Műalkotásaink horizontja a savanyú puszta és az emelkedő tengerszint
2018 január 01., 10:54
„Ember belőlem sohase lesz, legfeljebb egy nyomorult asszony”
- Hogyan szabályozta a nők testét a paraszti kultúra, és mekkora mozgástere volt az ebben a világban élő nőknek?
- Mit lehet tanulni a paraszti hagyományokból egy ökológiai válság idején?
- És hogyan lehet ebből a nagyon sokszínű kultúrából olyan alternatív értelmezési lehetőségeket felmutatni, melyek szembe mennek az uralkodó narratívával?
- Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik Trapp Dominika képzőművész, akinek munkáiból nemrég nyílt kiállítás Budapesten, amely egyben a hungarofeminista mozgalom első eseménye is volt.
Mekkora mozgástér jutott a nőknek a paraszti kultúrában, és voltak-e lehetőségeik, hogy tágítsanak ezen – többek között ezt vizsgálja Trapp Dominika „Ne tegyétek reám…” című kiállítása, amelyet március elejéig lehet megnézni a Trafó Galériában.
Trapp Dominika évek óta foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehet a paraszti kultúra hagyományaihoz a kortárs művészet eszközei felől nyitni: pár évvel ezelőtt a Parasztok atmoszférában nevű projektben a táncházmozgalom ért össze a kortárs zenei műfajokkal, idei kiállítása pedig egy kritikai-feminista olvasatát adja a népi kultúra hagyományainak.
Elmondása szerint a női szempont figyelembe vétele nem idegen a paraszti kultúra értelmezésétől: a rengeteg fennmaradt néprajzi forrás alapján látni, hogy már a hetvenes évektől teret nyertek a parasztasszonyok elbeszélései. Ez a fajta kritikai szemlélet azonban a paraszti kultúrát feldolgozó művészeti interpretációkból már jellemzően hiányzik, és ma már kevéssé része annak, ahogy erről a világról beszélni szokás.
„Valójában az a kérdés, hogy milyen világkép alátámasztására próbálják meg ma felhasználni a paraszti kultúrát. És valószínűleg azok az ellentmondásos történetek, azok az emancipatorikus lépések, melyek az általam felhasznált forrásokban megelevenednek, nem támasztanák alá azt a képet, melyet ma a paraszti kultúráról sokan mutatni szeretnének” – mondja Trapp, aki szerint többen lehetnek ma érdekeltek abban, hogy ezt a világot egy idealizált világként mutassák be, melyben a férfi-női szerepek konfliktusmentesen léteztek egymás mellett, mint abban, hogy e közösségekhez hozzátartozó belső feszültségeket megmutassák.
Pedig ezek a belső feszültségek léteztek, és elég pontos képünk is van róluk: a kiállítás egyik fontos forrása az erdélyi néprajzkutató, Nagy Olga életműve, aki 1975 és 1985 között Kolozs és Maros megyékben járt gyűjtőutakon. A falvakban készített életútinterjúk során tűnt fel neki, hogy a férfiak rendre sokkal pozitívabb végkicsengésű történeteket mondanak el, mint a nők, akiknek a történetei inkább traumákról, keserűségről szóltak.
Nagy számára egyre inkább az a kép kezdett el kirajzolódni, hogy ugyanazt a valóságot máshogy élték meg a nők, mint a férfiak, ezért egy idő után elkezdett kimondottan csak nőket interjúvolni. Ezekből a vallomásokból és írásban rögzített élettörténetekből született meg az Asszonyok könyve című antológia, melynek több történetét a kiállítás is felhasználta. Trapp Dominika elmondása szerint a kötetben szereplő történetekből is az derült ki, hogy a paraszti közösségek olyan patriarchális berendezkedésű közösségek voltak, ahol a nőknek ugyan fontos, de alapvetően másodlagos szerep jutott.
A kötetnyi történet között persze akad olyan esetre is példa, amikor egy házasságban a nő volt a dominánsabb fél, de Trapp szerint ez ritka kivételnek számított. A kiállítás összeállítása során Trapp Dominika Prokk Balázs néptáncos-filozófus segítségével azt vizsgálta, hogy ezekben a paraszti közösségekben mennyi mozgástere volt a nőknek, és a közösség hogyan reagált azokra a kísérletekre, amikor a nők tágítani szerettek volna a számukra kijelölt lehetőségeken.
