Tankok helyett TikTok: az információs háború első csatáját Putyin elvesztette

Lezárt tartalom a Kör tagjainak
március 19., szombat 5:53

Március elsején az orosz iskolákban különleges társadalomismereti órákat tartottak. Az idegen ügynöknek bélyegzett Mediazona megszerezte a sorvezetőt, amely szerint a tanároknak tájékoztatniuk kellett a gyerekeket. A gyakran feltett kérdések szekciója így kezdődött:

Kérdés: Háborúban állunk Ukrajnával?

Válasz: Nem állunk háborúban. Különleges békefenntartó missziót hajtunk végre, amelynek célja azon nacionalisták féken tartása, akik elnyomják az orosz nyelvű lakosságot.

Amikor ezek a gyerekek óra után végre előkaphatták a telefonjukat, a Facebookjukat és a TikTokjukat görgetve láthattak ukrajnai felvételeket arról, mivel jár ez a békefenntartás. Már a háború első napján az események fontos krónikásai lettek a random felhasználók, többek között civil áldozatokról posztolt videókkal. A következő napokban az egész világot - és ami különösen fontos: Ukrajnát és Oroszországot is - elárasztották az olyan felejthetetlen posztok, amelyek a tankokat saját testükkel feltartóztatni akaró, vagy azokra nemzeti lobogót tűző ukránokról készültek. Eközben az orosz tévéből az ömlött, hogy ez békemisszió, az ukránok pedig tárt karokkal várják a nácitlanításra készülő baráti orosz hadsereget.

Pár nappal a fent idézett iskolai felvilágosítás után az orosz hatóságok gyakorlatilag elvágták a hozzáférést a Facebookhoz, illetve korlátozni kezdték a Twittert és az Instagramot. Másfél hét után a TikTok maga szüntette meg a feltöltés lehetőségét Oroszországból, mivel az új cenzúratörvény értelmében akár 15 év börtön is várhat azokra a felhasználókra, akik háborúnak nevezik a háborút. A külföldön készülő tartalmak nagy része szintén elérhetetlen.

Az NPR március 7-ei összefoglalója arra jutott, hogy nem könnyű átlátni, milyen közösségi médiás tartalmak érhetők el Oroszországból, de

ekkor nem úgy tűnt, hogy áthatolhatatlan a virtuális vasfüggöny.

Lépj be a Körbe, és olvass tovább!

Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!

Már tagja vagy a körnek? Lépj be!

A háború megindulása után két héttel az oroszok 14 százaléka által használt TikTok, a Facebook (9%) és a Twitter (3%) ugyan nagyjából elesett, de a sokkal népszerűbb YouTube (35%) működött, az Instagram (31%) pedig csupán egy kis nehezítést kapott: egy frissítés után csak angolul lett olvasható. Az ukrán kormánynak is fontos csatorna, a Telegram üzemelt. Arról nem is beszélve, hogy a kormány által blokkolt tartalmak sem teljesen elérhetetlenek: az IP-címek azonosítását kijátszó VPN-ek iránti igény 700 százalékkal nőtt az invázió megindulása óta.

A fenti százalékos adatok a szintén idegen ügynökként számon tartott, független közvéleménykutató, a Levada Központ tavalyi méréséből származnak. E szerint a közösségi média már megelőzte az online újságírást az ún. hírszolgáltatásban. A kérdésre, hogy honnan tájékozódnak rendszeresen a hazai és külföldi hírekről az oroszok, ilyen válaszokat kaptak:

  • tévé 64%,
  • közösségi média 42%,
  • online média 39% ,
  • barátok, rokonok, szomszédok 16%.
Fotó: ALEXANDER NEMENOV/AFP

A 144 milliós lakosság 74 százaléka hozzáfért valamilyen közösségi oldalhoz, 57 százalék rendszeres használó. Mindkét adat meredeken nőtt az elmúlt években.

Azért fontos rögzíteni az invázió megindítása utáni állapotot, mert az döntően befolyásolhatta, milyen benyomás alakult ki az orosz lakosságban Putyin háborújáról. Elemzői közhelynek számít, hogy az oroszok elsöprő többsége kizárólag az agymosásszerű tévéadásokból tájékozódik, de ez a fentiek alapján nem volt igaz a háború kitörésekor sem.

