Szabadon áramlik a mocskos pénz, és megmérgezi a demokráciát

  • Offshore számlák, diszkrét svájci bankok és a mindent felszívó londoni piac is kellenek ahhoz, hogy a világ oligarcháinak pénzügyi étvágya korlátlanná váljon.
  • Erről a rendszerről szól a Moneyland című könyv, ami azt állítja: az ellenőrizetlen tőkeáramlásnak pusztító hatásai vannak.
  • A csillogó londoni utcák pedig valójában sokkal korruptabb helyek lehetnek, mint azok a szerencsétlen országok, ahol le kell fizetni egy hivatalnokot.

„Ha egy hely globális pénzügyi központtá válik, megvan a veszélye, hogy egyben pénzmosó központ is lesz. A brit hatóságok túl sok ideig voltak tétlenek a Londonban megjelenő mocskos pénzzel szemben, mert féltek attól, hogy ártanak Nagy-Britannia hírnevének, hogy könnyű itt üzletelni. Pedig vannak eszközök a pénzmosás elleni harcra, amelyek még nem jelentenek aránytalan korlátozást.” Ez a Financial Times Ideje kitakarítani a londoni mosodát című vezércikkének részlete, ami a héten jelent meg.

Edward Lucas a napokban szintén arról írt, hogy a mocskos pénz akadálytalanul áramlik a szabad piacon, és hogy kiderült, egyáltalán nem szükségszerű, hogy a nemzetközi kereskedelem és befektetések nagyobb jóléthez vezessenek, és csökkentsék a háborúk kockázatát. „A kommunizmus 1991-es összeomlása után sokan gondolták azt, hogy a szabad piac minden helyzetben csak jobb megoldás lehet, de ideje ezt újragondolni.”

„A pénz szabad áramlása nemcsak a gazdasági növekedés, de a szabadság egyik alapja is lett, mostanra viszont egyértelműen fordult a helyzet. Az ellenőrzés nélküli, láthatatlan pénzáramlás nemhogy nem a demokrácia terjedéséhez járul hozzá, de kleptokráciát és nyomorúságot hoz magával.” Ez pedig az Economistban jelent meg szeptemberben Oliver Bullough brit újságíró új könyvéről, a Moneylandről.

A rendszert ássa alá

Az, hogy az ellenőrizetlen, átláthatatlan és szinte felfoghatatlan léptékű pénzáramlás már a nyugati demokráciát is elkezdte aláásni, mostanra érezhetően az érdeklődés középpontjába került. Egymás után jönnek az olyan ügyek, mint Donald Trump kampánytanácsadója, Paul Manafort elítélése, az észtországi dán bankfiókban tisztára mosott 150 milliárd dollárnyi oroszországi pénz, vagy éppen a Finnországban lerohant orosz üzletember sztorija, nem beszélve a Panama-iratokhoz hasonló történetekről. És ez még csak a nyugat, a világ többi részén sokkal súlyosabbak a hatások. 

A Moneyland arról szólt, hogyan alakult ki, és hogy működik az a rendszer, ami ezt lehetővé teszi.

Bullough évekig dolgozott moszkvai tudósítóként, és ha van világ, ami fogékonnyá tesz erre a látásmódra, az egyértelműen a putyini Oroszország. Itt volt az egyik legdrasztikusabb az átalakulás: a felső 10 százalék mostanra az ország vagyonának 87 százalékát birtokolja, és ehhez elég volt három évtized a Szovjetunió bukása után.

Putyin dollárszázmilliárdosként emelkedett ki a kilencvenes évek káoszából, és egy egész oligarchaosztály nőtt ki körülötte, akik vagyona már nyugaton van biztonságban. Bullough mostanra pedig az újságírás mellett kleptokrácia-utakat szervez Londonban Roman Borisovich korrupcióellenes aktivistával közösen: turistalátványosság-szerűen mutogatja az érdeklődőknek, hol vannak az oligarchák és korrupt politikusok még a londoniak számára is értelmezhetetlen értékű ingatlanjai, vagy megmutatja a londoni épületet (Harley Street 29), ahova kétezer cég van bejelentve.

Azt akarja, hogy ne mondhassák az emberek, hogy nem tudták, hogy ez itt zajlik a szemük előtt, és 

a csillogó-villogó épületeknek sokkal több közük van például Kelet-Ukrajna borzalmaihoz, mint londoniak gondolni szeretnék.

