• A demokraták többséget szerezhetnek a képviselőházban.
  
• A republikánusok megőrizhetik többségüket a szenátusban.
  
• De még ha el is buknák, Trump leváltására nincs valódi esély.
  
• Persze 2016 után az jósoljon, akinek hét anyja van, pláne egy ennyire fura választási kampány után, ahol látszólag semmi sem tudta megrázni az amerikai választókat.
  

Felszállnál-e egy repülőre, ha 14 százalék esély volna rá, hogy lezuhanj? Nate Silver, az Egyesült Államokban százával készülő közvélemény-kutatásokból statisztikai modellezéssel az elmúlt bő évtizedben elég pontosnak bizonyult becsléseket készítő Fivethirtyeight alapítója vezette fel ezzel a kérdéssel a 2018-as félidős választások előtti utolsó becslését. Mert az emberi agy már csak olyan, hogy ha azt hallja, valakinek 86 százalék esélye van győzni, azt már győztesnek könyveli el. Pedig, mint azt 2016-ban megtanulhattuk,

nem mindig az esélyes jelölt nyer.

2016-ban Silver és szájtja a többieknél jóval visszafogottabban mérte fel Hillary Clinton választási esélyeit, végső előrejelzésükben 71 százalék esélyt adtak a győzelmére a választáson, amit a leadott 135 millió szavazatból végül pár tízezer döntött el két középnyugati államban és Pennsylvaniában.

Hogy 2016-ban ennyire félrecsússzanak a becslések, ahhoz elég volt egy apróság: a közvélemény-kutatások szisztematikusan felülmérték Clinton támogatottságát a rozsdaövezet államaiban és a közép-nyugaton, nem érzékelték, hogy a hagyományosan demokrata fehér munkásrétegek milyen mértékben pártoltak át a bevándorlóellenességével és elitellenes populizmusával őket megszólító Trumphoz.

Érthető hát a jósok óvatoskodása, még akkor is, ha most Clinton győzelménél több mint kétszer akkora, 7 az 1-hez az esélye annak, hogy a demokraták többséget szerezzenek a törvényhozásban, amit kétévente teljesen újraválasztanak. Ráadásul a mostani választási ciklus

egészen rendkívüli.

Három hónapja, 2018. augusztus 6-án az amerikai választási rendszer összetettsége és a pártok támogatóinak erősen territoriális megoszlása miatt csak irányadónak tekinthető pártnépszerűségi verseny állása 47,4%:40% volt a demokraták javára. Felsorolni is képtelenség, hogy azóta mi minden történt, hány botrány követte egymást az amerikai belpolitikában. Hogy mást ne mondjak, az is csak egy hónapja volt, hogy hetekig tartó színjáték és egy igazán botrányosra sikerült meghallgatás után megválasztották Trump legújabb főbírójelöltjét, a szexuális zaklatás gyanújába keveredett Brett Kavanaugh-t, akinek a megválasztásától a republikánusok a bázis felrázását, fellelkesítését remélték. Azt pedig már én is teljesen elfelejtettem, hogy három hónapja azzal indult a szűk választási kampány, hogy Donald Trump beismerte:

egészen addig hazudott róla, hogy a fia két évvel korábban miért is találkozott egy Kreml-közeli orosz ügyvédnővel.

Azóta vádalkut kötött a hatóságokkal személyes ügyvédje, Michael D. Cohen, volt kampányfőnökét pedig más ügyekben ugyan, de bűnösnek találta a bíróság, így most már ő is együttműködik a hatóságokkal. Ahogy együttműködött a Trump és Putyin közti kapcsolatokat egyengető, szintén börtönre ítélt George Papadopoulos is.

Megjelent két könyv, a valóságshow-főgonoszból lett Trump-bizalmas Omarosa Manigault Newman megkérdőjelezhető hitelességű botránykönyve és az amerikai újságírólegenda, Bob Woodward nem kevésbé botrányos, ám annál hihetőbb munkája a Fehér Házban eluralkodó őrületről és arról, hogy Trump munkatársai jobb híján hogyan lopkodják el az elnök asztaláról az aláírásra váró iratokat, ha azok aláírásával szerintük az elnök helyrehozhatatlan károkat okozna az Egyesült Államoknak. Amilyen hihetetlennek tűnt ez a vád, annyira váratlan volt a megerősítése, egy névtelen kormányzati tisztviselő esszéje arról, amit akár alkotmányos puccsnak is nevezhetnénk. Még a végén az is kiderül, hogy a futóbolondoknak van igazuk.

