Egy olajmegaprojekt egyenesen a pokolból

Most, hogy a korábban várt árfolyam felénél, 50 dollár alatt van a Brent és a WTI is, az olajipar úgy általában pánikol. Kiderült, hogy az olcsó tőke és a magas energiaárak miatt annyira sok beruházás ment a kőolajszektorba, hogy a kereslet növekedése nem tud lépést tartani vele. Ezért hirtelen egyértelművé vált, hogy óriási a túlkínálat, termelést csökkenteni viszont senki nem akar, vagy tud – akár a nyugati olajipari óriáscégekről van szó, akár a kitermelő országok állami olajmonopóliumairól. Nyilván, hiszen csapdahelyzetbe kerültek: ha kevesebbet termelnének, akkor még kevesebb pénzt keresnének.

De vannak olyan elátkozott projektek is, ahol mindennél jobban megmutatkozik az olajipar csődje.

Közülük is a legdurvább a kazahsztáni Kashagan olajmező története.

Fotó: Eni

Amikor 14 éve, – a kilencvenes évek elején megkezdett próbálkozások után – végre felfedezték a Kaszpi-tenger északi részén fekvő olajmezőt, akkor még úgy tűnt, hogy ez lesz az utóbbi évtizedek legjövedelmezőbb találata az egész olajiparban. Becslések szerint 35-38 milliárd hordó olajat rejt a mező, ami közel egy évre fedezné a világ egész olajfogyasztását – és ugyan ennek csak a harmada kitermelhető, de azért így is egyértelmű volt, hogy bele kell vágni a projektbe.

Kazahsztán maga nem tudott volna megbirkózni egy ilyen gigantikus feladattal, hiányzott a tőke és a szakértelem is. De nem akarták a kazahok egyetlen nyugati olajcégnek sem odaadni a kitermelést, ezért már a feltárástól kezdve több partnert vontak be. Nagyjából egyenlő részben szállt be a kazah KazMunaiGaz mellett az amerikai ExxonMobil (a világ legnagyobb rt-je, amíg be nem ütött az olajár zuhanása), a brit-holland Royal Dutch Shell, francia Total és az olasz ENI (eredetileg a BP és a norvég Statoil is benne volt a projektben, de ők még szerencsés módon időben kiléptek). Az olaszok azért szerezhették meg a projekt vezetését, mert a nagyobb szereplők egymással rivalizáltak.

mappa-kashagan-eng

Eredetileg úgy terveztek, hogy 9,8 milliárd dollárból ki fog jönni az egész. Mesterséges szigeteket töltöttek fel a Kaszpi-tenger sekély vizében, ahol kisebb túlzással kisvárosnyi ember, nagyjából ötezer olajipari munkás és mérnök dolgozott. A tenger alatt közel száz kilométer csővezetéket építettek a parton felhúzott finomítókig. Ilyen bonyolult projekt sehol máshol nem volt a világon. Azzal nem foglalkoztak, hogy a Kaszpi-tenger törékeny ökoszisztémáját hogyan teszi tönkre a projekt, nyilván kazah nemzetstratégiai szempontból ezerszer fontosabb volt, hogy a termelés mielőbb meginduljon.

A megalomán terv egészen jól nézett ki, amíg ki nem derült, hogy szinte minden sokkal bonyolultabb, mint ahogy kezdetben kinézett.

Először is kiderült, hogy túl nagy a nyomás az olajmezőben. A szokásos felszerelés ezért használhatatlan volt, drága és időigényes fejlesztésekre volt szükség. Nagy problémákat okozott az is, hogy a Kaszpi-tengernek ez a része nagyon sekély, és télen öt hónapon keresztül befagy. Ezt ugyan előre is tudni lehetett, de úgy látszik, az elején valamiért nagyon alulbecsülték az ezzel járó költségeket. Aztán rájöttek, hogy elég nagy a mezőben található olajban a kénhidrogén-tartalom. Ez nem csak a mező körül dolgozó munkásokat mérgezi, hanem az olajcsöveket és a felszerelést is szétmarja. Ezért újra le kellett cserélni a már lerakott acélcsöveket nikkelezett acélra, de erre is csak több brutálisan környezetszennyező olajszennyezés után szánták el magukat.

Hivatalosan nem beszéltek róla az olajvállalatok, de a háttérben elég sokat panaszkodtak arra, hogy az Eni elég kaotikus és gyengekezű stílusban vezette a projektet, és hogy a kazah állam is sokszor megsápolta vagy megzsarolta a nyugati multikat. Akik, mivel már úgyis rengeteget beruháztak a projektbe, inkább fizettek, mint hogy csússzanak az engedélyek. Az Eni után évek óta nyomoznak az olasz hatóságok, azt próbálják kideríteni, egész pontosan mennyi kenőpénzt fizettek ki. A többi vállalat azóta elvette az Enitől a vezetést, de a problémák még mindig óriásiak.

l5kashagan2

Bár hivatalosan 48 milliárd dolláros költséget emlegetnek (ami már az eredetileg számolt költség ötszöröse), olajipari elemzők szerint

összesen több mint százmilliárd dollárba fog kerülni az egész, szóval nagyjából annyiba, mint az éves magyar GDP.

És most ott tart az ügy, hogy nyolc év csúszás után az ősszel végre beindult termelést megint fel kellett függeszteni egy csúnya gázszivárgás után, és még így is csak a napi 1,5 milliós tervezett kapacitás töredékét tudnák kitermelni.

A Goldman Sachs ábrája, amin az látszik, hogy általában melyik olajmezők kitermelése milyen olajár mellett válik jövedelmezővé.

Ezért a Kashagan olajprojektnél lenne szükség a legmagasabb olajárra, hogy megtérüljön: valahol 150 és 180 dollár közötti hordónkénti árra lenne szükség, hogy meglegyen a nullszaldó. A nyugati sajtóban pedig évek óta azzal poénkodnak, hogy a Kashagan szépen rímel arra, hogy „Cash all gone”, azaz hogy eltűnt a pénz.

Mégsincs más választása a konzorciumban részt vevő, eddig is hihetetlen pénzeket elherdáló olajvállalatoknak, mint menni tovább. A mostani tervek szerint 2017-ben indulna újra a termelés, miután a legújabb gázszivárgást is elhárították. Sőt, a pénzzavarba került kazahoknak azt is sikerült elérni novemberben, hogy a kínaiak beszálljanak a projektbe.

Bár a Kashagan-történet elég kirívó, de nagyjából így van ezzel az egész olajipar. Mindenki csapdahelyzetbe került. Amíg magas volt az olajár, belevágtak egészen kockázatos projektekbe: új mélytengeri és palaolaj-lelőhelyeket találtak, és már az északi és a déli sark körüli mezőket is kezdték feltárni. A beruházások lefutása évtizedekben mérhető, visszatáncolni viszont már lehetetlen, ha megvan a finanszírozás. Ha pedig megépítették a kitermeléshez szükséges infrastruktúrát, akkor nyomni kell az olajat, ahogy csak lehet – még akkor is, ha a kitermelés nagyon drága, az olajár pedig alacsony.

A kínálat tehát nagyon rugalmatlan, nem tud alkalmazkodni a nem elég gyorsan növekvő kereslethez. Ezért sokáig ilyen alacsony maradhat az olajár.

(WSJ, Economist, Businessweek.)