Hogy mennyire tart a Kreml a közösségi médiától, azt jól mutatja, hogy az európai fejjel eleve felfoghatatlan korlátozásokat tovább szigorítja: a háború harmadik hetében az Instagramot is elérhetetlenné tette 80 millió oroszországi felhasználónak, a cenzúrahivatal pedig nyíltan és nagy erőkkel próbálkozik a VPN-ek tiltásával.

Zúg a tévé

Oroszországban egy ideje praktikusan csak az indulhat fontos pozícióért a választásokon, akinek Putyin megengedi, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos a szavazók véleménye. Ezért is volt szükség arra, hogy a rég irányba állított tömegmédia utolsó renitenseit is bezárja vagy cenzúrázza az invázió megindulása után. A külföldi média eleve ne szóljon bele: jellemző példa, hogy a BBC a dark weben keresztül próbál eljutni az orosz közönséghez. De az orwelli hangulatú törvények miatt számos orosz lap mellett beszüntette működését az eddig még megmaradt nem putyinista hírtelevízió, a Dozsgy is. Az utolsó, adásban elhangzott szavak: Nem a háborúra!

A szavak, tehát végső soron a valóság betiltása azonban még a legjobban ellenőrzött helyeken sem működik.

Az orosz állami tévében az egyik propagandista száján is kicsúszott a háború szó, amikor teljesen váratlanul kritikus hangot ütött meg a Rosszija 1 vezető hírműsorának vendégeként. A védelmi minisztérium tévéjében pedig a műsorvezetőnek kellett leordítania egy katonatiszt fejét, mert az orosz katonai áldozatokról kezdett beszélni, ami bár nem törvénytelen (egyelőre), de a gyakorlatban nem szabadna elfordulnia.

A Truman Show-ba illő jelenet volt, amikor hétfő este az orosz közmédia szerkesztője, Marina Ovszjannyikova egy háborúellenes felirattal, illetve háborúellenes bekiabálásokkal tűnt fel a legnézettebb esti hírműsor élő adásában. (Utána 14 órán keresztül hallgatták ki, egyelőre „csak” pénzbírságot kapott.)

A már idézett Levada Központ igazgatója szerint az orosz televíziók világképének lényege, hogy „Oroszország az áldozat, ahogy a második világháború óta mindig. A Nyugat világuralomra tör. Végső célja Oroszország megalázása és a természeti erőforrásainak megszerzése. Oroszországot kényszerítik arra, hogy megvédje magát.” Pár nappal az invázió kezdete előtt ugyanez a közvélemény-kutató azt a kérdést tette fel, kit tartanak a növekvő feszültség felelősének az oroszok. A válasz: 3 százalék szerint Oroszország, 14 százalék szerint Ukrajna, 60 százalék szerint az Egyesült Államok és a NATO. Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy mindössze 44 százalékuk mondta azt, hogy szorosan vagy nagyon szorosan követi, mi történik Ukrajnával.

Ez az arány és az általános hangulat nyilván változik február 24. óta, de hogy milyen irányba, azt jelentősen befolyásolta, hogy ki mit látott az Instán, a YouTube-on és a Telegramon. (Megbízható közvélemény-kutatásokat nehéz ilyenkor kivitelezni, de ebben is segít a social media: az Economist az orosz Twitter-posztok hangulati ingadozásából csinált grafikonokat. Nagy a szomorúság.)

Mindenki riporter, mindenki hírszerző

Az rég természetes, tulajdonképpen évezredek óta, hogy a fegyveres konfliktusoknak része a háborús propaganda, tehát a szovjetek és az oroszok ebben korántsem egyedülállók, bár sokak szerint kiemelkednek a mezőnyből. De a hadászatilag hasznos csúsztatásoktól, hazugságoktól a másik oldal sem mentes: az aktuális ukrán dezinformációkból például a Lakmusz szemezgetett, míg a klasszikus amerikai példákról egy sor hollywoodi film is készült.

