• 60 évvel ezelőtt zajlottak le az 1956-os forradalom utáni megtorló perek.
• A hatalom 231 embert végeztetett ki - köztük Nagy Imrét -, miután igazságszolgáltatásnak csúfolt koncepciós perek során halálra ítélték őket.
• A vádat sokszor kezdő ügyészek képviselték, a bírók évtizedes karriert kaptak cserébe a szolgálatukért, a népbírók között pedig volt politikusok szórták a halálos ítéleteket.
• Hogyan és kiknek a segítségével volt képes a politika egyszer már teljesen átvenni az irányítást a jog felett? Milyen tanulsága van ennek a jelenlegi kormány számára?

Czakó András kulák volt. Ez a második világháború után nem kecsegtetett semmi jóval, ki is csapták a jogi egyetemről a származása miatt, csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni. Összeszedte magát, 1955-ben családot is alapított. Aztán jött a forradalom, Czakó Andrásból pedig nemzetőr lett Nagykátán, még a járási nemzeti bizottságba is beválasztották.

November 5-én azonban a helyi téesz-szervező tökrészegen megjelent a nemzetőrök parancsokságán, vitatkozni kezdett velük, megfenyegette őket.

Aztán hazament egy kézigránátért.

Visszafelemenet pedig találkozott az utána induló Czakóval és egy társával, akiknek az volt a dolga, hogy lefegyverezzék. Utóbbit megütötte a gránáttal, dulakodni kezdett.

Czakó erre bevetette a fegyverét, hogy elhárítsa a férfi támadását. A fegyver azonban műszaki hibás volt, csak sorozatot tudott vele lőni, ebből két lövés eltalálta a téesz-szervezőt, aki belehalt a sérülésbe. Az esettől Czakó sokkot kapott, csak napok múlva tudták kihallgatni.

Czakó András ügyét kezdetben a nemzetőrség vizsgálta, egyszerűen csak azért, hogy szabályszerűen használta-e a fegyverét. A forradalom leverése után a járási ügyészség azonban már szándékos emberölés címén rendelt el nyomozást Czakó ellen, hogy aztán 1958-ban az ügyészség már gyilkossággal és “a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétellel” vádolja meg.

Czakónak kezdetben szerencséje volt, a bíróságon, ahol az ügyét elsőfokon tárgyalták, éppen nem műkdött az 1956 utáni megtorló politika jogi ökleként működő népbíróság.

Így rendes büntetőeljárásban tárgyalták az ügyét, és szándékos emberölésért nyolc és fél év börtönbüntetésre ítélték. Az ítélet nagyrészt olyan vallomásokon alapult, amelyeket Czakó visszavont.

Az ügyész azonban fellebbezett, az ügy továbbkerült a Legfelsőbb Bírósághoz, ahol már működött a népbíróság. Ez pedig visszaállította Czakó cselekményének vádiratbeli minősítését, azaz a gyilkosságot és az államrend elleni cselekményeket, Czakót pedig halálra ítélték.

Az egykori nemzetőrt egy nappal később felkötötték a Budapesti Országos Börtönben.

Czakó életrajza és a per összefoglalója abban az új adatbázisban szerepel, amelyet a múlt héten mutatott be a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Legfőbb Ügyészség és a Kúria. Ebben az 1956 utáni megtorló pereket mutatják be részletesen, azok körül is azt a 126 pert, amelyek során halálos ítéleteket szabtak ki a népbíróságok. Ami pedig igazán érdekes benne, hogy nem csak az áldozatokról, hanem a halálos ítéleteket kérő ügyészekről, a halálos ítéleteket kiszabó bírákról és népbírókról is szó van benne.

Ők voltak azok a férfiak és a nők, akik olyannyira kiszolgálták a kommunista diktatúrát, hogy ezért hajlandóak voltak koncepciós perek során, elsősorban politikai okokból kötél általi halálra ítélni más embereket, 56-os forradalmárokat.