Nemcsak a konkrét határátlépéseket vizsgálták, hanem azt is, amikor valakinek a fejében egy normaszegő szándék fogalmazódott meg. Trapp elmondása szerint ugyanis egy ilyen gondolat megfogalmazása is azt mutatja, hogy távolság jött létre az elgondolója és a közösségi norma között. Ilyen gondolatra példa annak az idős néninek az esete, akinek a fejében már megfordult, hogy lehet az abortusz mégis jobb döntés egy anya részéről, mintha inkább a közösségi normáknak engedelmeskedve megszüli a gyermekét, és utána eltaszítja magától.
Vagy amikor egy kislányt megver az apja, és azután a verés hatására a lány félelmében úgy viselkedik, ahogy az apja elvárja. Mire a férfi nyugtázza, hogy na látod, megtette a hatását a verés, ember lesz belőled. És erre a visszaemlékezés szerint a kislány fejében az fordult meg, hogy
„ember belőlem sohase lesz, legfeljebb egy nyomorult asszony.”
A kiállítás címe és kerettörténete, a „Ne tegyétek reám...” is Nagy Olga gyűjteményéből származik: egy élete nagy részét bántalmazó kapcsolatban leélő, férjének 15 gyereket szülő (és abból hatot elveszítő) asszony mondta azt a halálos ágyán megmaradt gyerekeinek, hogy ha a férje utána halna, ne tegyék reá, azaz ne temessék fölé, hogy a férfi teste ne nyomja még a halála után is. Trapp szerint ezt a történetet lehet úgy is olvasni, hogy ennek a nőnek az önrendelkezése kényszerűen a halála utáni időszakra lett kiszervezve, mivel életében nem tudta ezt érvényesíteni.
Trauma, mint lehetőség a kapcsolatra
Az idős asszony 'Ne tegyétek reám' felszólításának egy másik értelmezési lehetősége is fontos eleme a kiállításnak: Trapp szerint azok számára, akik már nem születtek bele a paraszti kultúrába, ennek a világnak eleve csak egy konstruált képe hozzáférhető, és ez alól magát sem tartja kivételnek. És e konstruált kép sokszor ideológiák által vezérelt.
„Ezt a felszólítását úgy is lehet értelmezni, hogy ne tegyünk rájuk olyan bélyegeket, melyek nem illenek rájuk” – mondja erről Trapp Dominika, aki szerint épp ezért adódott számára fontos kérdésként, hogy egyáltalán milyen nézőpontból lehet közel kerülni ezekhez a történetekhez, emberi sorsokhoz. Mert ugyan a paraszti kultúra fontos eleme a nemzeti identitásnak, a jelenlegi politikai rendszer is sokat hivatkozik arra, hogy milyen fontos, hogy megőrizzük, magunkkal vigyük e kultúra elemeit, arról már sokkal kevesebb szó esik, hogy hogyan lehet érvényesen közelíteni ehhez a világhoz.
A kiállítás összeállítása során Trapp ennek a kapcsolatnak a megteremtését a traumatörténetekben látta meg, mivel sok bizonyíték utal arra, hogy a traumáknak a fiziológiai és pszichés hatásai kultúrától függetlenül nagyon hasonlóak. Traumatörténetetek pedig bőven akadnak: Nagy Olga már említett gyűjtései mellett a népi önéletírásokon belül külön kategóriát képviseltek az asszonyok szövegei. Az egyik legismertebb ilyen szöveg Győri Klára visszaemlékezése, amely Kiszáradt az én örömem zöld fája címmel a hetvenes években könyvként is megjelent.
Ezek a rögzített vallomások és lejegyzett élettörténetek azért is különleges dokumentumok, mert Trapp elmondása szerint az ezekben elmondott traumák jellemzően teljesen feldolgozatlanok voltak. A falvakban nem volt meg sem a felület, sem a forma az igazán rossz élmények kibeszélésére. Arra, hogy kizárólag nők beszéljenek egymással, maximum a fonóban akadt lehetőség, de ott sem került sor a közösségi normáktól eltérő gondolatok kimondására, a népköltészetben pedig ugyan megjelentek a traumatikus élmények egyes elemei, de már mindig egy közösségi szűrőn átszűrve. Ehhez képest ezek a visszaemlékezések cenzúrázatlan, nyers és személyes alkotások, melyek nem igazodtak a közösségi konvenciókhoz. Nem véletlen, hogy időnként botrányok, sőt, akár kiközösítések kísérték azt, ha valaki névvel vállalva emlékezett vissza a vele történtekre.