Megváltoztak viszont az állami tájékoztatás és propaganda, illetve a valódi tudósítás eszközei és csatornái. A spanyol-amerikai háború (1898) volt az első médiaháború, amelyről Kubába küldött helyszíni tudósítók számoltak be. Hatvan évvel később a vietnami volt az első televíziós háború, majd a 90-es években az internetkorszakkal együtt kezdődött a délszláv polgárháború - írja a Forbes, majd odaítéli „a közösségi média első háborúja” (the first social media war) címet az ukrajnainak. Ez elég felkapott talking point lett azok körében, akik nem emlékeztek arra, hogy már az arab tavasz során nagy szerepe volt az online platformoknak, a szíriai háború alatt pedig ugyanúgy élőben tudósítottak orvosok az orosz bombák pusztításáról, mint Ukrajnában - emlékeztet a Middle East Eye. De az elsőzésnél fontosabb, hogy

az ukrajnai háborúnak már tényleg minden részlete összefonódik az online világgal, és a fél világ követi a közösségi médiában.

Híreket olvasó férfi a kijevi Majdanon február 24-én Fotó: SERGEI SUPINSKY/AFP

Az információ áramlása annyira erős, a hatás annyira közvetlen, hogy pszichológusok figyelmeztetnek: a háborút ilyen formában követni különösen megterhelő mentálisan.

Bár egyre nagyobb kockázatot vállalnak, a hagyományos média, a nagy ügynökségek és világlapok is a helyszínen vannak, és

  • az újságírók talán minden korábbi háborúnál részletesebben tudósítanak - élőben, percről perce, minden platformon.
  • Ukrajnában mindenkinek a kezében ott a telefon, fotózik, videózik, posztol. Megörökítik, ami velük történik, és befolyásolni akarják a sorsukat azzal, hogy információkat osztanak meg.
  • Közösségi médiában szerveződik a menekültek utazása, segítése is.
  • Mindkét fél toboroz harcosokat így, gondoljunk a facebookozó szakadárokra vagy a Molotov-koktélokról szóló ukrán csináld magad!-videókra.
  • A nyílt forrású hírszerzés (OSINT) módszereivel civilek - akár helyben, akár a világ másik felén - végeznek olyan munkát a gépük előtt, mint korábban a titkosszolgálatok.

Egy példa. Mi is írtunk az AP lenti videójáról, amelyet egy ukrán fotóriporter készített a mariupoli kórházban, az óvóhelyen, az utca szélén heverő halottról, a bombázás után kimentett, terhes nőkről és a tömegsírokról. A videó egy nagy helyszíni riport része, profi újságírói munka. Pont az ilyen cikkekről szokták azt mondani, hogy csak a nagyon tudatos médiafogyasztókhoz jutnak el, és ebben az esetben csak azokhoz, akik jól beszélnek angolul.

A fotósnak, Jevgenyij Maloletkának ugyanakkor van egy Instagramja is, 200 ezernél több feliratkozóval, amely bárki számára elérhető, és már milliók nézték meg a néha alig elviselhető képeit. Az oroszok diplomáciai szinten próbálják hitelteleníteni, de a róla szóló követségi közlemények nem fognak annyi emberhez eljutni, mint a képei. Oroszországban is látták ezeket három hétig, amíg az Instagram elérhető volt, szerte a világon pedig ezután is nézni fogják.

Akihez csak az instás képek érnek el az egymondatos kommentárral („Fucking war”), az nem látja azt az összetett valóságot, amit például az AP riportja megrajzol. Ez tehát kettős tanulság: a profi tudósítók sokszoros közönséget érhetnek el a közösségi médiával, de ennek ára a leegyszerűsített tartalom.

Lefegyverzett propaganda

A közösségi média most régi mestere, Putyin ellen fordul - írja a Guardian szalagcímben, és ebben elemzői egyetértés látszik. Az már a Pulitzer-díjas szerző hangzatos túlkapása, hogy az ukrajnai háborút ahhoz hasonlítja, mintha „Sztálin vonulna fel tiktokos gyerekek ellen”.

„A 2008-as grúziai háború után indult be nagyon az orosz állami propaganda a nyugati közvélemény formálására, és a 2014-es krími válság óta járatták igazán csúcsra. A módszer alapja nem igazán új, már a 30-as években is használták, viszont a technológia teljesen korszerű, hiszen az internetnek nagyon komoly szerepe van benne. A cél ugyanaz, mint a szovjet időkben volt: úgy befolyásolni a nyugati közvéleményt és döntéshozókat, hogy ők észre se vegyék, hogy a Kreml érdekei szerint cselekszenek, választanak, döntenek. Kísérteties, hogy a Kreml által használt módszerek mennyire hasonlítanak a hazai kormánypárti sajtó működésére” - ismertettük négy éve a világ legnagyobb katonai elemzésekkel is foglalkozó, nem állami kutatóintézete tanulmányát. Ennek a propagandának a legfontosabb jellemzője, hogy egyszerre nagyon sok helyről érkezik. Videók, képek, kommentek, cikkek rengeteg csatornán keresztül. Ebben a hatalmas arzenálban benne van az évi 300 millió dollárból fenntartott RT csoport, de az a több mint ezer, főállásban dolgozó troll is - írtuk akkor.