Volt, aki ezért szakmai elismerést, kitüntetést kapott, más pénzjutalmat, később kiemelt nyugdíjat. Volt, aki mindezek ellenére sem volt hajlandó részt venni a forradalmárok kivégzésében, más részt vett, később viszont alkoholistává vált, megroppant, alkalmatlanná vált a munkára.

Czakó András ügyéről például tudni, hogy a vádiratot az a Hadanich Gyula nevű ügyész jegyezte, aki korábban a Magyar Kommunista Párt szervezőtitkára is volt. Akiről a felettese azt írta, hogy “az ellenforradalmi bűncselekmények felszámolása s az elkövetők felelősségre vonása, bíróság elé állítása területén kiemelkedően jó munkát végzett”, és aki több más forradalmárra is halált kért.

És akit aztán 1986-os haláláig elhalmoztak állami kitüntetésekkel.

A halálos ítéletet kihirdető bíró az a Borbély János volt, aki abszolút csúcstartó az 56 utáni kivégzések számában,

az általa vezetett bírósági tanácsok 66 esetben hirdettek ki halálos ítéletet.

Róla kiderül, hogy már 56 előtt is a hatalom kiszolgálója volt, több koncepciós per ügyészeként részt vett olyan törvénysértő eljárásokban, mint a Rajk-, az SZDP- és a Kádár-ügy. Aztán a megtorló perek levezénylése után, 1962-ben megkapta a jutalmát: kirúgták, épp az 56-os perekben való részvétele miatt. Aggódnia azért nem kellett, kivételes nyugdíjat kapott, amely mellett még dolgozhatott is. Aztán ezt a kivételes nyugdíjat 1986-ban meg is emelték. Borbély János 2000-ben halt meg Pomázon.

A vallomásokat sok esetben kikényszerítették

Nagy adóssága a magyar politikának a szembenézés a rendszerváltás előtti időszakkal. Elmaradt az előző rendszer kiszolgálóinak felelősségre vonása, az állambiztonság ügynökaktáinak közzétételét például lassan 30 évvel a rendszerváltás után is rendre leszavazza a fideszes kormánytöbbség.

A megtorló pereket ugyan korábban is kutatták már - a híresebb ügyek, mint például a Nagy Imre vagy a Mansfeld Péter elleni per, közismert -, a most létrehozott adatbázis mégis érdekes,

mert a sorok között mégiscsak arról van szó, hogyan és kiknek a segítségével volt képes a politika teljesen átvenni az irányítást a jog felett.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) 550 nyomozót, 148 ügyészt, 59 bírát, 207 ülnököt és a hozzájuk kapcsolódó pereket gyűjtötte össze az adatbázisban. “Egyszerre volt feladat a tényfeltárás és az információs kárpótlás” - mondta Földváryné Kiss Réka történész, a NEB vezetője. Több százezer oldalnyi iratot dolgoztak fel, hol a levéltárak, hol az ügyészség, hol a Kúria irataiból dolgoztak, apránként állítva össze az egyes személyek életútját.

“A megtorlás egy személytelen, gépies - mintha egy gombot megnyomott volna valaki - folyamat eredménye” - mondta Krahulcsán Zsolt, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója az adatbázis bemutatóján. És mégis, személyek hajtották végre, kihallgatók, ügyészek, bírók.

A vizsgálati eljárásokkal kezdődött: a forradalmárokat begyűjtötték, majd a vizsgálatai osztályokon kihallgatták őket. Ilyen osztályok működtek a megyei rendőrfőkapitányságokon, és a Belügyminisztériumban is.

Az ügyészek, majd a bíróságok a vizsgálati osztályok által létrehozott anyagból dolgoztak. Krahulcsán szerint jellemző, hogy az ügyészség sok esetben elégedetlen volt, mert keveselték a terhelő adatokat a forradalmárokról, így pedig nem tudtak bűneseteket prezentálni a bíróságok számára.

