetőek. Mindenképpen kiemelendő Az üldöző humora, ami még Bong Joon-Ho jobb pillanatait is megidézi – nem is egyszer –, ideértve a Hollywoodi előadásban általában affektáns, emitt mégis eleven, természetes helyzetkomikumokat, merő arckifejezéseket (még ahogy pofozkodva verekednek, abban is van valami komolyan esetlen, valami mesterkéletlenül mókás), vagy például az empatikus társadalombírálatot, melynek keretében bohém flegmasággal tudják le többek között azokat az erőszakos rendőri visszaéléseket, amik miatt hét évad óta tesznek éjt nappallá Jack Bauerék. Dőreség volna figyelmen kívül hagyni az eme, örömtelibb szakaszok közé ékelt erőszak-futamokat, melyek addig vannak kitartva egyenként, mint Oh Dae-su alagsori magánszáma – bárminemű stilizáció nélkül.

It’s hammer time!

2009. március 28.

Zátonyok közt (Titanic 2. nap)

Péntek van - illetve volt, hiszen a cikket is éppen szombaton írom - és még csak most kezdünk belelendülni: a mai felhozatal szerencsére gazdagabb mint az ezt megelőző napi volt. Jófajta bosszúfilmeket láttunk két megközelítésből:

Az első a Mocsok c. hongkongi film Derek Kwok Chi-kin rendezésében. Ha láttuk a várost éjjel, most megláthatjuk milyen sötét is valójában: Jan a korrupt és kallódó zsaru (Shawn Yue) az egyik helyi triádvezérnő (sic!) fiának eltűnése után belekerül egy szinte végtelennek tűnő bosszúhadjáratba, amikor is jó szokás szerint a végére mindenki mindenkit kinyír - !SPOILER! érdekes módon a triádvezérnő (aki megjegyzem a legjobb figura a filmben) fia megkerül, zárójelbe téve az azt megelőző másfél órányi kemény és meglehetősen naturalista vérengzést. A tempó hongkongi filmtől szokatlanul lassú és talán eg fokkal érzelgősebb a kelleténél, de szerencsére ez nem fogja elvonni nagyon a figyelmünket. Ha nem is hibátlan darab, de mindenképpen ajánlom, ha mást nem az akciójelenetek miatt: ezekről garantáltan nem a pekingi opera fog eszünkbe jutni. Véresek és fájdalmasak.

Akár csak a versenyprogramban futó 9 mm a törökországból honosított Taylan Barman tollából, aki - amint a katalógus büszkén hirdeti - nem járt filmes iskolába. Ellenben biztosan megnézte az elmúlt tizenöt év hazai termését: régen láttam már filmet, amely kevésbé érintett meg, mint a főszereplő család (Nadine, a kábszerosztályos nyomozónő, Roger, az alkoholista, nyomorék (sic!) férj és Laurent a klasszikus kamasz) tragédiája. Aki szereti a kisrealista, "eszköztelen" filmeket, ez is tetszeni fog neki.

De térjünk vissza a bosszúhoz: Az apokalipszis lovasa egy apa megrázó bosszúhadjáratát mutatja be, amibe egy problémás tinédzser stoppos, Alice is belekeveredik. Ez a film olyan mint Ausztrália: vad, kegyetlen és furcsán beszélik az angolt. Mindezek mellett a főszereplők, Peter Marshall és Caroline Marohasy is nagyon jók. Egy mondatban összefoglalva: ez itt kérem az ausztrál Nem vénnek való vidék.

És a java tényleg még csak most jön...

2009. március 27.

Csütörtöki kihajózás (Titanic 1. nap)

"Az egyetlen normális filmfesztivál a városban!" - dohog mellettem a felajzott, feltűnően filmszakos egyetemistának kinéző egyén. Egyelőre nem foglalok állást sem mellette sem ellene; éppen a mozgólépcsőn igyekszünk felfelé a Blahán. Reggel van, ilyenkor normális emberek munkába mennek - vagy éppenséggel felébrednek, mi néhányan meredten előreszegezett tekintettel próbáljuk elkerülni a kéregetők, perui zenészek és szórólaposztók hadát. Most mi megmásszuk azt a jéghegyet - pusztán azért, mert ott van.
Amikor befutok, alig féltucatnyi ember lézeng az Urániában: az aulában ráadásul sötét is van, még fel sem kapcsolták a villanyt. Ekkor ráeszmélek: egy órával azelőtt értem ide, hogy bármi is elkezdődött volna, ezért átfutottam a szomszédba egy hamburgerért, amely a legszebb City Grilles időket idézte: mustár, kecsap, csalamádé, patkányhús.



Visszatértemkor belefutok Beyonder kollégába. Egy ideig tanakodunk, hogyan is alakítsuk a menetrendet: ötvenhat filmből választhatunk, és elég sok minden érdekel minket - illetve elég sok mindent kellene megosztanunk a Tisztelt Olvtársakkal is - úgyhogy a tervezgetést egy időre félrerakjuk, kezdődik a - nyitófilmet leszámítva - az idei, 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál első, hivatalos és sajtóvetítése, még pedig A behajtó c. kazah gengszterfilmmel.

Akan Szatajev, a kazah Herendi Gábor: ahogy a katalógusból megtudhattuk ezzel a filmmel szeretné megteremteni a kazah közönségfilmet: amit eddig tudni lehetett, hogy hazájában kétmillió dollárt (!) hozott, ami hazai léptékkel sem kevés pénz. A sztori dióhéjban egy nagyon kemény bokszoló/behajtó/gengszterjobbkéz életét meséli el: tisztes munka a vágás, látszik hogy sok pénzt és energiát fordítottak arra, hogy filmnek is nézzen ki. Ezzel sajnos ki is fújt az egész: valószínűleg a kazah színjátszás színe-java szerepelhetett - fájdalom, nem tudtam elmélyülni a témában eléggé - de sokszor nem történik semmi, pedig mintha akartak volna írni cselekményt vagy valamit. Az életpálya leírása megfelel a szokásos kelet-európai eseményeknek: összeomlik a Szovjetunió, megjelennek a gazdag emberek meg a kemény emberek, elkezd mindenki bőrdzsekit hordani, a gazdag emberek kezdetben Camaróval járnak Don Johnson-féle bordó zakóban (á la Nash Bridges), majd feltűnik az egykori szerelem aki aztán hősünk asszonya lesz - ehhez kapcsolódik a kedvenc párbeszédem a hős és partnere között: "- Most nagyon boldognak érzem magam. - - Én meg elváltam." Nem tudom, hogy a fordítók hibája vagy a forgatókönyvé, de a párbeszédek vastagon belülről súrolják a cikihatárt. Aztán történik mindenféle dolog, és megölik hősünk főnökét egyben fogadott bátyját, és eljön a bosszú ideje - mire a Behajtót leszúrják egy parkolóban. Ekkor közli, hogy ennyi volt - és már el is telt a nyolcvan perc. Ha valakit érdekel, azért érdemes vele egy próbát tenni. Vannak benne jó dolgok, a legjobb az, hogy nem olyan hosszú.

Ezek után még volt negyed órám - Beyonder kolléga nem várta meg az előző film végét - hogy felkészüljek a több mint két órás Gomorrára. Ha szerették annak idején a Polip című kultuszsorozatot, nos ebben a filmben nyoma sincs ennek. Olyan, mintha dokumentumfilmet néznénk: minden groteszknek tűnő jelenetével együtt iszonyatosan valóságosnak hat. Elhisszük, hogy ennél borzasztóbb lét kevés van, mint klánok közé szorulva élni kis medencénktől nem is olyan messzire. Ez egy olyan világ, ahol a Camorra a minden; a tűzoltóság, mentők, rendőrség. Ők a bátyád, az apád, az anyád, a feleséged, a főnököd. Nekik adod mindened és ők adnak neked mindent. És ahol a miniszterelnököt nem Silvio Berlusconinak, hanem Pietro Berettának hívják. Előre szólok, hosszú, nem a legfelemelőbb film, de megéri. Nem a leggeekebb darab, de ez még csak az első nap, a java majd ez után jön...

folytatása következik...

2009. március 25.

Titanic 2009 - amire kíváncsiak vagyunk

Holnap startol a Titanic, a Geekz szokás szerint idén is ott lesz a fedélzeten. Az már biztos, hogy nem fogjuk mind az 56 filmet megnézni, de felsoroljuk azt a 16-ot, ami a katalógus alapján érdekesebbnek és a profilunkba vágónak tűnik.




A bűn mélységei

Mivel eredendően éjsötét lelkülettel rendelkezünk mindannyian, a tervek szerint idén is A bűn mélységei szekcióból fogunk a legtöbbet csemegézni. A merítés széles: dél-koreai, hongkongi, osztrák, olasz, spanyol, belga, ausztrál vagy kazah (!) film is szerepel a kínálatban.

Mocsok
Ching toi, hongkongi, 2008
Rendező: Derek Kwok Chi-kin
Szereplők: Shawn Yue, Bonnie Xian, Louis Fan, Matt Chow

A Sham Shui Po nevű városrészben vagyunk lecsúszott zsaruk, a népi Kínából származó, tartózkodási engedély nélküli prostituáltak, alsókategóriás triádvezérek és indiai rablógyilkosok között. Amikor egy triádvezér nő fia eltűnik, a hatalmi felépítmény roskadozni kezd. Jan (Shawn Yue), a korrupt zsaru megbízást kap a gengszterdámától, hogy szálljon rá a rivális banda vezérére, Tongra, akit fia elrablásával gyanúsít. Amikor Tongot Jan jelenlétében megölik, a hajléktalan bérgyilkos pedig Jan kedvenc örömlányának 11 éves unokahúgával kezd barátkozni, a véres leszámolás már nem várat magára sokáig…
Derek Kwok rendező a divatos, túlpörgetett tempó helyett a hangulatteremtésre helyezi a hangsúlyt, és melankolikus pillanatokkal ellenpontozza a kirobbanó erőszakot. Az eredetinek nem mondható elemekből Kwoknak remek arányérzékkel sikerült megalkotnia az év egyik legjobb hongkongi filmjét.

Az üldöző
Chugyeogja, dél-koreai, 2008
Rendező: Na Hong-Jin
Szereplők: Kim Yun-Seok, Ha Jung-Woo, Seo Yeong-Hie, Jung In-gi

Zavarodott elméjű sorozatgyilkost vesz üldözőbe egy volt rendőr, akit korruptsága miatt rúgtak ki egykor, és most lányokat futtat Szöulban. Az üzlet haldoklik, és Jun-Ho jobb híján egy influenzás lányt szervez be, aki azonban elődeihez hasonlóan csakhamar eltűnik. Jun-Ho kénytelen maga nyomozásba kezdeni: azt gyanítja, hogy a konkurencia csábítja át magához a lányait, ezért először a versenytársaknál néz körül. A gyanúsított rács mögé kerül, de a lányoknak továbbra sincs nyoma. A stricivé lett rendőr versenyfutásba kezd az idővel, hogy megtalálja őket, mielőtt a férfi tizenkét órával később kiszabadul.
A kanyargós történetben a feszültség fő forrása a korrupt, kegyetlen és közömbös koreai rendőrség, melyet a szintén nem makulátlan lelkiismeretű Jun-Ho belülről is jól ismer. A rosszfiúkra vadászó főhős figurája eltér a műfajban megszokott sablontól: a jó nem válik el egyértelműen a rossztól. A társadalomkritikával vegyített feszes thriller 2008 legnézettebb filmje volt Dél-Koreában.

Az apokalipszis lovasa
The Horseman, Ausztrália, 2008
Rendező: Steven Kastrissios
Szereplők: Peter Marshall, Caroline Marohasy, Brad McMurray, Jack Henry

Christian az ausztrál sivatagon halad keresztül, és a lánya halála jár a fejében. Az a videofelvétel nyugtalanítja, amit a posta hozott nemrég névtelen feladóval, és amelynek képein idegen férfiak bántalmazzák a lányát a tragédia előtt. Az apát egyszerre gyötri a gyász és a bosszúvágy. Útközben felvesz egy bajba jutott lányt, és kettejük között különös kapcsolat szövődik. A tizenéves Alice azonban nem is sejti, hogy Christian bosszúhadjáratának melléktermékeként minden megállónál hullákat hagynak maguk mögött.
A szédítő akciójeleneteket finom, drámai pillanatok váltják, és a kevéssé ismert színészek is erős alakításokat hoznak. Az apokalipszis lovasa a gyász, a megbocsátás és a bosszú megrendítő meséje.

Csontdaráló
Der Knochenmann, Ausztria, 2008
Rendező: Wolfgang Murnberger
Szereplők: Josef Hader, Josef Bierbichler, Birgit Minichmayr, Christoph Luser

Brenner, a volt nyomozó egy eltűnt férfi után kutatva egy bizarr vidéki vendéglőbe, a sült csirkéjéről híres Löschenkohl csárdába érkezik. Ahogy az már Brenner eseteiben lenni szokott, a pincében működő csontzúzó masina kulcsszerepet játszik a rejtélyben, melynek felgöngyölítése során Brenner maga is halálos veszedelembe kerül. A csábos fiatal kocsmárosnő ugyanis oly mértékben elcsavarja a derék detektív fejét, hogy az örülhet, ha sikerül a nyakán tartania. A Csontdaráló immár a harmadik film Wolf Haas bestsellerei nyomán az állandó alkotótriótól: a forgatókönyv Wolfgang Murnberger rendező, a főszerepet alakító Josef Hader, illetve a regényíró közös munkája.
„Nehéz a Csontdaráló műfaját meghatározni. Egyszerűen ellenáll minden besorolásnak. Ezúttal igyekeztünk közelebb kerülni a szereplőkhöz, többet látunk Brennerből mint emberből. Szerelmes lesz, minek következtében úgy tűnik, kedvesebb emberré válik. Most is sok azonban a kemény, erőszakos jelenet. A történet egy olyan figuráról szól, aki éppoly erős, mint Brenner. Pontosan követni lehet a folyamatot, hogyan kerül ez az illető az erőszak spiráljába anélkül, hogy akarná. Remélem, a közönség képes lesz együtt érezni vele a film jelentős részében, legalábbis addig, amíg el nem durvulnak a dolgok.” (Wolfgang Murnberger)

A fejetlen ember keze
Où est la main de l’homme sans tête, Belgium, 2007
Rendező: Guillaume Malandrin, Stéphane Malandrin
Szereplők: Cécile de France, Ulrich Tukur, Bouli Lanners, Jan Hammenecker

Eva Sanders 25 éves műugró, nemzetközi versenyek győztese. Példás sportoló, életét a tízméteres ugrásoknak szenteli, edzője a saját apja, Peter. Egy alkalommal elvéti ugrását, beveri a fejét és kómába esik. Amikor két héttel később magához tér, eszébe jut a macskája, melyet még a baleset előtt bátyjára bízott, de nemcsak a macskát nem leli, a fivére is eltűnt. Eva a keresésükre indul, és egyre inkább erősödik benne a gyanú, hogy eltűnésükhöz apjának is köze lehet. Ki kell derítenie az igazságot, még ha ez örökre meg is változtatja az életét és apjához való viszonyát.

Időbűnök
Los Cronocrímenes, Spanyolország, 2007
Rendező: Nacho Vigalondo
Szereplők: Karra Elejalde, Candela Fernández, Bárbara Goenaga, Nacho Vigalondo

Az ördögien agyafúrt időutazásos thrillerben – melynek máris készül az angol nyelvű remake-je – a középkorú Hector rémálmait látjuk megelevenedni. Miután a nyaralójához közeli erdőben megpillant egy meztelen nőt, Hector nyomozni kezd, ám nemsokára egy fegyveres idegen támad rá, és menekülnie kell. Hamarosan kiderül, hogy nincs menekvés: a nyomok Hector saját közelmúltjába vezetnek…
„Nacho Vigalondo bemutatkozó nagyjátékfilmje remekül példázza, hogy ha jó a forgatókönyv, kevés pénzből is lehet remek időutazásos filmet készíteni. Adott egy B-filmes cselekmény precíz írástechnikával, egyszerű stílussal és egy rokonszenvesen laza főhőssel – aki rá se ránt, amikor az idő összezavarodik körülötte –, és az eredmény egy felejthetetlenül friss mozi.” (Jonathan Holland)

A gyilkos
Le Tueur, Franciaország, 2007
Rendező: Cédric Anger
Szereplők: Grégoire Colin, Gilbert Melki, Mélanie Laurent

A pénzügyi befektetéssel foglalkozó Leo Zimmerman hőn szeretett kislányáért él. Példás élete fenekestül felfordul, amikor betoppan irodájába egy Dimitri Kopas nevű férfi. Zimmerman számára hamar kiderül, hogy Kopas nem átlagos ügyfél, hanem azért jött, hogy megölje őt. Eluralkodik rajta a félelem, s mikor már aludni sem tud, elhatározza, hogy szemtől szemben találkozik gyilkosával, és különös alkut ajánl neki.
A film leleményes módon mutatja be gyilkos és áldozat figuráját. A félős, de céltudatos üzletember a hidegvérű Kopasnak egy olyan csatában válik ellenfelévé, amely mindkettőjüket örökre megváltoztatja. Cédric Anger első nagyjátékfilmjéhez két erős karaktert választott, akik Párizs festői sugárútjain túl, a kínai negyedhez közel eső, kietlen vidéken mozognak. A minimalista, de stílusos, thrillerbe torkolló film Kopas könyörtelensége ellenére humánus lezárást kap.


Északi fények

Idén főleg műfaji jellegű filmekkel vannak jelen a skandináv országok. Aki látta a Csak egy szerelmesfilmet, a Vérvonalat, az Engedj be-t az tudja, hogy újabban nem csak a dogmában, de a thrillerben, krimiben és horrorban is egyre jobbak arrafelé. Remélhetőleg ezt igazolja majd az idei válogatás is.

Borzasztó boldog
Frygtelig lykkelik, Dánia, 2008
Rendező: Henrik Ruben Genz
Szereplők: Jakob Cedergren, Kim Bodnia, Lene Maria Christensen, Lars Brygmann

Robertet, a koppenhágai rendőrt egy szakmai ballépése miatt átmenetileg egy dél-jutlandi kisvárosba helyezik át. A szokványosan lomha és borongós napon a nagyvárosi férfi érkezése kíváncsiságot csal a helyi lakosok rideg arcára. A rendőrtiszt, aki igyekszik a nagykönyvben megírtak szerint cselekedni, hamar összetűzésbe kerül a helyiekkel, és lassan rájön, hogy a békés vidéki élet felszíne alatt sötét titkok rejlenek.
Genz groteszk drámáját Erling Jepsen (A sírás művészete) egyik regénye inspirálta, mely eredeti módon vegyíti a bűnügyi, western és horror elemeket: a rendező sajátos formai megoldásokkal és lenyűgöző hitelességgel teremti meg a zavart közösségben uralkodó különös atmoszférát. „Azt akartam, hogy a film olyan legyen, mint egy szürreális rémálom egy párhuzamos világban, ahol a dolgok valóságosnak tűnnek, mégis minden el van tolódva egy kissé” – mondja a rendező.

Felsőbb erő
Stóra planið, Izland, 2008
Rendező: Olaf de Fleur Johannesson
Szereplők: Petur Johann Sigfusson, Eggert Thorleifsson, Michael Imperioli (! - szerk.)

Fapofával és fagyos humorral jelenik meg a filmben az izlandi maffia, melynek egyik helyi bűnszervezetébe egy önjelölt költőt is bevesznek. Amikor az uzsorázó banda legfiatalabb tagja a főbérlőjében ismeri fel kisöccse vélt gyilkosát, merész tervet sző: bebeszéli társainak, hogy a magányos férfi valójában hírhedt szélhámos, akit utoljára Mexikóban láttak.
Olaf de Fleur nem próbálja hitelessé tenni gengsztereit. Ellenkezőleg, szándékosan halmozza a hihetetlen szituációkat, amik Davidet végül a furcsa bűnszervezet élére repítik. A Maffiózókból importált Michael Imperioli és a film producere, aki a német csaló szerepét játssza, sokat hozzáad a képtelen történethez, melynek minden kockáján átsüt a filmezés öröme.

A jelölt
Kandidaten, Dánia, 2008
Rendező: Kasper Barfoed
Szereplők: Nikolaj Lie Kaas, Tuva Novotny, Kim Bodnia, Ulf Pilgaard

Jonas Bechmann ügyvéd (Nikolaj Lie Kaas) odaadóan szolgálja a rendszert mindaddig, míg egy nap sötét zsarolási ügy áldozata nem lesz. Ekkor a kezébe veszi a dolgok irányítását, és üldözőbe veszi azokat, akik megfenyegették. Semmi sem az azonban, aminek látszik. Jonas a zsarolás nyomán apja másfél évvel azelőtti rejtélyes haláláról tud meg új információkat, és szemben találja magát egy sokat próbált szélhámossal, Claes Kiehlerttel. Rá kell döbbennie, hogy ebben a veszélyes és kiismerhetetlen világban általa befolyásolhatatlan erőknek van kiszolgáltatva.
„Kasper Barfoed rendező múlt és jelen képeinek váltogatásával remekül teremti meg a káosz nyugtalanító atmoszféráját. Jonashoz hasonlóan mi is csak találgathatunk, mi vajon az igazság. Mesteri cselekményvezetése, jellegzetes hangzásvilága és az emlékezetes alakítások teszik a filmet az utóbbi évek egyik legkiválóbb európai noirjává.” (Sarah Lutton)

Odalenn
Dark Floors, Finnország, 2007
Rendező: Pete Riski
Szereplők: Skye Bennett, Noah Huntley, Dominique Mcelligott, Leon Herbert

Ben tomográfos agyvizsgálatra viszi a kórházba autista kislányát, Sarah-t, de amikor megrendül bizalma a kezelésben, úgy dönt, erőszakkal is elviszi onnan a kislányt. Menekülésük közben a lift áramkimaradás miatt leáll, és ők három idegennel összezárva kénytelenek megvárni, míg az ajtó kinyílik. A kórház folyosóit elnéptelenedve találják. Csakhamar megcsonkított holttestekre bukkannak, és egy titokzatos, sötét világ szörnyei támadnak rájuk. Rá kell ébredniük, hogy a csoport megmenekülése egyedül a kislányon múlik.
Az eurovíziós dalfesztivál finn győztese, a Lordi játssza a film betétdalát, és az együttes tagjai alakítják a horrorfilm főszerepeit is. „A Lordi athéni győzelme után Mr. Lordi egy interjúban utalt rá, hogy fel kellene hívnom őt, amit meg is tettem. Akkor vetette fel ennek a kórházban játszódó horrorfilmnek az ötletét, amely az amerikai slasher hagyományát követné, enyhe japán beütéssel” – meséli a film producere, Marcus Selin.

Szauna
Sauna, Finnország, 2008
Rendező: Antti-Jussi Annila
Szereplők: Ville Virtanen, Tommi Eronen, Viktor Klimenko, Rain Tolk, Kari Ketonen

1595-öt írunk – a hosszú svéd-orosz háborúnak vége. Két testvér, Knut és Erik, a Finnország és Oroszország határát kijelölő bizottság tagjai szörnyű bűnt követnek el: hagynak meghalni egy fiatal lányt. Amikor csapatuk egy felderítetlen mocsárvidéken halad át, a lány kísértete utoléri őket. Az eltikkadt férfiak egy névtelen faluban keresnek menedéket, ahol egy szaunára bukkannak. A fivérek megbocsátást keresve lépnek a szaunába, hogy lemossák magukról bűneiket…
„A Szauna arról szól, hogyan képes felemészteni az embert a bűn és a bűntudat. A kivitelezés mesteri – a vizuálisan rendkívül erős Jade Warrior rendezőjétől nem meglepő módon. Annila ismét a művészfilm és a műfaji film közti határvonalat igyekszik áthidalni. A film a keményvonalas horror rajongóinak valószínűleg csalódást okoz majd, de annál nagyobb gyönyörűséget szerezhet azoknak, akik a hangulatokkal és gondolatokkal is eljátszó borzongatást kedvelik.”  (Todd Brown)

Animációk és vígjátékok

Idén csak három animációs film szerepel a programban, és azok is inkább a szerzői(bb)  vonulathoz tartoznak, de nem fogjuk kihagyni egyiket sem. A vígjátékok közül egy „retrokomédiát” ajánlunk, meg egy japán durvulatot, aminek épp nemrég csodálkoztunk rá a trélerére.

Edison és Leo
Edison and Leo, Kanada, 2008
Rendező: Neil Burns

Edisonék nem egy átlagos család. George T. Edison, az őrült tudós szorgalmasan munkálkodik laboratóriumában új találmányain. Habár briliáns elme, elég fura alak. Egy gyerekkori vonatbaleset miatt például a fogaival hall, felfedezéseivel pedig állandóan veszélybe sodorja hozzátartozóit. Egy nap valóban megtörténik a legrosszabb: egyik fia, Leo elektromossá válik, s emiatt hátralévő életében senkit nem érinthet meg. Miután tíz évig barátok nélkül él, Leo végül Zella személyében lel társra. Edison azonban új anyát keres fiai számára, ezért lenyúlja Leo barátnőjét.
„Neil Burns animációs filmje egy szürreális, XIX. századi fantáziavilágban játszódik, és stop-motion animációs technikával készült. A rendező és animátor csapata George Toles novellája alapján noiros, gótikus hangulatú tündérmesét kreált. Az Edison és Leo átütő teljesítmény, mind vizualitása, mind tartalma miatt. Története során mindvégig meglepetéseket szerez.” (Jesse Wente)
 
Másodpercenként 5 centiméter
Byôsoku 5 senchimêtoru, Japán, 2007
Rendező: Shinkai Makoto

A Mese a cseresznyevirágokról című első epizódban megismerjük Takakit és barátját, Arakit, akik egyformán szeretik a könyveket, és akiket egyformán szeretnek gúnyolni a többi gyerekek. Akkor is tartják egymással a kapcsolatot mobilon és e-mailen, amikor szüleikkel elköltöznek. Egy újabb költözés előtt Takaki meg akarja látogatni Arakit, de a vonatút végtelenül hosszúra nyúlik és ismeretlen állomásokon vezet át. Az Űrhajósok címet viselő második részben magányos fiatalemberként látjuk viszont Takakit a Tanegasima-szigeten, amint SMS-eket ír Arakinak, amiket aztán soha nem küld el, miközben egy magányos fiatal lány, Kanae – akinek elsuttogott monológjai szolgálnak narráció gyanánt – arra készül, hogy szerelmet valljon a fiúnak. A harmadik, mában játszódó epizód, amely a Másodpercenként 5 centiméter címet kapta, magányos szobákban és Tokió személytelen miliőjében játszódik. Takaki kiábrándult felnőtt, aki céltalanul bolyong a városban, és csodálkozva megtorpan, amikor egy ismerősnek látszó nő vele szemben keresztezi a vasúti síneket.

Fél(ek) a sötétben

Peur(s) do Noir, Franciaország, 2007
Rendező: Blutch, Charles Burns, Marie Caillou, Pierre Di Sciullo, Lorenzo Mattotti, Richard McGuire

Ambiciózus animációs film napjaink legjobb illusztrátoraitól és képregény-rajzolóitól. A munkát a Canal+ művészeti vezetője, Etienne Robial koordinálta, hogy a legjobbat hozza ki az alkotókból, akik a félelem témáját járták körül. Itt ugyanis minden a félelemről szól, legyen annak tárgya képzelt vagy valós, és emlékeztessen bár William Burroughs rémmeséire, David Cronenberg testhorror sokkeffektjeire, a japán horrorkultúrára, vagy éppen David Lynch szürreális pánikkeltésére.
A film Charles Burns történetével kezdődik, melyben egy gyanútlan tinédzser válik egy vonzó lány áldozatává. Jerry Kramsky és Lorenzo Mattotti kisfilmjében az emberek egy mocsár környékén tűnnek el nyomtalanul, Blutch munkájában pedig egy spanyol nemesembert látunk, aki négy vérszomjas kopójával járja egy város szűk utcáit áldozatot keresve. A fotográfus, filmes és festő Romain Slocombe és Marie Caillou a 11 éves Sumako történetét meséli el, aki egyre valósabb rémálmok fogságába esik egy pszichiátriai intézetben, míg a festő Richard McGuire és Michel Pirus meséjében egy kopasz, bajuszos férfi kénytelen rádöbbenni, hogy az elhagyatott ház, ahol menedéket keresett, nem a legbiztonságosabb hely a környéken. A sort Pierre Di Sciullo zárja, aki ügyesen kivitelezett, absztrakt inzertekkel illusztrálja az emberi sors hiábavalóságát. A film az Animatic néven ismert technológia segítségével készült, amely közvetlenül köti össze a sztoribordot a számítógépes grafikával.

Adventureland
amerikai, 2007
Rendező: Greg Mottola
Szereplők: Jesse Eisenberg, Kristen Stewart, Ryan Reynolds, Martin Starr, Bill Hader, Kristen Wiig

1987 nyara: James Brennan friss diplomával a zsebében álmai nyaralására készül Európába. Ám amikor szülei megvonják az út anyagi támogatását, James-nek nincs más választása, mint munkát vállalni a helyi vidámparkban. Isten veletek német sörök, világhírű múzeumok és édes francia lányok! James-t ezen a nyáron türelmetlen apukák, plüssmackók és vattacukorért nyivákoló gyerekek várják. A rémálomba illő nyár azonban életre szóló kalandba fordul, amikor James pont ott talál rá a szerelemre, ahol a legkevésbé számít rá.
Greg Mottola író-rendező saját élményei alapján készítette el filmjét, amelyen érződik a pontos hely- és emberismeret. Jesse Eisenberg alakítása egyszerre szívbemarkoló és szórakoztató, A tintahal és a bálna mellett az Adventurelandben is bizonyságát adja, mennyire ért az ifjúkori szorongás kifejezéséhez. Az Adventureland mulatságos felnőtté válási története mindazokhoz szól, akik dolgoztak már embert próbáló munkahelyeken, mégsem cserélnék el az élményt semmiért.

2008. április 10.

Titanic - a skandináv invázió

De előbb egy kis Dél-Kelet Ázsia. A Megfigyelés alatt ugyan szabvány hongkongi thriller, de a jobbik fajtából. Az alapötlete olyannyira pofátlan, olyannyira egyszerű, hogy kardjába dőlhet minden magyar rendező, hogy ezt nem ő találta ki.

A megfigyelési egység hétköznapjaiba pillantunk be, egy újonc leányzó (Kate Tsui) és pocakos, öregedő főnöke (Simon Yam-ot nagy öröm újra látni) kettőse révén. Egy banda ékszerboltokat rabol ki, vezetőjük (Tony Leung Ka Fai) pontosan megtervezi az akciókat és mindenen rajta tartja a szemét, még a rablás közben is. Csakhogy mindenhol térfigyelő kamerák vannak, gyakorlatilag lehetetlen nyom nélkül eltűnni. A banda azonban alaposan megizzasztja a megfigyelőket. De a végén győz a jó és elhull a rossz, ahogy azt vártuk is.
Nem nagy történet, az elsőfilmes Yau Nai-Hoi azonban kétszáz százalékon teljesít. Azzal ugyanis, hogy a történet szerint megfigyelésről van szó, példának okáért három különbőző, utcán sétáló személy is önmagában izgalmas lesz. Ezáltal garantáltan folyamatos az akció akkor is, ha éppen nem történik semmi érdemleges a fent említett grasszáláson kívül.

Mindezt elektronikus alapú zene festi alá, megadva a film tempóját. A képek egyszerűek, nincsenek szépelgő beállítások, ehelyett svenkek, zoomok és kamerarángatások sorakoznak egymás után, mondhatni sebészi pontossággal. Kevés elsőfilmestől látni, hogy sikerrel oldanak meg nagy bonyolultságú jeleneteket, de itt minden hibátlan. A kedvencem mégis az, amikor Simon Yam megsérül és a saját vérében fekszik egy sötét folyosón, Kate Tsui pedig Tony Leung-ot keresi a szakadó esőben. Brutális, egyben érzelmes pillanat. Azaz csodaszép. Ilyet mifelénk ritkán vetítenek, pláne 35 milliméteres filmről nem.

A Menj békével Dzsamil már nem ennyire jó, de ettől függetlenül nagy mozi, egyenesen a dán Zentropa műhelyéből, ráadásul 2008-as, szóval vadonatúj. A történet közhelyes, vagy ha úgy tetszik olyan ősi témát jár körül, amit már az ókori görögök is dramatizáltak. De azt hiszem ez most túlságosan kevés. Dzsamil megölte Omart bosszúból, de Omar ismerősei és rokonai most az ő – és családja - vérét akarják. Gyakorlatilag ennyi az egész. Nincs sok mellékszál, azokkal is legfeljebb a karakterek rokonságát ismerjük meg, magukat a karaktereket azonban alig. Itt minden dialógus egyetlen célt szolgál, hogy szereplőink hosszasan értekezzenek arról, hogy az erőszak rossz és nem Istentől való.

Márpedig ugyanazt az Istent imádják hőseink, hiszen arabok, de ellenségeskedésüket a személyes bosszún túl a még Dániában is meglévő szunnita-siíta ellentét csak tovább szítja. Merthogy Koppenhágában vagyunk, csak éppen ez alig derül ki a képekből, ahogy a filmben is folyamatosan kizárólag arab beszédet hallunk. De az arcok nagyon súlyosak és hitelesek, a filmbeli egyiptomival nem szívesen futnék össze egy sikátorban még nappal se, nemhogy éjszaka. A fényképezés enyhén túlvilágított, barnás tónusú képekből áll, a zene pedig izgalmasabb filmet sejtet a valóságosnál, de ismétlem: hibái és hiányosságai ellenére ez nagy mozi. Nagy vászonra való.

Akárcsak Ole Bornedal tavalyi filmje, a Csak egy szerelmesfilm. Morbid thriller keveredik itt családi drámával, szerelmesfilmmel és film noir-ral. Nem teljesen sikeresen, de mindenképp egyénien.

Jonas rendőrségi fotós, aki véletlenül okozója lesz egy karambolnak. Amikor meg akarja látogatni a kómába esett Juliát, a lány családja őt hiszi Sebastian-nak, Julia barátjának. Jonas kezdi elhanyagolni saját családját és egyre többet jár be a lányhoz, aki az álomból felébredve alig emlékszik korábbi életére. De valami nincsen rendben. Valaki teherbe ejtette Juliát, amíg kómában feküdt, ráadásul egyre több emlék ugrik be a múltból, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a kedves és törődő személy mellette nem lehet az, akinek mondja magát. Hogy még nagyobb legyen a káosz, még a halottnak hitt Sebastian is felbukkan.

A kollégákkal való viccelődés pillanataiban, vagy a kórházi jelenetekben nem nehéz felfedezni azt a Bornedal-t, aki az Éjféli játszmá-t készítette, de azóta érettebb, komolyabb lett. Morbiditás terén Bornedal most megelégszik a szituációk megalkotásával, de nem feszíti túl őket, ezért csak minimális számú poént helyez el. A látomásos víziókhoz való érzékét azonban ismét megcsillogtatja. A karambol jelenete szinte mágikus szépségű, legalábbis abban a változatban, amikor lassítva látjuk, ahogy a betört szélvédő darabkái Julia arca körül kavarognak a levegőben. Máskor történetszálak, múlt és jelen váltakoznak egy jelenetben, amit például egy zeneszám, Vivaldi Négy évszakja kapcsol össze. A hideg színek, a Juliát körbevevő rengeteg fekete szinte mindig baljós hangulatot jeleznek, de Bornedal azért arra is gondot fordít, hogy a kórházi zöld bensőségesebb legyen, mint Jonas otthonának, steril kékje és barnája. Az ablakon kitekintve magasvasút és egy építkezés látványa fogadja a férfit, amit csak tetéz felesége féltékenysége. Nem csoda, hogy Jonas ebbe a bizarr kapcsolatba menekül.

Nagyon ki van dolgozva, nagyon ki van találva és egymás mellé van illesztve, de hiába vannak döbbenetesen nagy jelenetek, a sok ritmusváltás miatt a film egésze valahogy távol marad tőlem. Nem történt semmi baj, Ole Bornedal ismét előrukkolt egy klassz filmmel, de továbbra is a Dina vagyok az ő legjobbja.

A Vérvonal-ról már annyit és annyi jót írtak tavaly az országos napilapok, hogy az alapján már rég a moziban kellene lennie. A Titanic ritkán hagy ki ilyen ziccert, a sajtóvetítésen is annyian vannak, mint eddig még soha.

Nehéz, rideg, barátságtalan, ennek ellenére izgalmas mozi. Feszült stílusát a karcos, nyers képek, kézikamerázás és az állóképek váltakozása adja. Elhagyatott, sivár mezőket, hullámzó tengert látunk, meg vad, hófödte hegyeket, mellettük egyhangú lakótelepi házakat, ahol örökösen fúj a jéghideg szél. A kísérőzene olyan, mintha egy siratókórus énekeltetnének és mindez együtt rendkívül nyomasztó.

Márpedig ez a film legnagyobb erénye. Az izlandi hangulat megragadása. A 101 Reykjavik rendezőjét ezúttal sem a történetmesélés érdekli. Igaza van, mert a hozott anyag, amiből dolgozik, pár eredeti ötlettől eltekintve közhelyszerű. Ha úgy tetszik, ősi alaptoposzokra épül. Viszont jól van megírva.

Gyilkosság történik egy izlandi kisvárosban, de a nyomozás során harminc évvel ezelőtti eseményekkel találnak kapcsolatot. Meg képbe kerül a Génkutató központ is, a mondanivalót is ez a mellékszál hordozza. Merthogy a genetikai információkkal való visszaélés rossz és csúnya dolog, sugallja a film, bár alig észrevehetően. Ami a nyomozás egészét illeti, főleg verbálisan megszerzett információkra épül, de azért nem szükölködünk a véres-mocskos részletekben sem.

A karakterekre viszont különös gondot fordított a rendező. Az idős, tapasztalt, egyedül élő rendőr, akihez évek után hazamegy elcsatangolt lánya – például tűpontos. Láncdohányos, ráadásul szenvedélyes húszabáló. A kedvence a húsleves és legalább kétszer látjuk, hogy birkafejet eszik, ami körülbelül annyira bizalomgerjesztő kaja, mint a ház specialitása volt az ExistenZ-ben. Társa, a fiatal kezdő zsaru, tökéletes ellentéte. Természetesen nem bírja a dohányfüstöt és vegetariánus. És így tovább, minden szereplőnk plasztikus, szerepeljen bármennyire keveset is, ráadásul csak pár tulajdonságát emelték ki. És ha ez nem lenne elég, a filmbe időnként klasszikus idézeteket csempésztek, a végső, temetőben játszódó jelenetben előadott Hamlet-hommage egyenesen fantasztikus. De vigyázat! Ahogy az lenni szokott az agyonhype-olt filmeknél, utólag mindig kiderül, hogy nem is olyan édes a gyümölcs.

2008. április 8.

Titanic - az első hétvége

Mivel hétvégén mindenki ráér mozizni, a szombat-vasárnapi vetítéseken már igazi fesztiválhangulat uralkodik. A barátokkal, kollégákkal való találkozás öröme mindenkit lázba hoz. A filmek? Alig valakit. Ez nagy baj, mivel a most levetített opusok többnyire nagyságrenddel jobbak annál, mint amit utólag gondolnak róluk.

„Végig arra vártam, hogy történni fog majd valami” – meséli barátnőjének egy göndör hajú lány a Fél Nelson vetítése után az Uránia mozi bejárata előtt cigizve. Nos ebben a filmben valóban nem arab terroristáktól mentik meg a világot, de állig felfegyverkezett dinoszauruszok sem rohanják le Washingtont és még elképzelhetetlenül sok, címoldalra való izgalmas dolog nem történik meg benne. Ehelyett csendes kis drámát kapunk egy felnőtt és egy gyerek barátságáról. Bár igaz a mondás, hogy aki keveset markol, az keveset fog, de a lényeg, hogy azt kézben lehessen tartani. Ryan Fleck rendező sikerrel veszi az akadályt.

Dan Dunne történelemtanár egy általános iskolában. A közel- és régmúlt eseményeit szinte filozofikus megközelítéssel, az ellentétes erők küzdelmeként okítja diákjainak. A 13 éves nebulók csillogó szemmel ülnek minden órán, pedig olyan komoly dolgokról esik szó, mint például az osztályharc, a szegregáció elleni és egyéb polgárjogi küzdelmek. A kitüntetett figyelem nem csak annak köszönhető, hogy Dan olyan laza, akár egy nagy gyerek, hanem mert a tanulókat közvetlenül is érinti mindaz, ami az óráin elhangzik. Legtöbbjük ugyanis fekete, vagy latin. Brooklynban vagyunk. Dan főnöke, az igazgatónő is fekete, kollégái között pedig indiai tanárnő is található.

Bár több olyan momentum is akad a filmben, ami arra csábít, hogy Dan testi-lelki szétcsúszását úgy értelmezzük, mint a fehér-angolszász férfi tragédiáját, aki elvesztette dominanciáját ebben a multikulturális világban, én azért megmaradnék az emberi dráma szintjén. Ez ott kezdődik, hogy Dan egyik diákja, egy Drey nevű fekete kislány rátalál a tanárára a mosdóban, amint éppen cracket szív. Drey mamája rendőr, aki annyit dolgozik – illetve az osztályharcos tematikát figyelembe véve fogalmazhatnék így is: dolgoztatják – hogy nemhogy szabadságra, jóformán haza sem tud menni. A kislány viszont jól tanul, Dan pedig kötelességének érzi, hogy kihúzza a lányt abból a közegből, amelybe kényszerült. Nem ő lenne az egyetlen. Egykori diákjai közül nem egy mára egyetemista lett. Csakhogy Dan esténként keményen piál és hát ugye drogozik is. Drey egyfelől pont a legrosszabbkor kerül az életébe, ugyanakkor a megmenekülés lehetőségét is ő jelenti.

Lassú film, ráadásul gondolkozni is kell rajta néha, mivel semmit sem rág a szánkba. A fényképezés viszont kiemelendő. Andrij Parekh kézikamerája nemcsak passzol a főhős lelkivilágához, de amikor nem a szereplőkre koncentrál, akkor a nyomasztóan szűk belsőkben képes észrevenni az izgalmas részleteket. Ryan Gosling pedig átéléssel, hitelesen hozza a rá osztott figurát. Tizenvalahány éve az akkor kuriózumnak számító ázsiai akciómozik mellett az ilyen független filmek miatt szerettük meg a Titanicot.
A Félhold nem hordoz ilyen súlyos mondanivalót, viszont majdnem a fesztivál egyik meglepetésfilmje lett, az első óra gyakorlatilag hibátlan.

A kurdok nagyra becsült énekesét, Mamo-t már élete alkonyán éri a megtiszteltetés, hogy felléphet az iraki kurd közönség előtt is. Iránban vagyunk, 2003-ban, nem sokkal Szaddám után. Mamo az útra magával viszi tíz fiát, akik mind zenészek, de az iraki-iráni határ nem átjáróház, a katonák errefelé akár kutyákkal is megkeresik az átcsempészni kívánt személyeket. És mivel az egyik fiúnak azt jósolja a falu bölcse, hogy nagy baj történik velük az út során, Mamo-t egy idő után különös látomások kezdik gyötörni. Saját magát látja, amint egy koporsóban fekszik, amit aztán egy fekete ruhás nő – akiről a film végén kiderül, hogy Niwemang-nak, azaz Félholdnak hívják, vagyis ő a címszereplő – húz magával a hóban. Ismerős, ugye? Ezt az elemet bizony a Navigátor – Egy középkori odüsszeia című Vincent Ward filmből emelték át, le sem lehet tagadni. Nem is kell. Főleg, mert a film második felében ugyan felfejlik helyenként a dramaturgia laza fonala, de ez az egy szál mindvégig következetes marad. Vagyis működik.

A fényképezés az iráni Kiarostami vagy Jafar Panahi filmekkel ellentétben nem realista, inkább szándékoltan artisztikus, ami sokkal jobban illik ehhez a misztikus mese-elemekkel átszőtt road movie-hoz. Van is mit filmre venni. Irán ugyanis csodaszép és mivel mostanság nem sűrűn kirándulunk arrafelé, ’strange effect’-ben gazdag. A 2000 méter feletti hegyek látványa megunhatatlan, de láthatunk kakasviadalt, szó szerint fapados buszbelsőt, a busz végében egyetlen fotellel és vaskályhával (!). Van kurd temetési szertartás, hegyi falvak, na és az iraki-iráni határ, aminek vonalát egy széles völgyben kilométerhosszan húzódó kőrakás jelzi, ameddig csak a szem ellát.

A guatemala-i Las Cruces kamerája viszont nem jut messzebb egy kis indián falut övező dzsungelen. Ezt őszintén sajnálhatjuk, mivel a falucska nem túl izgalmas közeg és a történet is untig ismert, ugyanis a Hét szamuráj adaptációjáról van szó.

1986-ban járunk, már vége a háborúnak, de a hadseregnek nem szóltak, ezért a katonák folytatják az öncélú öldöklést. Hét gerilla elhatározza, hogy márpedig ők megvédik a közeli falucska, Las Cruces ártatlan lakóit.

Diplomatikusan fogalmazva ehhez gerilla-filmkészítés dukál. Rafael Rosal lelkes, de amatőr gárdával dolgozik, ami végig mosolyogtatóvá teszi erőfeszítéseit. Színészi játékról nem beszélhetünk, az operatőrtől viszont kapunk pár szép kompozíciót. De mivel lámpákra már nem futotta, ha az éjszakai jeleneteknél nincs gyertya vagy tábortűz, akkor nem sokat látunk. Igaz, amúgy sincs nagyon mit.

A környezet ugyanis nem túl látványos, ami pedig az akciójeleneteket illeti, gyakorlatilag senkit nem látunk meghalni, a film végi petárdadurrogtatástól és némi lövöldözéstől eltekintve ami izgalmas lehet, az off-screen történik. Kedvencem a kiképzés jelenete, ami mindössze egy körsvenkből áll. Pár falusi fadarabokkal a kézben kúszik a földön, de olyan lassú tempóban, mintha dolgoznának. És hát – ahogy azt arrébb svenkelve látjuk is - nem szakadnak meg a munkában. Hogy akkor miből áll a 85 perc? Dumából, szánalmas vekengésből és olcsó filozofálgatásból. Megtudjuk, hogy a hadsereg rossz, a gerillák jók, a nép viszont mindig csak szenved. Az egyetlen érdekesség, hogy a falusiak eredeti indián nyelven beszélnek, amit errefelé ritkán van szerencsénk hallani.

Csak hát ez a történetmesélés mégsem hagy nyugodni… Szóval, ha az akciót kihagyjuk az eredetiből, a maradékot pedig szolgaian lemásoljuk, akkor egy olyan forgatókönyvet kapunk, ami hemzseg a következetlenségektől és az elvarratlan szálaktól. Hondurastól Kolumbiáig talán nagy sikerrel vetítették, talán még tévére is sikerült eladni a világnak azon felén. Ebben most nem volt semmi cikizés, hiszen mi is mindig megnézzük a saját sztárjainkat, a hasonló színvonalú filmekben is.

Végezetül pedig az Egy éjszaka egy városban című cseh, régimódi stop-motion animációs film. Illetve kisfilmfüzér, mert ahogy a producer a vetítés után elmondta, eredetileg egyetlen kisfilm készült volna csak, de mivel azt lehetetlen moziban forgalmazni, hozzáforgattak három másikat.

Az első húszperces egy kopott háztömb lakóiról szól, akiknek mind van valami bájos perverziójuk. Ez kissé emlékeztet a Svankmajer-féle Gyönyör összeesküvői-re, de a hasonlóság megmarad az alapötlet szintjén. Látunk idős bácsikát, aki rovarokkal játszik cirkuszosdit az étkezőasztalkán. Egy másik polgár vadászruhába öltözik és az erdőnek berendezett nappaliban, lemezjátszóról bejátszott vadállathangok kíséretében puskával céloz medvének öltöztetett kutyájára. És így tovább. De mindenhol ott vannak a bogarak.

A második történet négy évszak történetét meséli el egy korosodó fa és szomszédja, egy hal barátságán keresztül. Ez aratta a legnagyobb sikert, nem véletlenül. Amikor a kocsmában a fa a lábbeliként viselt cserépbe önti az italt, az tényleg nagyon vicces, ahogy az is, amikor a fa riadtan felébred a rémálomból, amelyben szétfűrészelik, majd tűzre vetik.

A harmadik kisfilmben egy botfülű utcazenész kap egy új fület, amit a régi helyére illesztve a hallása ugyan nem javul meg, de a kézügyessége páratlan lesz. Egyetlen gond van csak – állandóan festeni akar, méghozzá Van Gogh stílusában… A negyedik epizód számomra nem volt emlékezetes, ettől függetlenül – ahogy az az eddigiekből is kiderülhetett - egy megnézést mindenképp megér a film. Azt viszont kicsit furcsállom, hogy épp a producert hívták meg, mivel a szokás szerint igényes fesztiválkatalógusból csak egyvalaki hiányzik minden stáblistáról. A filmkészítés lelke és motorja. A producer.

2008. április 7.

TITANIC 2008: Játszma az ördöggel, Egy éjszaka..., Cité Soleil kísértetei

Négy napja kezdődött a Titanic. A sajtó- és a közönségvetítések párhuzamosan futnak, mi pedig az előbbi időrendjét felrúgva igyekszünk főként arról írni, ami számotokra a legérdekesebb lehet. A kínálat vegyes, nekem kicsit túl kevés a zsánerfilm, no mindegy, ezt talán csak geek szívem mondatja velem. Valójában meg csak azért szövegelek, hogy beszúrhassak ide balra egy kis bestialitást, nagyon bejön ugyanis a fesztivál idei logója.
Godzilla meets Barbie meets 1 kg vazelin? Yikes!

A Játszma az ördöggel egy Jackass nyomdokain haladó tévéműsor elborult filmes adaptációja (és hogy mit keres a Bűn mélységei kategóriában, fogalmam sincs - gondolom nem volt jobb). Főhőse a Randy Campbell művésznéven ismert őrült új-zélandi kaszkadőr, aki Jackie Chanhez hasonlóan a legveszélyesebb és legvadabb mutatványokat is bevállalja (csak éppen nem filmjelenetek kedvéért): elütteti magát egy kocsival, végiggurul egy meredek sziklafalon, több méter magasról egy pezsgőspohár-piramisra vetődik és más hasonlók. Az ő és csapatának műsora a Back Of The Y című tévéshow állandó eleme, ahol rendre megpróbál valami nehéz és veszélyes dolgot végrehajtani, ami néha sikerül, általában viszont vicces módon kudarcot vall, ördögien gonosz társa, Dick Johansonson pedig gyáván elmenekül a feldühödött rajongók elől.

Poén az egész, de kellőképpen harsány és vad ahhoz, hogy érdekes legyen - ez lehetett a terv.Egy ilyen show-ból mozifilmet készíteni azonban nehéz vállalkozás: egyrészt az eredeti műsort nem ismerő nézők könnyen eltévedhetnek a valóság és a fikció között (mi az, ami igaz felvétel, és mi a kitalált körítés?), másrészt másfél órához azért valami történet is dukál (főleg ha az eredménynek önmagában is meg kell állnia). A film készítői úgy döntöttek, a dokumentarista stílus helyett egy igazi groteszk, tahó humorral átitatott kitalált történetet fognak elmesélni. Peter Jackson fiatalkori trash remekműveinek hatása letagadhatatlan, de a végeredmény a My Name Is Earl-höz is igen hasonló, már csak a vaskos – ám sajnos messze nem olyan okos – humor miatt is.

A fentiek alapján talán nem egyértelmű, úgyhogy kihangsúlyoznám: a Játszma az ördöggel egy végtelenül fárasztó és ostoba film, amit az új-zélandi kaszkadőr ismerősein és rajongóin kívül nem sokan fognak élvezni. Leginkább egy gyermeklelkű felnőtt közönségnek szóló Tom és Jerry-re hasonlít, ahol törnek a csontok és repkednek a végtagok, de semminek nincs igazán súlya, nincs igazi fájdalom, se következmények, a drámai fordulatok sablonosak és kiszámíthatóak. A kötelezően belépő komor vonós zene vajon irónia vagy komolyan gondolták? Végül is tökmindegy, az eredmény meglehetősen szánalmas. A film legértékesebb jelenete a stáblista alatt látható, Randy Campbell valódi mutatványaiból összevágott háromperces klip, amit viszont meg lehet nézni YouTube-on ("Randy Campbell’s CV" néven fut).

Miért szeretjük a cseheket? Mármint világbajnok söreiken, még magyar zsebnek is megfizethető, barátságos fővárosukon meg a Svejken kívül? Hát az animációs filmjeikért! Jan Svankmajer és Jirí Trinka világhírűek szürreális hangulatú, hátborzongató rövid- és egész estés stop-motion bábfilmjeikért. Ezen a vonalon halad az Egy éjszaka egy városban is.

Az animációs filmek határtalan lehetőségekkel és sokszor az arra méltó végtelen fantáziával rendelkeznek. Egy látványos effekthez filmen rengeteg pénz és számítógépes munka kell, és pár év múlva úgyis elavultnak néz majd ki, egy animátornak azonban elég pár napi munka és egy szál ceruza, hogy készítsen egy rövid jelenetet, ami kifordítja sarkaiból a világot. Az ehhez szükséges erőforrás ráadásul ingyenes és könnyen hozzáférhető: az emberi fantázia az. A bábfilmekkel azonban kicsit más a helyzet, legalábbis elsőre úgy tűnik: nemcsak hogy mégis a valósághoz vagyunk kötve, de még a bábok, a makettek is csökkentik a szabadságot: aprólékosan meg kell őket tervezni, építeni, sosem mozognak egészen természetesen és így tovább.

Jan Balej azonban, elődjeinek nyomán haladva, a technika minden lehetőségét kihasználja, sőt még gyengeségeit is előnyére fordítja. Furán hatnak az emberi bábuk? Tervezzük őket szándékosan torzra, ily módon a nevetségesség és az ijesztőség keverésével rögtön egy érdekes, groteszk alaphangulatot teremtve! Kilógna a környezetből egy élethű vasútmodell? Fusson teáskanna a síneken! Az epizódikus, rövid történetekből és álmokból összeálló cselekmény pedig kellőképp szabad, fantáziadús és meghökkentő mindehhez: röviden összefoglalni nem lehet (nincs is értelme), de van itt hangyás kokainszippantástól a szomszéd hallal barátkozó magányos fán át az utcára sörcsapot és nőmúzeumot vizionáló részegekig minden. Horrornak ugyan nem mondanám, de roppant szórakoztató az arra fogékonyaknak.

A film után a producerrel való rövid beszélgetésből az is kiderült, hogy a film több szereplőjét valódi, létező emberekről mintázták (például a szamárimádó nőt – hát ezt sem hittem volna!), egy bábu elkészítése pedig kb 800.000 forintba kerül. Ezért is tartott hat évig a film elkészítése: epizódonként össze kellett rá szedni a pénzt.
 

A Cité Soleil kísértetei aktualitását főként a valóság adja (hiszen ez egy dokumentumfilm akar lenni), mégis van egy filmes előképe, amelyhez hasonlítani lehet, mégpedig az Isten városa, egy valódi történeten alapuló brazil játékfilm, amely akkorát robbantott 2002-ben, hogy máig jól emlékszünk rá: tökös, stílusos, vad film volt, amely egy mellékes tulajdonsága – a történet igaz! – miatt ütött, mint egy mázsa tégla. A kényelmes tespedtségben apró problémáikon szörnyülködő, saját magukról lélektani, egzisztenciális horror-drámákat készítő jóléti társadalmak hajlamosak elfelejteni, hogy mennyi pokoli, elképzelhetetlen káosznak, bizonytalanságnak és a mindennapi életet fenyegető veszélynek helyt adó zug létezik még a Földön.

Cité Soleil, a Kísértetek Városa maga is az Isten Városához hasonló hely. Haiti fővárosa, Port-au-Prince egyik sűrűn lakott nyomornegyedét hívják így, ahol még egy tizenéves kisgyerek is könnyen fegyverhez juthat és mindenki cannabist szív (az ENSZ szerint a legveszélyesebb hely a világon). Főszereplőink az említett városrészben nagyrészt teljhatalmat gyakorló fegyveres banda, a chiméres (szellemek) két vezére, 2–Pac és Bily. A rendőrség, katonaság gyenge, használhatatlan, a nyomornegyedben pedig még kórház sincsen, akinek problémája van, a vezérekhez vagy a külföldről érkezett önkéntes szociális munkásokhoz fordulnak (ilyen például Lele, a fiatal francia nő). Az országot irányító diktátor, Aristide, akikkel a chiméres lepaktált (az egyezség kölcsönösen védelmükre szolgált), néhány éve lemondott, ez persze elég kellemetlen helyzetet teremtett a főnökök számára.

