Clint Eastwood az egyik legrégebb óta aktív hollywoodi sztár, akinek sikerült az a ritka bravúr, hogy nyugdíjaskorában rendezte meg a legjobb filmjeit. Érdekes módon épp azzal tudott kitűnni, hogy gyakorlatilag régi vágású, klasszikus narratívájú filmeket forgatott akkor, amikor mások posztmodern művekkel kísérleteztek, ráadásul idős republikánusként tudott őszintén és felkavaróan beszélni az eutanáziáról (A millió dolláros bébi) vagy a rasszizmusról (Gran Torino).

A 87 éves filmlegenda legújabb filmje semmilyen téren nem hasonlít a 2000-es évek nagy Eastwood-klasszikusaihoz, bizonyos szempontból mégis forradalmi. Az A párizsi vonat (The 15:17 to Paris) azt a 2015-ös esetet meséli el, amikor az Amszterdam–Párizs-vonalon egy nagy sebességű vonaton egy arab terrorista az 554 utas közül három szabadságon lévő amerikai katonával és egy, a dulakodásba később becsatlakozó idősebb brit férfivel találta magát szemben. (Itt egy korabeli, spoileres hírünk az esetről.)

A három jó barát életét a gyerekkori airsoftozásoktól a terrortámadással végződő, európai bulikörútjukig követhetjük végig, és a legtöbb jelenet annyira visszafogott, hogy már-már unalmasnak is nevezhetnénk: a színészek Rómában, Berlinben és Amszterdamban nézegetik és fotózzák a helyi nevezetességeket, beszélgetnek apróságokról egymással és idegenekkel, illetve tervezgetik az útjukat, jövőjüket. Néha szinte olyan, mintha a Mielőtt felkel a nap lenne, csak fiúkkal.

Csakhogy az útközben elhangzó mondatok és a napi programmal kapcsolatban hozott, látszólag lényegtelen döntések mind afelé a néhány perc felé vezetnek, és akkor nyernek értelmet, amikor az amerikai utasok kocsijába belép egy fegyveres terrorista, aki a valóságban egy – szintén huszonéves – marokkói férfi volt, aki a hatóságok előtt sem volt ismeretlen, de a filmben csak egy univerzális gonosz, egy vadember, akit alig látunk, és akiről nem is tudunk meg semmit. Ezt a végső összecsapást fel lehet fogni vallásos élményként is, de ugyanúgy megengedi azt az értelmezést is, hogy azok, akiknek megvolt hozzá a képességük, egyszerűen gyorsan meghozták a jó döntést, amikor arra szükség volt.

Ami ezt a – gyerekkori, morális leckékről szóló és a néhány, katonai kiképzést bemutató feszült jelenetet leszámítva – hiperrealista történetet érdekessé teszi, az az, ami nekem, felkészületlen nézőnek csak a végén, Francois Hollande, az előző francia elnök színre lépésével esett le:ebben a filmben a színészek saját magukat alakítják, vagyis filmvásznon ennél élethűbben még egy terrortámadást sem adtak vissza.

Az A párizsi vonat Spencer Stone, Anthony Sadler és Alek Skarlatos (Jeffrey E. Sternnel közösen írt) saját könyvéből készült – ami már csak abból is érződik, hogy ennél kulturáltabban turistáskodó amerikaiakat még nem láttunk filmen –, és mindhárman önmagukat alakítják. A kritikák szerint ez meglátszik a filmen, és annak ellenére, hogy bőven nyereséges lett, a legtöbben lehúzták, most csak 5,1 pont az imdb-n.

Nekem viszont a stáblistáig egyáltalán nem tűnt fel, hogy amatőr színészek szerepelnének, inkább feltörekvő, fiatal tehetségekre gyanakodtam, akik végre élethűen, mindenféle ripacskodástól mentesen tudnak inni egy sört vagy beszélgetni fura figurákkal egy kocsmában. Ebben a hollywoodi filmben – amiből csak két Kincsem jönne ki – három hivatásos amerikai katona képes volt megugrani azt a szintet, ami a magyar színészek túlnyomó többségének nem megy.

Az különösen szép az egészben, hogy éppen az a Clint Eastwood mesélte el három 22-23 éves srác hőstettét, aki pár évvel ezelőtt egy különösen kellemetlen interjúban arról beszélt, hogy egy puhapöcs generációban élünk. A párizsi vonatból kiderül, hogy ugyan lehet, hogy ezeknek a fiataloknak már nem a bullying, a késésélre menő bandaháborúk és kocsmai verekedések teszik ki a fiatalságukat, de amikor ártatlanok élete kerül veszélybe, gondolkodás nélkül, akár fegyvertelenül is szembeszállnak az igazi bullyval.

Messze nem ez Clint Eastwood legjobb filmje, de méltó lezárása lenne az életművének, pláne ha figyelembe vesszük, A párizsi vonatban hányan halnak meg.