Mindezt úgy, hogy

• a vallomásokat sok esetben így is kikényszerítették,
• még a börtönökben is ügynököket alkalmaztak, akiket rabtársaknak álcázva küldtek be a vádlottak mellé, hátha elmondanak neki valamit,
• a forradalmárok védőinek a legkevesebb információt adtak át, hogy ne tudjanak könnyen védekezni.

A nyomozásokat pedig olyan közelről irányította a hatalom, hogy volt egy külön szobájuk a BM vizsgálati osztályán, ahonnan napi szinten instruálták a tiszteket.

Ezt a gépezetet irányította egy operatív bizottságon keresztül a tavalyelőtt elhunyt Biszku Béla belügyminiszter, akit 2014-ben el is ítéltek emiatt.

Hatékonyan is ment a dolog, a vizsgálati osztály vezetője, Szalma József egyszer azt mondta:

“Azt mondta a Miniszter elvtárs, hogy politikai okokból be kell fejezni ezt és ezt a kémügyet. Három és fél nap alatt befejeztük az ügyet, 3 nap múlva már lógott is a pali. Szóval tényleg tudnak dolgozni az elvtársak.”

De kik voltak ezek az elvtársak?

Krahulcsán Zsolt szerint tudni lehet róluk, hogy sokan már a Rákosi-érában a BM-nél dolgoztak. A nyomozók között legidősebb 54, a legfiatalabb 21 éves volt, és döntő arányában vidékről származtak. Elsősorban munkás/bányász származásúak voltak, értelmiségi alig volt köztük. “Gyenge szellemi színvonal jellemezte őket” - mondta Krahulcsán.

Az ügyészi életpályákat és a népbírói rendszert is megnézve látszik, hogy a hatalom számára ez fontos volt:

olyan embereket helyeztek pozíciókba, akik sokszor gyenge képességűek voltak, politikailag viszont megfelelő döntéseket hoztak.

Az ügyészséget megrostálták, elküldték például azokat, akik nem voltak hajlandóan részt venni a megtorló perekben, azaz válogattak az ügyek közül, hogy ne kelljen forradalmárok ellen vádat képviselniük.

Helyettük jöttek az olyan ügyészek, mint például Kelemen Kálmán. Az ő példáját Földváryné Kiss Réka hozta fel. A korábban partizánképzést is kapó, politikai rendészként is dolgozó Kelemennel egy év alatt elvégeztettek egy jogi gyorstalpalót, aztán rögtön ügyész lett belőle. Jogi egyetemi végzettséget soha nem szerzett, mert ugyan beiratkozott az egyetemre, de nem végezte el.

“Nem egy olyan ügyészről tudunk, aki a vádat képviselte megtorló ügyekben, miközben az egyetemen tanult” - mondta Földváryné Kiss Réka.

Ezek emberek voltak azok, akiknek a vádjai alapján a bíróságok halálra ítéltek, majd felkötöttek embereket. Kelement meg is dicsérték annyira harcias volt, például a Csizmadi Ferenc elleni perben.

Többen az ÁVH-ban is dolgoztak korábban, származásuk szerint sokan vidékiek voltak, nekik karrierlehetőséget jelentett az ügyészkedés.

Voltak köztük fiatalok is, akik 23-24 évesen képviselték a vádat halálbüntetéssel járó ügyekben.

A halott pártkatona felesége döntött a kivégzésről

Hasonló volt a helyzet a népbírók vagy ülnökök esetében, azzal a különbséggel, hogy nekik soha nem is volt feladatuk mélységében ismerni a jogot: ők voltak a bírói tanács köznépből származó tagjai. A rezsim pedig sok esetben rajtuk keresztül avatkozott bele a perekbe, ők közvetítették a politikai igényeket.

A megválasztásuk során sokszor a legelemibb kizáró okokra sem voltak tekintettel. Népbíróként dolgozhatott például Györe József, a Rákosi-korszak korábbi belügyminisztere. De jellemző eset az is, hogy a Nagy Imre egykori miniszterelnök ellen zajlott perben egy olyan gyári munkás nő, Lakatos Péterné is tagja volt a bírói tanácsnak,

akinek a férje a Köztársaság téri pártház ostroma során vesztette életét. Mégsem jelentett senki sem elfogultságot.

“Semmi sem volt a véletlenre bízva” - mondta Zinner Tibor, a Veritas Történetkutató Intézet kutatója, az adatbázis egyik szerkesztője. De még ha nem is ültek volna egyes bírói tanácsokban elfogult népbírók, akkor is a rendszerbe volt kódolva a kemény ítélet:

“A tanácselnök nem a bírói-ügyészi akadémia (az egyéves gyorstalpaló - a szerk.) végzettje, hanem jogvégzett ember, de a tanács tagja meg két darab három elemit végzett ember, mi várható tőlük? Ha azt mondják, hogy egy gaz ellenforradalmár ügyében emelnek vádat, és a bíróság előtt az ügyész halálbüntetést kér, elvárható egy másik ítélet?” - mondta Zinner.

A történészek szerint még a legalapvetőbb jogerkölcsi kérdéseket is felülírták, például azzal, hogy feloldották a súlyosbítási tilalmat. Ez a szabály garantálja, hogy ha egy vádlott enyhítés miatt fellebbez az ítélet ellen, akkor másodfokon ne kaphasson annál súlyosabb büntetést.

Ez történt például a budakeszi ügy esetében, amelynek során meghalt Sziklai Sándor ezredes és az apósa, az elsőfokú bíróság pedig Bokor Jánost és Takács Kálmánt 11, illetve 15 év börtönre ítélte emberölés miatt. Akkoriban azt mondták, a forradalmárok dobtak kézigránátot az ezredes házába, de a rendszerváltás után történészek már inkább arra jutottak, hogy családi tragédia és öngyilkosság történt épp akkor, amikor a forradalmárok a házhoz értek begyűjteni az ezredes fegyvereit.

A másodfokú eljáráson azonban mindegy volt, hogy még az ügyész sem fellebbezett súlyosabb ítéletért: a Mecsér József vezette másodfokú bírói tanács mindkettőjüket halálra ítélte gyilkosság és államellenes szervezkedés miatt.

Ezután még gyorsan megtárgyalták a kegyelmi kérvényüket is, de nem ajánlották őket kegyelemre. Ez nem meglepő, a kegyelmi tanács ugyanabból a bírói tanácsból alakult, amelyik az ítéletet is hozta. “Ezek az esetek nagy részében nem ajánlottak kegyelmet” - mondta Földváryné Kiss Réka.

Voltak, akik ellenálltak

Az adatbázist összeállító történészek szerint fontos hangsúlyozni, hogy voltak ügyészek, bírók, akik karriervágyból, személyes bosszúból előremozdították a megtorlást,

és voltak olyanok is, akik nem kértek és nem is hoztak halálos ítéletet.

A budakeszi ügyben a vádat elsőfokon képviselő ügyész, Almásiné Törőcsik Anna például nem kért halálos ítéletet Bokorra és Takácsra, és nem is fellebbezett érte. Egy baranyai ügyész megtagadta még a letartóztatási parancsok aláírását is.

Az ő ellenpéldájuk volt egy győri ügyész, aki halálbüntetésért fellebbezett egy másik ügyben,

mert túl enyhének találta az életfogytiglani börtönbüntetést, majd azzal érvelt, hogy a bíró nem értékelhette volna enyhítő körülményként, hogy a vádlott férfi családos és egyébként büntetlen előéletű.

Borsi Zoltán ügyész legkevesebb 27 ügyben képviselte a vádat, ezek közül több halálos ítélettel végződött. Az 1956 és 1959 közötti munkáját “az Ügyészség Kiváló Dolgozója” kitüntetéssel jutalmazták, később docens is lett a pécsi egyetemen. Egyébként pedig a rendszerváltásig, 1990. június 30-i nyugállományba vonulásáig dolgozott a Legfőbb Ügyészségen, 2008-ban halt meg Budapesten.

Radó Ilona ügyész szintén az egyéves képzésen tanulta az ügyészi pályát 1950-ben, igaz, ő később egyetemi végzettséget is szerzett. “Mindig politikailag szilárd értékelést ad, ebben a munkakörben ez a legfontosabb követelmény” - írták róla a felettesei. “Ez legalább 32 halálos ítéletet jelentett” - tette hozzá Földváryné Kiss Réka. Radó a nyugállományba vonulásáig osztályvezető-helyettes ügyész volt a Legfőbb Ügyészségen, 2000-ben halt meg Budapesten.

A hosszú pályaívek azonban csalókák, sokan egyáltalán nem tudtak a megtorolások után megmaradni az ügyészi, vagy akár a kihallgatói pályán. Lemorzsolódtak, nagy volt a fegyelmi ügyeik számra, a történészek szerint pedig látható volt, hogy

sokan a politikai megtorló ügyek miatt nem tudtak bentmaradni a rendszerben.

Volt, aki alkoholista lett és összetört egy kocsmát, mások csak simán nem értették meg az új államrendet, főleg a Belügyminisztériumban: keményebben akartak fellépni a vizsgált személyekkel szemben, mint az új főnökeik, ezért kirúgták őket.

Hiába a sok tanulság, a kormány épp háborút vív a magyar bírókkal

Fontos, hogy a történelmi tanulságokat használjuk a mai jelenségekre vonatkozóan is - ezt nem én mondom, hanem Darák Péter, a Kúria elnöke mondta az adatbázis bemutatásakor. A rendezvényen a főbíró mellett megjelent Polt Péter legfőbb ügyész és Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter is. 

Guylás azt mondta, ismerni kell a rendszer működését a maga egészében, "azt, hogy miként bontotta le a jogállamot, miként verte szét az igazságszolgáltatás sokévszázados, folyamatosan fejlődő életét, és hozott létre szovjet mintára egy bábszínházat, ahol a dolgok a legritkább esetben dőltek el a tárgyalóteremben."

Mindannyian az igazságszolgáltatás függetlenségét hangsúlyozták, és azt, hogy a jogalkotóknak és a jogalkalmazóknak szövetségesként kell együtt dolgozniuk.

Magyarországon viszont az utóbbi időben éppen az ellenkező irányba halad a kormány és a bíróság kapcsolata. A harmadik választási győzelmét ünneplő Orbán-kormány páros lábbal szállt bele a hazai bíróságokba:

• különbíróságokat hoznának létre, amelyek a politikailag kényes ügyekben is jogosultak lennének dönteni,
• elindult a bírók sorosozása a kormánypárti lapokban,
• Orbán Viktor éppen a harmadik győzelme pillanatában vádolta meg a Kúriát azzal, hogy az a Fidesz kárára beleavatkozott a választása,
• Trócsányi László igazságügy miniszter pedig azt mondta, komoly gondjai vannak a bíróságok működésével.

Eközben a az Országos Bírói Hivatal vezetője, Handó Tünde, Szájer József fideszes EP-képviselő felesége lehazaárulózta azokat a bírókat, akik nem értettek egyet a kormány bíróságokat átalakító tervével.

Polt Péter legfőbb ügyészt pedig a kormánypártokon kívül minden politikai párt menesztené, mondván, hogy a kormány érdekeinek megfelelően dönt a korrupciós ügyeket érintő nyomozásokban.

Pedig az 56 utáni megtorló perek egyik tanulsága éppen az, hogy a politika és az igazságszolgáltatás összefonódásának, az ügyészség, a bíróságok hatalom általi leuralásának nem lehet jó vége, a kettőnek egymástól függetlenül kell működnie.

Az 56-os megtorló pereket összesítő, egyébként még bővülő adatbázis itt érhető el.