„Amint kritikai távolságra kerülsz attól a közösségtől, melyben élsz, onnantól fogva egyrészt saját magadat is elkezded kiközösíteni, másrészt pedig a közösség is reagálhat úgy, hogy már nem tart teljes értékű tagnak, mert veszélyt jelentesz a közösség egységére.”
– mondja erről Trapp, aki szerint ez persze csak azokra a zárt faluközösségekre volt igaz, ahol az emberek még beleszülettek a hagyományba és nem is kérdőjelezték meg soha azt.
Ezekben a közösségekben az individualizmus nem volt jellemző, egyszerűen azért, mert a közösségi normák nem adtak ennek teret: „Volt egy közös szellem, ami fölötte állt mindenki egyéni törekvéseinek, és ami a történelem során különböző gazdasági, társadalmi és környezeti kihívások közepette alakult ki, a közösség önvédelmét szolgálva” – mondja Trapp, aki beszélt arról is, hogy a paraszti kultúra kapcsán nem beszélhetünk egységes magyar hagyományról.
Minden faluközösségnek mások voltak a prioritásai és a normái, és ezek nagyban függtek az egyes közösségek összetartásától, hogy mennyire volt stabil az a közösségi énkép, amely kialakult ott. Ezen múlhatott az is, hogy egy közösség hogyan tudta integrálni az idegen elemeket, illetve hogyan tudták feldolgozni a közösségen belül húzódó ellentéteket. Sokszor akár földrajzilag egymáshoz közel eső településeken is teljesen máshogy kezelték például a hűtlenséget vagy a házasságon kívüli terhesség kérdését.
Ezek a zárt, saját normarendszerrel rendelkező faluközösségek legkésőbb a 20. század végére jellemzően felbomlottak, de a hatásuk sokszor megmaradt. Mint Trapp Dominika meséli, ő egy Budapesttől ötven kilométerre fekvő nagyközségben nőtt fel, paraszt-munkás gyökerekkel rendelkező családban, és a feldolgozott szövegek több eleme is ismerős volt a számára:
„Azok a normák, melyeket a történetekből kiolvastam, mondjuk a közösség előtti megszégyenítésről, kiközösítéstől való félelemről azokkal én is találkoztam. Nem hordunk már népviseletet és nem tartunk egy csomó szokást, de ezek a normák a vidéki Magyarországon még mindig élnek.”
A hungarofeminizmus kezdete
Ez az a háttér, amely felől a Trafó Galériában látható kiállítás a műveken keresztül bemutat. A kiállítás maga három részre oszlik, az egyik a múlttal, míg másik kettő a jelennel foglalkozik. A múlttal foglalkozó rész a parasztasszony testére koncentrál: Trapp az AU Workshop tagjaival közösen készített egy installációt, melyben a nemek szerint felosztott tradicionális családi szerepeket egy oszlopba beépített faragott székek jelenítik meg, miközben parasztnők visszaemlékezéseit lehet olvasni és hallgatni (a paraszti örökség és a folytonosság jegyében Trapp Dominika anyjának és két nagymamájának felolvasásában.)
A második blokk egy fiatal néptáncos lány, a 20 éves Szivós Kata történetét dolgozza fel, aki a hagyományhoz közel állva fogalmaz meg kritikát arról, hogy a tradicionális népi táncokban mennyire kevés mozgástere van a nőknek. Szivós jelenleg egy, a legényessel egyenértékű női néptánc koreográfiáján dolgozik, ami hangsúlyosan nem kortárstánc, hanem egy lehetséges autentikus tánc kíván lenni. És mint Trapp fogalmazott, Szivós hozzáállása és munkája mutatja meg leginkább, amiről a kiállítás alapkoncepciója is szól: hogy milyen az, ha valaki hatalmas tisztelettel, nagyon sok tudással közelít a paraszti világhoz, de mégsem érzi azt elégségesnek, és szeretné a saját képére formálni.