A kamera végig testközelben marad 2Pachoz és Bilyhez (van ám 50 Cent becenevű bandatag is a filmben…), akik sokszor személyes dolgokról vallanak, máskor ügyeiket intézik és figyelmet sem vesznek az operatőrről, sőt még a Haitiből érkezett amerikai zenész, Wyclef Jean is megjelenik néha egy telefonbeszélgetés idejére a vásznon, mintha csak azt akarná jelezni, mennyire valódi, kézzelfogható történet ez. Persze az új szerzemény meghallgatása után ő ülhet elérzékenyülve a nappalijában, míg a vonal túlfelén a kagylóba szövegelés helyett továbbra is fegyveres erőszak és kivagyiság lesz a haiti-i 2Pac mindennapos kenyere...

A legnagyobb probléma a filmmel egyértelműen a történet hiánya. Akármekkora pofátlanság is, mégis azt kell mondjam, hogy hiába a rengeteg valódi, gyakran igen megdöbbentő helyzeteket ábrázoló felvétel, a valóságshow-kat megszégyenítően magas szenvedési ráta, a Cité Soleil kísérteteiben sok az érdektelen üresjárat. A sok tört angolsággal előadott magyarázat és a nevek feliratozásának ellenére nem igazán áll össze világos kép a főszereplők életéről vagy jelleméről, de különben is, kit érdekel a két bandavezér szerelmi élete? Mert azzal a rendező sokkal többet foglalkozik, mint a bűntetteikkel, a diktátornak végrehajtott mocskos munkákkal vagy éppen a felszabadulás utáni káosszal és az amerikaiak figyelmét kijátszó önbíráskodásokkal. A kommentárok és a rendezői jelenlét más eszközeinek hiánya pedig önmagában nem szavatolja a szubjektivitás elkerülését!

A valóságot megmutatni nehéz, mert objektívnek kell lenni, informatívnak és mindezek mellett izgalmasnak. Ebből jelen esetben csak a harmadik teljesül (egy kis jóindulattal… én azért sok helyen unatkoztam), így még azt is merem állítani, hogy az Isten városa játékfilmként is jobb doku, mint a Cité Soleil. A témával való ismerkedésnek vagy figyelemfelkeltőnek mindenesetre kiváló (az interneten sok érdekességet lehet olvasni a témáról).

2008. április 6.

Filmkritika: BÖRTÖNVONAT YUMÁBA (3:10 TO YUMA, USA, 2007) ***

Átlag tízévente kel ki tetszhalott állapotából a western, de még egyszer sem volt annyira kómában, mint manapság. A 2000-es években még a két lábon járó defibrillátor, Clint Eastwood is a világháborús hadszínterek felé fordult, Costner Fegyvertársak-ja elsikkadt, még az HBO Deadwood–ja sem érte meg harminchetedik epizódot. A helyzeten ez a film sem segít.

Logikusnak tűnhetett Elmore Leonard eredeti 1953- as novelláját még egyszer feldolgozni. Az első változat 1957- ben készült, még az ötveneses évek végének aranykorában. (A hét mesterlövész, Rio Bravo, A balkezes pisztoly, stb.) A korszak után gyakorlatilag a Vad bandáig, tehát tíz évig nem született sikeres amerikai western.

A klasszikus Délidő dramaturgiáját követő sztoriban a békés telepes, Dan Evans, aki nem hajlandó eladni a földjét vasút miatt, jutalom reményében elkíséri a törvényenkívüli Ben Wade-et a 3.10 es vonathoz, ami majd a yuma-i börtönbe viszi. Pedig tudja, hogy a bandita emberei ki akarják szabadítani főnöküket.

James Mangold filmipari szakmunkásból soha nem lesz egy új Anthony Mann, pláne egy Peckinpah, horribile dictu Leone. Az egyéni látásmód hiányát nem rónám fel neki- pedig lehetne- inkább az erős szerkezet nem léte fájó. Az első félóra után a film szétfolyik, mint Evans ujjai közül a homokszemek.

És hát mire a remek alakítások, a jól kiválasztott mellékszereplők, ha a karakterek zavarosan és logikátlanul döntenek? FIGYELEM! SPOILERVESZÉLY! (Wade mi a túróért fordul az emberei ellen? Ha az apacsok miatt veszélyes a terület, miért nincs ott egy fia indián se? Miért kedveli meg a végére Wade az őt mindhalálig üldöző McElroy-t?) Wade beszólásai büntetnek ugyan- de mivégre, ha a jelenetnek nincs tétje?

A színészi alakításokról szerzőtársak már szóltak- emiatt mellőzném egyébként kifejezetten pozitív véleményemet.

A vágókra is ráfért volna a pontosság betartása- az eredeti film 91 percéhez képest a 2007-es változat 122 perc hosszú- teljesen indokolatlanul. A hangulatot meghatározó fényképezés az egyedüli, ami makulátlan. Akár az új- mexikói tájon pásztáz a kamera, vagy zárt szobában mutatja Evans és Wade szópárbaját- mindig hozzátesz a filmhez.

A két változat között eltelt időben sokat változott a műfaj. A spagetti- westernek stílusa, Peckinpah vérfürdői, Eastwood melankóliája, Costner heroizmusa hozzácsiszolta a cowboy- okat az adott korhoz. A film nem tudja eldönteni, hova is kötődjön. Ha már újat mutatni nem tud( rendezői koncepció, ugyebár), legalább remixeli az eddigieket. Spagettis szuperközelik, John Ford-i fogatjelenetek, Peckinpah-i leszámolás, Mann-i zenei témák. Katyvasz.

Ha már zene -kétségtelenül ez Marco Beltrami legjobb műve,(Oscarra is jelölték idén), de nagy részét olyan irreleváns jelenetek alá helyezték, hogy a film élvezeti értékét jelentősen csökkenti.

2008. április 5.

Titanic Filmfesztivál - Nyitóbuli

Coltpörgető cowboyokkal és több hektónyi ingyen borral folytatódott csütörtökön a 15. Titanic Filmfesztivál. Villámkép mindenféle újságírói szinvonal megütésének igénye nélkül.

A nyitófilmben a féllábú Christian Bale kísérte a 3 óra tízes börtönvonathoz Russell Crowe-t, aki villával is ugyanúgy képes gyilkolni, mint a duplacsövűvel. A westernzsáner feltámasztása után az állófogadáson én is villával gyilkoltam volna, amiért felfalták előlem a legfinomabb szendvicseket, de végül egy tál pörkölt, na meg a hatodik pohár rozé jobb belátásra bírt. Hangulatjelentés a Titanic első napjáról.

Horváth Csaba főpolgármester-helyettes rövid nyitóbeszédet ígért, de nem sikerült betartania. Bevallom, a „visszamásznak az emberek a Titanicra”-kaliberű képzavarokkal súlyosbított tíz perces magánszámát átaludtam. Az biztos, hogy a kínosan elegáns szoci az utolsó mondataiban örömmel üdvözölte a francia és az amerikai mellett a japán és a spanyol nyelvű filmeket, de szerintem nem tudta, hogy ilyenek már a két évvel ezelőtti Titanicon is voltak (pl. Csillagos délidő, Az íj, Toro Negro, stb.).

Mundruczó Kornél már csak két percet kapott. Az ifjú rendező, aki idén benne van a rendezvény nemzetközi zsűrijében, nosztalgiázással nyitott: „A Titanic egyidős a Szigettel. Itt láttunk először távol-keleti alkotásokat és a Dogma-filmeket is.” Utóbbi alatt természetesen Lars von Trier munkáit értette, de aki Kevin Smithre asszociált, azt sem lőtt nagyon mellé, mert a Shop Stop-ot is a Titanicon mutatták be először. A rendezvény sorhajókapitánya és kormányosa, Horváth György szintén a régi időkre emlékezett a kerek évforduló kapcsán, és néhány sztorival egészítette ki a megnyitó elején lepergetett titanicos összeállítást: korábban szerettek volna elhívni egy 2 méter 20 centisi rendezőt, de ő a repülőn csak első osztályon tudott volna utazni ”Erre akkor nem volt pénzünk. És most sincs.” Megszólaltak még a Titanic idei, godzillás-alumíniumkocsis szpotját egy éjszaka alatt összerakó fiatalok is, utána viszont a pisztolypörgető, tábortűz mellett éneklő (és verekedő) cowboyoké volt a főszerep, két teljes órán át.

A film után mindenki az Uránia második emeletére nyargalt, nehogy lecsússzon az ingyenpiáról, és a honi filmkritikus élet doyenjeinek társaságáról. Míg Wostry mester órákig tartó kapcsolattartó túrája bevégeztével P.P.-t ölelgette (nagyon helyes csaj!) (az nem kifejezés :) - WF), Cohaagen és én - jobb híján - a borospoharakat. A Filmhu üdvöskéje, L.A. elsuhant párszor az asztalunk mellett, és mint mindig, ezúttal is megigézett a gyönyörű szemeivel. A csajok nevét viszont, akik rendszeresen felbukkannak az ilyen bulikon, most sem tudtam meg (Kérdezd meg tőlük, bazmeg :) - WF). Az index.hu avengere, VL amúgy szintén ott volt az állófogadáson, és a süteményes asztaltól nem messze magyarázta kollégájának, hogy a westernfilm végén szerinte Russel Crowe-nak Indiana Jones módjára a kölyök fejébe kellett volna nyomnia a saját kalapját, mert ez így csak a régi zsáner ismételgetése, meglepő filmvégi fordulatok nélkül.

u.i.: A szőke lánynak, akivel még az Uránia emeletén akadt össze a tekintetünk, mikor a sokadik vörösborral locsoltam a pörköltet, aztán mikor utánuk rohantam, eltűnt az Astoria felé menet, csak annyit üzennék: szeretem! (Jézus... - WF)

Titanic Filmfesztivál - az első két nap

A sztárokkal és Oscar-jelöléssel megterhelt Börtönvonat Yumába eléggé kilóg a zömmel elsőfilmeket felmutató idei mezőnyből. James Mangold megbízható iparos, aki igyekszik a nézői elvárásoknak megfelelni, többnyire sikerrel. Westernje feszes akciódramaturgiát követ, véres és brutális tűzpárbajokkal, a köztes jelenetekben pedig súlyos párbeszédekkel, hogy pontosan tudjuk, szereplőink éppen merre járnak a nagy jellemfejlődésben.

Dan Evans (Christian Bale) polgárháborús veterán, aki a harcok során vesztette el egyik lábfejét. Azóta családot alapított és egy farmon gazdálkodik, de a felvett kölcsönt nem tudja visszafizetni. Szilárd jellem, akivel rosszul bánt a sors. Kapóra jön neki, amikor a szomszéd városban elfogják a hírhedt Ben Wade-et. A rablógyilkost azonban el kell juttatni a bíróságig, azt megelőzően pedig Contention-be, egy vasútállomásig. Evans 200 dollárt kap, amiért kiséretül szegődik, a pénzzel megmentheti a farmját és bizonyíthat a fiai előtt is, akik eleinte a banditát tartják példaképnek. Nem is ok nélkül.

Ben Wade ugyanis okosabb és coolabb, dacára annak, hogy hidegvérű gyilkos. Bár nem a Biblia szerint él, de ismeri annak tanításait. Még gyerekkorában hagyta ott az édesanyja egy pályaudvaron, úgyhogy megtanulta az életben maradás leckéjét. Modora rendkívül megnyerő, de a felszín alatt egy másik, erőszakosabb énje lapul. Nehéz szerep, de Russell Crowe-nak ideális. Hogy a befejezést, a figurában végbe menő változást mennyire képes elhitetni, az egyéni megítélés kérdése. Nálam nem ment át, számomra a börtönvonat bizony kisiklott.

Ennek ellenére profi alkotás, minden kockáján érződik, hogy sokat költöttek rá és rengetegen dolgoztak rajta. Közülük most mégis csak pár mellékszereplőt emelnék ki. Jó látni Gretchen Mol-t és Luke Wilson-t, de gyanítom, hogy a nagy kedvenc Ben Foster lesz, aki az örök második figura a rablóbandában. Ő már ránézésre is ijesztő. Mivel hiányzik belőle az a stílus, ami egy született vezető sajátja, kisebbségi komplexusát kegyetlenséggel kompenzálja. A fejvadászt alakító Peter Fonda szerepeltetése pedig főhajtás a nagy western-idol, Henry Fonda előtt is.

A Külvárosi ámokfutás már a tavalyi programban is szerepelt, de akkor nem jutott el hozzánk. Áldokumentarista visszaemlékezéssel indul a film és minden tíz percben megszakítja a cselekményt egy hasonló magyarázó betét. Ez legfeljebb időtartamban tesz hozzá, ráadásul felesleges komolyságot kölcsönöz az egyébként jópofa és szórakoztató történetnek.

Katrina Skinner 19 éves, szőke és bár molett, tetszik minden férfinak, akiknek vágyait még az sem lohasztja le, hogy Katarinának gyermeke, sőt egy pasija is van. Amikor bátyja, Danny levágja a pénztári eladó fejét egy elbénázott rablásban, majd ezért évekre rács mögé kerül, Katarina bepöccen. Előbb barnára festi a haját, majd elhatározza, hogy újra tárgyaltatja az ügyet, a pasijával, Rusty-val pedig elköltözik a városból. Hogy ezt mégis miből finanszírozná? Természetesen a szülői házért kapott pénzből. A tervnek csak egyetlen személy szabhat gátat. A szülői ház lakója és tulajdonosa, a papa, akit ezért el kell tenni láb alól. A terv kissé kacskaringós elintéséhez egy rendőr és Danny jóbarátjának elcsábításán keresztül vezet az út.

Adva van tehát egy unszimpatikus főhősnő, akit az istenért sem lehet megszeretni, de léteznek ilyen nők, személyesen is ismerek párat. Nagyobb baj, hogy hiába jók a dialógusok, a film a felénél menthetetlenül elveszti kezdeti lendületét. Ez csak részben köszönhető a már említett áldokumentarista betéteknek, a tempó lassulásáért leginkább a fényképezés és a vágás okolható. Nem rossz film, van hangulata is, de igazán csak az ausztrál Magic Dirt zenekar ’I’m a sucker for your love’ című punk-szerzeménye marad belőle emlékezetes.

Külvárosból a Cselek című lengyel filmben is akad bőven. Vigasztalan és elhanyagolt vidéken járunk, mintha az egész település egyetlen nagy rozsdaövezetet alkotna. Egyedül az olasz multicég képviseli a tisztaságot, a modernséget, a kiemelkedés lehetőségét. Nem véletlen, hogy az amúgy egy szocreál étteremben felszolgáló és mosogató fiatal lány, Erka is olaszul tanul és kíméletlenül ostromolja a HR-est, hogy állást szerezzen. Amikor azonban nagy nehezen meghallgatási lehetőséget kap, elkésik, az új időpontban pedig már el sem megy az interjúra. Marad minden változatlan. Merthogy erről szól a film. A változatlanságról. Legalábbis a felnőttek világában.

Erkát minden nap motoron viszi el a barátja, az egyik háztetőn minden délután elszunyókálnak az öregek, stb. Amikor már negyedszerre látjuk mindezt, kaparni kezdjük a szék karfáját, jobb esetben elalszunk. De ha végig kibírjuk a zsibbasztóan hosszú 95 percet, akkor láthatjuk, hogy Erka kisöccsének, a vakációját töltő Stefeknek sikerül beavatkoznia az eseményekbe.

Eleinte ő is az elhaladó vonatokat nézi nap mint nap, két menetrendszerű járat között pedig ólomkatonákat állít fel a talpfákon, aztán feszülten várja, hogy vajon melyiket dönti el a felette dübörgő vonat. Egyik nap azonban észrevesz az állomáson egy férfit, akiről azt hiszi, hogy ő az apja, aki évekkel ezelőtt lelépett. Erka nem hisz neki, de a film végére kiderül, hogy tényleg ő a fater.

Kellemetlen film, amit nehéz befogadni, de napokkal később már sokkal jobb emlékeket őrzünk róla. Ráadásul egy nagy jelenete is van. Amikor Stefek a feléje dübörgő vonat előtt a kezével megálljt parancsol, a vonat pedig megáll. A masiniszta szemszögéből ekkor látjuk, hogy valójában nem Stefek, hanem egy piros lámpa volt a hirtelen fékezés oka. Nos, ez varázslatosan szép. És a filmből még azt is megtudjuk, hogy a cukrászda lengyelül: Cukiernia.

A spanyol-argentin Virágzó narancsfák megtekintése közben viszont azon gondolkoztam, hogy vajon látta-e ezt a filmet bárki is, mielőtt a programba válogatta. Szoft-erotikus thriller műfajba sorolnám, de sajnos mind műfaji, mind művészi filmként megbukik. A pszichoanaltikus főhősnőt Malénának hívják és amolyan szemüveges, szürke kisegér, akinek a rendelői kanapéján heverésző ügyfelek a legváltozatosabb közhelyeket puffogtatják az ellenkező nem iránti érzéseikről. De mivel mindez egyetlen író műve, a főhősnőnk gondolatai sem sokkal elmésebbek.

Egyik este az autójából észreveszi, hogy egy férfi bántalmaz egy prostit a parkban. Malena egy kővel fejbe vágja az ipsét, aki meghal, de a prostituált tudja, mi a teendő és egy elhagyott építkezésen megszabadulnak mindketten a holttesttől. Mint az másnap a tévéből kiderül, az áldozat egy rendőr. Malena egyszerre kivirul, miniszoknyás dívává változik, majd összebarátkozik és szexuális kapcsolatot létesít előbb az özveggyel, majd az ügyben nyomozó rendőrtiszttel, Sabinával is.

Eddig fogjuk rá, hogy rendben van. A néző ezután viszont kezdi elveszíteni a fonalat és a türelmét. Kiderül, hogy a halott rendőr a saját zsebére is dolgozott és ebben az ügyben Sabina is benne van. De hogy ez izgalmas és érdekes legyen, profi író és rendező szükségeltetik, nem pedig egy műkedvelő. Elég hiteltelen, hogy amikor Malena leleplezi magát, az özvegy ezt vállrándítással elintézi, ahogy a perdöntő bizonyíték is nevetséges módon kerül elő. Valamelyik tartományi kábeltévén talán elmegy az ilyesmi, de egy filmfesztiválon semmi keresnivalója. A vetítés után lehetőség nyílt a rendezővel való személyes találkozásra. Antonio Gonzáles Vigil-t ugyan nem, de a teremből fejvesztve menekülőket én is láttam.