Úristen, de régen volt mindez, és mennyire feledteti már ezeket a botrányokat például az, hogy a kampány hajrájában Trump kendőzetlen rasszista propagandába kezdett, ettől remélve az őt hatalomba röptető bázis feltüzelését. Régen egy ilyen botrány is elég volt egy választás eldöntéséhez, biztos most is meglátszott ezek hatása a közvélemény-kutatásokban.

Hát, nem. Az idei kampány legsokatmondóbb ábrája tán ez, a két nagy párt népszerűségének alakulásáról, mely szerint az augusztus eleji 7,4 százalékról három hónap alatt a demokraták előnye 8,6 százalékra nőtt - vagyis statisztikai értelemben nem változott. A két görbe szép párhuzamosan, nagyobb kilengések nélkül haladt egymás mellett, mintha mi sem történt volna.

Ha ezen az ábrán kívül semmit nem tudnánk az amerikai belpolitika aktuális történéseiről, akkor azt mondanám, hogy

az elnök munkáját legfeljebb 38 százaléknyi választó értékelheti jóra, a gazdaság pedig stagnál.

Ehhez képest Trump munkájának megítélése a szeptember eleji mélyponton is 40 százalék volt, most pedig 42 százalék körül van, ami egy elnöki ciklus közepén jónak ugyan nem számít, de nem kirívóan rossz. És ha valamire, hát a gazdasági eredményeire Trump igazán büszke lehet.

A félidős választások ugyanis általában erről, az elnök addigi teljesítményéről szoktak szólni. Trump persze ezen is tudott csavarni, és úgy állt neki a kampánynak, mintha az nem félidős, hanem az amerikai politikai zsargonban alap választás (base election) lenne. Vagyis mintha elnökválasztási év lenne, amikor nem annyira a gazdaság, mintsem a bevándorlás és a kultúrharc a meghatározó témák. Trump így végül rasszista, bevándorlóellenes reklámokkal zárta a kampányt, aminek a kezdetén bevándorló apósa és anyósa végre amerikai állampolgárságot kapott.

Úgyhogy inkább hagyjuk a tippelést, azt a pár órát, ami az első eredmények beérkezéséig hátra van, már kibírjuk. Nézzük inkább, hogy mi a tét.

A fent ismertetett esélyek a képviselőházra vonatkoztak, ahol most 240 republikánusra 195 demokrata képviselő jut. Ha itt sikerülne fordítaniuk a demokratáknak, akkor lehetőségük volna rá, hogy megindítsák az alkotmányos vádeljárást Donald Trump ellen. Ez ugyanis az alkotmány alapján a képviselőház jogköre. Magát az eljárást aztán már a szenátusnak kell lefolytatnia, ahol a pillanatnyi esélyek alapján a republikánusok nemhogy megőrizhetik a többségüket, hanem még növelhetik is:

két regnáló demokrata szenátor, a missouri Claire McCaskill és az észak-dakotai Heidi Heitkamp is komoly harcban áll republikánus kihívójával

Cserébe Nevadában a demokraták rabolhatnak el egy mandátumot, az éjjel ezt a három államot érdemes figyelni, mert végső soron a demokraták akár minimális többségbe is kerülhetnek, erre a Fivethirtyeight szerint kb. 20 százalék esélyük van.

Ez ahhoz ugyan kevés volna, hogy Trumpot leváltsák, ahhoz ugyanis kétharmados többségre volna szükség. De így is megkeseríthetik Trump életét, aki így aligha szerezhet finanszírozást a mexikói határra tervezett falához, vagy támogatást adócsökkentési terveihez, hogy további, kongresszusi felhatalmazást igénylő személyi kinevezésekről ne is beszéljünk. Ezért is volt annyira fontos a republikánusoknak Brett Kavanaugh megválasztása.

A képviselőházi és a szenátusi mellett még kormányzóválasztásokat is tartanak 36 államban, ezek közül a Nevadában, Iowában, Kansasben, Ohióban Wisconsinban, Georgiában és Dél-Dakotában rendkívül szoros a verseny. Ezek közül hármat ajánlunk a politika iránt rendkívül érdeklődők figyelmébe:

• Kansast, ahol Trump 2016-ban több mint 20 pontot vert Clintonra, a demokrata Laura Kelly mégis nagyon szorongatja a regnáló republikánus kormányzót, Kris Kobachot;
  
• Wisconsint, ahol az országosan is ismert republikánus kormányzó, Scott Walker a felmérések szerint kikaphat demokrata kihívójától;
  
• és Georgiát, ahol a republikánusok még a törvénytelenségektől sem riadtak vissza, hogy megakadályozzák Stacey Abrams győzelmét, aki az amerikai történelem első fekete kormányzónője lehetne.