A harmadik, a fétistárggyá tett testtel foglalkozó szakasz a kiállítás legextrémebb, legprovokatívabb része, amit egy tényleg létező tárgy hívott életre: egy népi hangszerkészítő egy új hangszerébe a prolapse kifejezést stencilezte. A prolapse angolul a végbél előreesését jelenti, ami többek között a rendkívül intenzív anális szex következményeként alakulhat ki. Korábban a BDSM-kultúrában egy kevesek által ismert fétis volt, de az egyre szélsőségesebb irányokat normalizáló pornóiparnak köszönhetően az elmúlt időszakban látványosan terjedni kezdett a mainstream pornóban is.
Ebben a műalkotásban Trapp arra kereste a választ, hogy hogyan fér össze a hagyományos népi kultúra és a pornó, hogy lehet-e kapcsolódásokról beszélni a paraszti közösségek jellemző férfihabitusa és a pornó által közvetített férfihabitusok között. A hangszer belsejében elrejtett stencil felnagyítva és túlburjánzva kap helyet a kiállítási tér közepén, egy többszörösen szimbolikus installációban. Trapp elmondása szerint ez volt az alkotás legnehezebb és legszemélyesebb része: a munka során többek között az interneten talált prolapse fotókat próbálta meg minél élethűbben lefesteni, ehhez pedig meg kellett tanulnia az empátiáját félrerakva, tárgyiasítva nézni ezeket a bántalmazás következtében eltorzult szerveket.
A kiállításnak ez a része a paraszti kultúrában is meglévő, a konzervatívabb, hagyományosabb közösségekre gyakran jellemző tabusítást akarta kikezdeni, mivel Trapp szerint az épp úgy vezethet a szexualitás elfojtásához, mint az extrém pornófogyasztási szokásokhoz.
A kiállításnak ez a gesztusa, hogy egy alapvetően ellentmondásos jelenséget ennyire túlhajtva mutat be, kapcsolja legegyértelműbben a műveket a hungarofuturizmushoz. Az elmúlt évek során megjelent hungarofuturista mozgalom olyan fiatal írók és képzőművészek közös projektje, akik a magyarság eredetmítoszait, nemzeti, hazafias szerzők műveit újraolvasva szeretnének egy alternatív magyar kánont felállítani. Trapp elmondása szerint a hungarofuturista stratégia lényege, hogy visszamennek a múltba, azért, hogy eltéríthessék a jövőt.
Ehhez a szemlélethez sok szállal kötődik ez a kiállítás, melyet Trapp a Bajusz Orsolyával közösen kitalált hungarofeminizmus első megnyilvánulásának is nevez. Ugyanakkor akad egy fontos különbség is: míg a hungarofuturisták jellemzően rendkívül túlhajtják az azonosulást kritikájuk tárgyával, és így mutatják fel a vizsgált művek belső ellentmondásait, addig ennek a kiállításnak a megközelítése kevésbé radikális. Mint Trapp elmondta, elsősorban nem eltéríteni akarja a meglévő diskurzust, hanem egy új szemszögből felmutatni azokat a forrásokat, melyek amúgy mindenki számára hozzáférhetőek, és erre építve felkínálni egy újfajta olvasatot.
Ennek a munkának fontos eleme a mozgalmiság: a kiállításon is hangsúlyos elem volt, hogy minden mű együttműködések eredményeképpen jött létre, és a közös munkába nemcsak kortárs művészek kapcsolódtak be, hanem a táncházmozgalom olyan aktív tagjai is, akik ezer szállal kapcsolódnak a paraszti hagyományhoz, ugyanakkor tisztában vannak a belső ellentmondásokkal, feszültségekkel, vannak ezekről kritikai meglátásaik.
A paraszti élet, mint túlélési stratégia
A kiállítás koncepciója elsősorban arra koncentrál, hogy a paraszti kultúrában meghatározó normák hogyan formálták a nők testét, de ez csak egy szűkebb szelete Trapp kutatásának. Mint meséli, amikor évekkel ezelőtt elkezdett a paraszti kultúrával, mint művészi alapanyaggal foglalkozni, az egyik kihívást éppen az jelentette a számára, hogy ne csak egy ellen-narratívát készítsen, hanem ebből a rendkívül gazdag és sokszínű kultúrából alternatív értelmezési lehetőségeket is felmutasson.
E értelmezési lehetőségeket Trapp az ökológiai válság felől véli felfedezni. És mint mondja, annak eleve komoly hagyománya van, hogy a magyar művészek egy válságra adott reakcióként forduljanak a paraszti kultúra felé. A századelő reformmozgalmainak alkotói, így például Kodály Zoltán és Bartók Béla is a modernizáció és az urbanizáció hatásai elől fordultak a természet, és ezzel szoros összefüggésben pedig a paraszti közösségek felé.
Ugyanígy, a Kassák Lajos köréhez tartozó aktivista művészek, Vas István vagy Kassák nevelt lánya, Nagy Etel szintén jártak falvakba. Majd a világháború időszakában Korniss Dezső és Vajda Lajos például a náci ideológiával szemben próbálta máshogy interpretálni a parasztkultúrát: mint ami összeköt, olvasztótégelyt jelent, melyben az európaiságunk nyilvánul meg. A hetvenes évektől kezdve pedig a táncházmozgalom volt az, amely a kapcsolódó művészek számára fel tudott mutatni egy lehetőséget a rendszer identitáselnyomó törekvéseivel szemben.
„Ezek mind krízisek voltak, melyekkel szemben a városi értelmiség, a művészek találtak valamit a paraszti kultúrában, amit aztán fel tudtak használni és kortárs művészetté tudták alakítani” – mondja Trapp Dominika, aki e múltbeli példák hatására is kezdte el a népi kultúrát az ökológiai válság felől vizsgálni, és azóta erről szól a doktori kutatása is.
Ennek az évek óta formálódó koncepciónak az egyik első állomása volt a technoparaszt fogalma, melynek kereteit Trapp dolgozta ki, bár a fogalom maga a hungarofuturista mozgalomban fontos szerepet betöltő Nemes Z. Máriótól származik. A fogalom lényege, hogy mi magunk váltunk technoparasztokká:
„Ha a parasztember kultúráját a természetbe vetett ember kultúrájaként értelmezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a kultúra tulajdonképpen a természeti kihívásokkal szemben jött létre. Látni ezt abban is, hogy ez a kultúra minden elemében természeti, a természetből vett képekben gondolkodik, áthatja motívumait. Mi pedig, akik a természettől eltávolodva élünk, most az ökológiai válságban azt tapasztalhatjuk meg, hogy a természet visszaüt. És már nem tudjuk úgy függetleníteni magunkat a természettől, vagy úgy uralni és kizsákmányolni, mint eddig, mert olyan formában tér most vissza az életünkbe, ami már kontrollálhatatlan.
Újfajta természet ez, amely kiszámíthatatlan, félelmetes, leuraló. És emiatt közel kerülünk egy olyan állapothoz, mint ahogy a parasztok élhettek, akik szintén képtelenek voltak magukat függetleníteni a természettől. Ebben az értelemben lehet érdekes forrásanyag az ő kultúrájuk és az ő túlélési stratégiájuk.” – mondja Trapp, aki doktori kutatásában a paraszti kultúrát mint egy válság utáni lokális túlélési stratégiát, közösségszerveződési formát és életformát vizsgálja.
És ennek a munkának kell része legyen szerinte, hogy át kell tekinteni, a paraszti kultúra szokásaiból, gyakorlataiból és normáiból melyek azok, melyeket átmentésre érdemesnek látunk egy válság utáni időszakra, és melyek azok, amiket nem. E feladatnak egyik első állomása ez a kiállítás, melyről persze Trapp is tudja, hogy elég spekulatív felvetésekből indul ki:
„Azért is foglalkozom ezzel a perspektívával, mert a paraszti kultúra interpretációját sokszor egy provinciális, bezárkózó, xenofób politika használja fel propagandacélokra. De ugyanezt a kultúrát én nem provinciális szempontból, hanem egy planetárissá tágított felelősségtudat felől közelítem meg. Egy olyan világkép felől, melyben az ember nem egy nemzet tagja, hanem a bolygó egyik élőlénye, és a paraszti kultúra nem egy nemzet kultúrája, hanem egy olyan lokális válasz a természet kihívásaira, melynek tudásanyaga a számunkra is hozzáférhető.”
Trapp Dominika „Ne tegyétek reám…” című kiállítása március 8-áig látogatható a Trafó Galériában.