A 2016-os amerikai választásba történő beavatkozás után már látszott, hogy a nyugat felébredt, és már nem úgy kezeli az orosz állami médiát, mint elfogult sajtótermékeket, hanem mint fegyvereket egy ellenséges hatalom kezében. Ennek a változásnak ikonikus pillanata volt, amikor Emmanuel Macron ezt a láthatóan feszengő Putyin elnök oldalán mondta el az RT „újságírójának”.

Arról sok vita van azóta is, hogy a Szputnyik és társai, az álhíroldalak és a trollhadsereg mennyire hatékony eszköz, mindenesetre ezek nagy részét most elvesztette Oroszország. A csillagászati pénzekből lassan két évtizede épített befolyásolási gépezet impotenssé vált: az EU-ban és a világ egyre több államában hatóságilag vannak betiltva a kapcsolódó tévék, a YouTube-csatornák, a honlapok, az egész orosz állami arzenál, amelynek eléréseit a globális techcégek önkéntesen tovább szűkítik. Ha a magyar olvasó beüti, hogy rt.com, ott egy hibaüzenetet talál csak. (Ez a szokatlan húzás, a teljes tiltás egyébként azon nyugatiak, hogy messzebb ne menjek, az újságírók tájékozódását is megnehezíti, akik amúgy kellő távolságtartással kezelik az orosz álláspontot.)

Ez nem jelenti azt, hogy az orosz propaganda eltűnt a nyugati világból, hiszen mindenhol vannak lerakatai. Nekünk elég a magyar köztévé beszélő fejeire gondolni, vagy a putyinista propagandaoldal és a fideszes lap háború alatt is zavartalan együttműködésére. Nem véletlen, hogy miközben a világon ritkán látott konszenzus alakult ki róla, egy friss felmérés szerint a fideszeseknek csak a 44 százaléka tartja agressziónak, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát. De ez tényleg kirívó adat, a szövetségi rendszerünkben nem sok hasonló eredményt találunk.

A Kreml csatornáit ugyanakkor nem csak a külföld felé vágták el, hanem a saját választóit is sokkal kevésbé éri el. Példázatnak is beillene: a cenzúratörvénnyel megfojtott tévé, a Dozsgy egyik utolsó nagy sztorija arról szólt, hogy az orosz kormány - különböző ügynökségeken keresztül - pénzt ajánlott bloggereknek és tiktokos influencereknek, hogy a nekik megfelelő hashtagek alatt posztoljanak „a békéről”. Aztán ugyanaz a cenzúratörvény megfojtotta az egész orosz TikTokot.

Góliátnak rossz sajtója van

Putyin információs háborújának kifinomult módszereiről könyvespolcnyi irodalom gyűlt össze minden nyelven, ehhez képest 2022 februárjában mintha eszköztelenül vágott volna neki ennek a csatának. Azóta mindenki azt látja, Novoszibirszktől New Yorkig, Herszontól Havannáig, Minszktől Mosonmagyaróvárig, hogy Putyin ül a hajószerű asztala végén, még a tábornokok sem mehetnek a közelébe, és így rendelgeti el a civilek lebombázását.

Egy nő Putyin beszédét nézi a telefonján az invázió napján, a kijevi pályaudvarnál Fotó: VITALIY BELOUSOV/Sputnik via AFP

A másik oldalon meg ott a megtámadott kisebb ország elnöke, akiről mindenki úgy tudja, hogy az orvgyilkosok elöl bujkál, és onnan osztja ki a világ vezetőit, miközben a közösségi médiában bátorítja népét. A felesége a már meggyilkolt ukrán gyerekek mosolygós képeit posztolja ki azzal, hogy mindenki küldje el ezeket orosz anyáknak.

No, tessék választani!

A világpolitika persze bonyolultabb ennél, de az érzelmek és a közösségi média nem mindig.