Bahamáktól Svájcon át Londonig

Bullough Moneylandnek nevezi a rendszert. Ennek nincs területe, nincs zászlaja, nincs vezetője, viszont beletartoznak a Nevis szigetén bejegyzett fedőcégek, a Máltán (vagy éppen Magyarországon) megvásárolható útlevelek, a svájci bankszámlák, a londoni ingatlanok, liechtensteini alapok, szolgáltatások és lehetőségek egész rendszere, amelyek segítségével szinte korlátlan mennyiségű pénzt el lehet rejteni, a felismerhetetlenségig csomagolni, majd ennek köszönhetően a végén kiélvezni. És van egy sajátos nyelve is a rendszernek, ami jellemzően adóoptimalizálás, adósemlegesség, pénzügyi súrlódások és hasonló eufemizmusok mögé rejti, hogy itt valójában a pénz eltüntetéséről van szó.

Moneyland pedig nem egy összeesküvés, nem egy háttérhatalom irányítja: ha ez lenne a helyzet, könnyebb lenne fellépni ellene. Sokkal inkább egy hangyabolyra hasonlít, ahol mindenkinek megvan a funkciója, de minden letartóztatott ügyvéd helyét át tudja venni egy másik.

Törvények határok között, a pénz határok nélkül

Moneyland azért létezhet, mert a törvények határokhoz kötöttek, a pénz viszont szabadon áramlik, határok nélkül, így automatikusan arrafelé tart, ahol kedvezőbbek a szabályok.

Ez sem véletlenül alakult így. Az 1929-es válság és a második világháború tapasztalatai alapján évtizedekig nagyon szigorú szabályok alapján működött a nemzetközi pénzügyi világ. Ez volt a Bretton Woods-i rendszer, és hogy ez mennyire más volt, arra Bullough érzékletes popkulturális példát is hoz: a Goldfinger című James Bond-filmet.

A film főgonosza, Goldfinger terve az volt, hogy zálogházakon keresztül megszerez minél több aranyat a pénzszűkében lévő britektől, amit aztán beolvasztva, Svájcon keresztül Indiába juttat, ahol sokkal jobb árat kap érte. Ebből nemcsak meggazdagszik, de alá is ássa a brit pénzügyi rendszert, ahol az aranynak fix ára van, és ez jelenti a rendszer egész fedezetét. Ezért kellett a szuperkémet utánaküldeni - ennek a cselekménynek viszont csak a Bretton Woods-i rendszerben volt értelme.

Annak a rendszernek még az volt a logikája, hogy a pénz sorsát nemcsak a tulajdonosa határozza meg, hanem a kibocsátó államoknak is van beleszólásuk. A pénz tulajdonosának jogait korlátozták, mindenki más érdekében. A Bretton Woods-i rendszer egyik alapgondolata az volt, hogy a nemzetközi kereskedelemben a társadalom érdekei előbbre valóak, mint a pénz tulajdonosainak érdekei.

Amit Goldfinger csinált, azt ma már úgy hívnánk, hogy befektetési lehetőséget keresett, és hatékonyabban allokálta a tőkét. A fellazult szabályok mellett egy kis adóelkerülésen kívül mással aligha lehetne vádolni, és sokkal inkább szerepelhetne üzleti magazinok címlapján, mint hogy James Bondnak kellene üldöznie.

A globalizáció sötét oldala

A hatvanas évektől aztán a londoni bankok egyre inkább mocorogni kezdtek, és keresték a lehetőségeket, hogyan lehet kikerülni a számukra fojtogató szabályokat. Miközben a popkultúrán felforgató erejű változások söpörtek végig, a háttérben a pénzügyi rendszer változásai legalább olyan meghatározók voltak. Mivel volt rá kereslet, egyre több olyan lehetőség jött létre, amiken keresztül névtelenül és titokban lehetett kezelni vagyonokat, vagy éppen elkerülni az adófizetést.

A Bretton Woods-i rendszer, és az aranystandard felbomlása után pedig jött az új világ. A Moneyland kialakulása Bullough szerint a globalizáció sötét oldala: a globalizációval ellentétben ennek már nincsenek is más nyertesei, csak egy nagyon szűk, nagy részben bűnözőkből álló réteg, és azok, akik belőlük élnek. 

Itt már nem arról van szó, hogy a tőke keresi a leghatékonyabb módját annak, hogy a legnagyobb megtérülést érje el, hanem a cél kifejezetten a lehető legtitkosabb pénzmozgás.

Komplett országok, államok és városok álltak rá arra, hogy gyakorlatilag bérbe adják a szuverenitásuk egy részét, és abból élnek, hogy kezelik mások pénzét, iratokat állítanak ki, vagyonokat rejtenek el, és mindenek előtt: nem kérdeznek semmit.

Az egyik ilyen Nevis szigete a Karib-tengeren: a könyv egyik szórakoztató részében a szerző felkeresi a helyet, és elbeszélget egy hivatalnokkal, aki lényegében nem is akarja érti, mi probléma lehet azzal, hogy bárkinek a pénzét eltüntetik, aki kéri. De nemcsak egzotikus helyeken találni ilyesmit: ott van a brit Jersey sziget, a svájci bankok legendás diszkréciója, Nevada állam Amerikában és maga London is.

Trükközéstől a pusztításig

Annak persze, hogy a rendszer használata mennyire aggályos, különböző fokozatai vannak. Vannak érthető esetek is, írja Bullough: a második világháború után például zsidó családok gondolták úgy, hogy jobb biztonságos helyre tenni a vagyonukat.

Aztán vannak esetek, amik ennél már jóval problémásabbak: amikor gazdag emberek, így akarják megkerülni a szabályokat, elkerülni költséges válásokat, pereket. Egy átlag állampolgárnak nincs lehetősége arra, hogy ilyen módszerekkel bújjon ki a közterhek alól, de ha valaki kellően gazdag, meg tudja ezt tenni. 2014-ben a világ pénzügyi vagyonának 8 százaléka volt adóparadicsomokban, ami 7,6 ezer milliárd dollár.

A legsúlyosabb pusztítás viszont akkor kezdődött, amikor a fejlődő világ politikusai, diktátorai és oligarchái is rákaptak erre a megoldásra, olyan helyeken, amelyek intézményrendszere egyáltalán nem volt erre felkészülve.

Most már bármennyit lehet lopni

Az országaikat kifosztó figurák mohóságának korábban legalább valamennyire határt szabott, hogy egy idő után már nem volt értelme sokkal többet lopni, mert nem volt lehetséges egyszerre el is rejteni, és el is költeni. Ha valaki látványosan elköltötte, az látszott, ha viszont rejtegetni akarta, akkor nem tudta kiélvezni. A Moneyland-rendszer ebben forradalmi változást hozott: 

céghálók és egzotikus bankszámlák mögé rejtve bármennyi pénzt fel lehet halmozni, és ezen keresztül korlátlanul lehet vásárolni ékszereket, hajókat, vagy éppen londoni ingatlanokat.

Ezeket a fedőcégeket egyszerűen úgy kell elképzelni, mint a kis zacskókat, amiket a kutyasétáltatók hordanak magukkal: úgy tudják megfogni a kutyaszart, vagyis a lopott pénzt, hogy nem kell közvetlenül hozzáérniük. És közben teljesen átláthatatlanná válik, ki a valódi tulajdonos.

Ez tragikus következményekkel jár a harmadik világra nézve, ahogy például Ukrajna esete mutatja. Viktor Janukovics volt ukrán elnök nagyjából ötven emberrel vette magához az ország bevételének nagyjából felét - ebből lett az a helyzet, hogy elűzése után a villáját felforgató emberek aranyozott vécét, és a vécével szemben, ülőmagasságban felszerelt tévéket találtak. Egy olyan országban, aminek már a kórházai is szétrohadtak.

A problémának ezzel a részével kapcsolatban Bullough sem állítja, hogy van megoldás. Amikor egy országban a korrupt elit ilyen mértékben nő össze az állammal, azt jellemzően csak a forradalom tudja megváltoztatni. (Más kérdés, hogy pont Ukrajna esete mutatja, hogy a forradalom után sem lesz feltétlenül jobb a helyzet.)

Ki a korruptabb?

Nehéz pontos becslést adni, de évente 20 milliárd-ezermilliárd dollár közötti összeget lophatnak el a fejlődő világból, és ennek a pénznek a nagy része New Yorkban, Londonban, Genfben vagy éppen Miamiban köt ki.

Mindez átvezet arra a kérdésre is, hogy valójában mennyire adnak reális képet az évről évre megjelenő korrupciós világranglisták. Persze, biztosan ritkábban kell az utcán kenőpénzt fizetni Londonban, mint mondjuk a kongói Kinshasában, de ha a teljes országokat kifosztó oligarchák vagyona végső soron nyugodtan hasznosulhat Londonban, akkor mennyire kevésbé is korrupt valójában?

Erre írja az Economist cikke, hogy lehet, hogy a könyv főgonoszai a korrupt oligarchák, de az igazi botrány az, hogy ezt a pénzt fel tudják használni nyugaton bankárok, ügyvédek, könyvelők segítségével. „Azzal, hogy a Nyugat tolerálja ezt, alássa a hitelességet, amivel a korrupció, a pénzmosás és a külföldi befolyás ellen tiltakozhat.”