Lehet, hogy hackertámadás érte a kijevi információs minisztériumot, de ez nem állította meg az ukrán kormányt, a hatóságokat és az önkormányzatokat, hogy a közösségi médián keresztül nagyon profi tájékoztatást adjanak. Szinte 0-24-ben kommunikálnak a lakossággal, elsősorban Telegramon, de mindenhol máshol is: a fontos telefonszámoktól a légiriadókig, a közlekedés és a közművek aktuális állapotától Zelenszkij beszédeiig osztanak mindent szétfele.

Az ukrán elnök kommunikációja nagyon tudatos és hatásos, a ruhájától a helyszínválaszáig, és az őszinte hatást keltő retorikáig, amibe simán belefér, hogy nagyhatalmak parlamentjeihez intézett beszédekben bírálja őket brutális hangnemben.

De az erőteljes kommunikációban nem csak a kormány vesz részt. Zelenszkij is úgy fogalmazott egyik beszédében, hogy a TikTokerek egy olyan csoport, amely segíthet a háború befejezésében. Róluk szóló korábbi cikkünkben több ilyen felhasználót is bemutattunk, akik azért osztanak meg videókat, hogy követőik „lássák az igazságot”. A lenti tiktokos történetet a menekülésről és a lány apjától való elválásáról több millióan látták, de ez csak csepp a tengerben.

A sima házi videók vagy éppen biztonsági kamerák felvételei is tömegeket érnek el, ráadásul sokkal szélesebb és változatosabb közönséget, mint egy-egy tévéhíradó vagy hírportál. Persze, nagyon nagy a zaj és sok az értelmetlen vagy direkt félrevezető videó, sokan régi háborús videókat hasznosítanak újra a lájkokért.

De ezzel együtt terjednek mozgósító erejű, igazi tartalmak is.

Ki ne értené, például, annak az erejét, hogy egy ukrán nő egyedül odasétál a gépfegyveres orosz katonához, és elküldi a picsába haza?

Nem biztos, hogy mindenkinek világos, hogy a napraforgómag, amit oda akar neki adni, Ukrajna (és a béke) szimbóluma, de azt nem kell sokáig magyarázni, hogy „tedd ezt a zsebedbe, hogy majd kihajtson ott, ahol elföldelnek.”

Mindenkit elér

Maga a közösségi média is megváltozhat a háború miatt. A Politico belsős infókra alapozott cikke szerint pánikszerű ötletelés zajlik a techóriások vezetőségében, hogyan reagáljanak a különböző állami szereplők kéréseire, követeléseire. A nagy dilemma most is az, hogy a szólásszabadság (és a minél nagyobb profit) jegyében engedjenek-e szabad folyást mindenféle tartalomnak, vagy kezdjenek el szelektálni.

  • Ezt az oldalt megjelöljük mint propagandát, emezt ki is tiltjuk, amaz pedig maradhat, de nem hirdethet.
  • Ebben a sötét diktatúrában lekapcsoljuk a szolgáltatást, mert nem működünk együtt az ilyenekkel, ráadásul nem tudjuk betartani a szabályaikat; avagy fenntartjuk a szolgáltatást egy elnyomó rendszerben is, hogy legalább néhány, a hatalomtól független információ eljusson a lakossághoz.

Ezek távlati dilemmák, de ami a jelent és ezt a konfliktust illeti, Krekó Péter szerint

„a most zajló nagyon erős információs háborút Ukrajna már megnyerte”.

Ebben hatalmas egyetértés van a nyugati elemzésekben, bár érdemes óvatosnak lenni azzal, hogy mennyire általános ez a benyomás különböző országokban és társadalmi rétegekben. A Lakmusz dezinformációs podcastjében Krekó arról beszélt, hogy az Ukrajnában élőket nem feltétlenül vigasztalja a nyugati közvélemény kiáradó szimpátiája, de a politikusokat befolyásolja a közhangulat. Amihez hozzá lehet tenni, hogy a közhangulat pedig befolyásolja az adományozó állampolgárokat és a döntéshozó politikusokat. Ebből is következik az a jelzésértékű eredmény, hogy az ENSZ Közgyűlésen 193 országból 141 támogatta az orosz agresszió elítélését, 35-en tartózkodtak (például Kína, Kuba, India), és mindössze négy diktatúra, a régóta latorállamoknak bélyegzett Belarusz, Észak-Korea, Eritrea és Szíria szavazott ellene. Továbbá maga Oroszország.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt