Gyorsjelentés címmel – a RevivEU projektben EU-s támogatással – podcastet indított a 21 Kutatóközpont, aminek az első adásában Róna Dániel és Bojár Ábel a demokráciáról beszélgetett. Pontosabban annak magyarországi hiányáról és arról, hogy akkor mégis milyen Orbán rendszere.

link Forrás

Ez már nem demokrácia

Bojár Ábel azzal kezdte, hogy a demokratizálódás negyedik hulláma és a posztszocialista átmenet idején egyfajta optimizmus jellemezte a politikatudományt: az autokráciák ideje lejárt, és mindenhol eljön a demokrácia kora, de ezt fokozatosan felváltotta a pesszimizmus, ahogy elindult az autokratikus visszarendeződés. A különböző rezsimindikátorok (mint a Freedom House éves jelentései) alapján Magyarország is ennek a visszarendeződésnek a része.

Róna Dániel egyetért Szergej Gurijevvel és Daniel Treismannel, akik szerint ez a rezsim valójában nem demokratikus, hanem „spin diktatúra” (magyarosabban kb. információs diktatúra), és hasonló működik Szingapúrban, Kazahsztánban és részben Lengyelországban.

Gurijev és Treisman szerint egy országot akkor lehet spin diktatúrának nevezni, ha az nem demokrácia, de a választásokon legalább egy ellenzéki párt indulhat, legalább néhány sajtótermék kritizálhatja a kormányt, kevesebb mint 10 politikai gyilkosság történik éves átlagban, és kevesebb mint ezren ülnek politikai okokból börtönben. A szerzők szerint az, hogy egyre kevesebb az igazán elnyomó és egyre több a spin diktatúra, abba a globális trendbe illeszkedik, hogy a világon rohamosan csökken a nyílt erőszak szerepe. Az újfajta diktátorok már nem brutális katonai vezetők, hanem „olyan behízelgő manipulátorok, mint Orbán Viktor vagy a szingapúri Li Hszien Lung (Lee Hsien Long). Olyan vezetők, akik a nép szerény szolgálójaként adják elő magukat.” A spin diktátorok kifejezést a szerzők 2022-es könyve tette népszerűvé, Gurijevvel erről tavaly a 444 is interjút készített.

Róna szerint ebből a szempontból a legfontosabb elsősorban az állami pénzügyi erőforrások és a közpénzek mértéktelen pártcélra állítása, illetve a verseny korlátozása, a médiatér elfoglalása. Ha ezek megvannak, onnantól kezdve hiába tart be a rendszer rengeteg demokratikussági kritériumot.Például az EBESZ 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben is választási megfigyelést végzett, és a jelentésükben leírták, hogy bár voltak problémák, a legtöbb demokráciakritériumnak jórészt megfeleltek a választások: a direkt választási
csalásokat nagyjából elkerülte a magyar rendszer, ahogy például a szólásszabadság és a gyülekezési szabadság is biztosítva volt. Róna szerint ezek a kritériumrendszerek nem olyanok, mint az iskolai vizsga, hogy ha 10-ből 8 megvan, akkor négyessel átmész, hanem ha csak kettő is súlyosan sérül, az már az egész rendszer megítélését átírja.

Bojár szerint egy nyíltan elnyomó rezsimnél egy spin diktatúra mintha stabilabb lenne. Róna szerint 2023 Magyarországára ez igaz, ugyanis a NATO és az EU tagjaként az internet és az információ-túláramlás korában nem tudna 20. századi diktatúrát fenntartani. De történelmileg nézve az elnyomó diktatúrák közül sok (például a Szovjetunió) nagyon stabil volt. Az nem egyértelmű, hogy a mostani spin diktatúra 13 éve áll-e fent, mert fokozatosan épült ki, de már hosszú évek óta abban élünk. Szingapúrban – ami Róna szerint a legjobban hasonlít a magyar rendszerhez – az első miniszterelnök, Li Kuang-jao 1959-től 1990-ig vezette az országot, tehát nagyon stabil volt, viszont vannak ellenpéldák is, amikor egy spin diktatúra mégsem tud stabil lenni, szóval nincs erre egyértelmű válasz.

Sehol sem a jól informált emberek döntik el a választást

Bojár szerint vannak olyan területek, ahol a többség tetten éri a spin diktatúrát, például a közmédiáról még a fideszesek jelentős része is elismeri, hogy teljesen kormánypárti, de mondjuk a kisebbségi jogokról meg a legtöbben azt gondolják, hogy nagyjából rendben vannak. Az mennyire a spin autokrácia eredménye, hogy ennyire zavarosban halászunk a rezsimvitákban? – kérdezte.

Róna szerint nyilván tisztában vannak vele, hogy a választóközönségnek van egy informált része (értelmiségiek, nagyvárosiak, diplomás emberek, akik a politikát napi szinten követik, külföldi sajtót is olvasnak), őket nem tudják olyan információs buborékban tartani, hogy könnyen manipulálhatók legyenek. De ez a réteg a világ minden országában kisebbség; amelyik politikai erő csak rájuk alapoz, az sosem fog többségbe kerülni. Az emberek többsége nem ilyen, a politikai érdeklődésük nem olyan, hogy naponta sok időt tudjanak hírfogyasztásra fordítani.A spin diktatúrának azért is jó az elnevezése, mert „azt is kifejezi, hogy itt a keretezésen keresztül, a sajtón keresztül, az információáramoltatáson keresztül vezeti meg úgy az embereket, hogy utána erőszakra már nincs szüksége ahhoz, hogy elérje a célját, és akkor a teljes lakosság nagy részét meg tudja vezetni”.

Róna azt mondta, hogy a közvélemény-kutatásukból kiderült: Magyarországon a politikai rendszer megítélését illetően nem igazán sikerült félrevezetni az embereket, mert egyre többen mondják, hogy diktatórikus politikai rendszerben élünk. 37 százalék gondolja, hogy demokráciában élünk, 49 százalék szerint diktatúrában, és 14 százalék még bizonytalan a kérdésben vagy középutas. Róna szerint ez azért figyelemre méltó, mert a politikai elitből kevesen beszélnek erről nyíltan, leginkább Hadházy Ákos, de a legtöbb ellenzéki politikus nem mondja ki ezt ennyire nyíltan.

Ilyen információs aszimmetriában nincs valódi versengés

Bojár megkérdezte, milyen intézményeket emelne ki Róna az alábbiak közül, hogy érzékeltesse, Magyarországon miért nincs demokrácia:

1. Szabad és tisztességes választások.
2. Választásokon túlmutató pártverseny, erőforrás-elosztás a politikai szereplők között, különböző kooptációs taktikák (azaz a politikai riválisok érdekeltté tétele a hatalom fennmaradásában) a kormánypárt által.
3. Független intézmények megléte vagy hiánya.
4. Médiaviszonyok.
5. Igazságszolgáltatás függetlensége.
6. Közpénzek, korrupció, gazdasági holdudvar kiépítése és átláthatósága.
7. Egyéni szabadságjogok (azon belül is elsősorban a kisebbségvédelem).

Róna első helyre megint az állami erőforrások pártcélú felhasználását tenné. A 2022-es választás előtt a G7 összesítése szerint a Fidesz és a kormány több mint tízszer annyit költött a kampányra, mint az ellenzék, és az utóbbiba ráadásul beleszámítanak a kormánnyal szemben barátian ellenzéki Mi Hazánk és Gattyán György zavaros pártjának költései is. És ehhez jön még hozzá a rezsiszámlán lévő, a boltokba kötelezően kitett hálálkodás a kormány intézkedéseiért, vagy a vakcinaregisztráció után kapott kormánypárti propaganda-hírlevelek. Az MTI pedig válogatás és kritika nélkül átveszi a kormánypárti hírértelmezéseket és szóhasználatokat, az ellenzéki nézőpontok viszont csak ritkábban és korlátozottabban jelenthetnek meg.Róna Dániel szerint ha ezt a sok „apróságot” összeadjuk, olyan szintű információs aszimmetriát kapunk, hogy innentől a választási versengés egészen korlátozott, nincs mindkét félnek reális esélye a győzelemre, és ez még akkor is így lenne, ha az Állami Számvevőszék vagy a médiahatóság nem pártszerűen működne. De persze attól sem lehet eltekinteni, hogy a legfontosabb intézmények vezetői olyan emberek, akik nemrég még Fidesz-tagok voltak, vagy legalábbis
jól láthatóan kötődnek a kormánypárthoz. Nagyon fontos a médiaaszimmetria is, ezt egyébként a szakirodalom is részletesen dokumentálja, és a legtöbb demokráciaértékelésből nem is hiányzik – mondta Róna.

Mit kellene csinálnia az ellenzéknek?

Arra a kérdésre válaszolva, hogy az ellenzéknek ilyen korlátozott lehetőségek között hogyan kellene viselkednie (például vegyenek-e részt a parlamenti munkában, vagy bojkottálják-e), Róna először is egyetértett abban, hogy az ellenzék az RTL-en vagy több 100 ezres olvasottságú lapokon keresztül valóban el tud jutni milliókhoz, nincsen olyan buborékban tartva, mint az 1980-as évek földalatti, szamizdatokban kommunikáló ellenzéke. De a kormánypárti média dominanciája egyértelmű, az átlagos választókat illetően az elérésük sokkal nagyobb, ráadásul nem kormánypárti és ellenzéki média van, hanem kormánypárti és független, ami az ellenzékkel szemben is kritikus, ellenzéki politikusok hosszú sora bukott meg a független sajtónak hála.

Róna szerint nehéz megmondani, mit tehet az ellenzék ilyen körülmények között, de az nagyon fontos lenne, ha része lenne a központi mondanivalójuknak az, hogy itt nincs demokrácia. Nyilván másról, húsba vágó kérdésekről is kell beszélni, de ha egy „ellenzéki párt csak azt kritizálja, hogy a szociális munkások és a tanárok nem kapnak elég fizetést, akkor úgy tűnhet a választónak, hogy itt igazából demokrácia van, csak az a baj, hogy a kormány nem ad elég fizetést a tanároknak, és ha a tanárok magasabb fizetést kapnának, akkor itt tulajdonképpen meg lenne oldva a probléma, és akkor már nem is lenne gond” – mondta Róna.

Szerinte ez többször áldozatvállalással jár. A Fidesz nagyon ügyel arra, hogy az ellenzéki pártokat sarokba szorítsa, és ha például valaki nem akarja letenni a parlamenti esküjét, akkor azt mondják, hogy a parlamenti juttatásokat is megvonhatják tőlük (végül szigorították a szabályokat), vagy ha egy képviselő azt mondja, hogy a kormány nem legitim, akkor példátlanul súlyos büntetést kap Kövér Lászlótól (aki előszeretettel ad ellenzékieknek rekordbírságokat).

Róna szerint ha az ellenzéki politikus nem sért normát és hívja fel a figyelmet arra, hogy nincs demokrácia, akkor önkéntelenül is részben a rendszer eszközévé válik, tehát olyan tiltakozási formákat kell keresni, amikkel fel tudja hívni a figyelmet a rendszer karakterére.

Bojár szerint fontos csapda, hogy kétféle választói elvárás feszül egymásnak. Az egyik arról szól, hogy ha egy politikai szereplő szerint ez nem demokrácia, akkor milyen alapon vesz részt ezekben az állítólag demokratikus intézményekben. A másik pedig arról, hogy ha egy képviselő állandóan a saját épségét sem féltve konfrontálódik a rendszerrel, akkor az erősítheti az ellenzékben a már meglévő kontraszelekciót: ha ellenzéki politikusok tömegétől várjuk el azt, hogy mondjanak le mindenféle egzisztenciális biztonságról vagy támaszról, amit ez a rendszer nyújt, akkor milyen ellenzéki szereplők maradnának?

Róna szerint ez jó kérdés, de még bonyolultabb a helyzet, mert nincsen egységes ellenzék, hanem több párt versenyez egymással, és ha egyikük azt mondaná, hogy bojkottálja a választást, a többi párt pezsgőt bontana. Ha pedig a hatpárti ellenzék en bloc bojkottálná a választást, akkor a Mi Hazánk, az MKKP, Gattyán György és most már Vona Gábor pártja is megpróbálná betölteni a hátrahagyott űrt, vagy jönnének újabb pártok. Ráadásul nem kell feltétlenül kivonulni a parlamentből, például az 1980-as évek végén még egy 20. századi diktatúrában is voltak ellenzékiek, akik beültek az állampárti parlamentbe, mint Debreczeni József vagy Tamás Gáspár Miklós, és ott próbáltak valamit csinálni.

Az ellenállás akadályai

Róna szerint a rendszer csak úgy bontható meg, ha a választók áldozatot hoznak, ha egy részük nem a szabadidejét és az egzisztenciális biztonságát tartja szem előtt, hanem a rendszer lebontását: a tüntetést, az aláírást, a tiltakozást, a sztrájkot. De miért várja el bármilyen ellenzék a választótól, hogy tiltakozzon és áldozatot vállaljon, ha ő maga, aki sokkal jobb egzisztenciális körülmények között él, ezt nem teszi meg?

Bojár szerint akinek félig nyitva van a szeme, látja, hogy Magyarországon az utcai ellenállásnak az elmúlt tíz évben tapasztalt intenzitása döbbenetesen alacsony. Hogy ez miért van, annak több oka is lehet. Például sok elemző – mint Tölgyessy Péter – azt mondja, hogy „minden demokratikus deficit ellenére ez a rendszer leszállítja a választók széles tömegeinek” azt, amit elvárnak, például több munkahelyet, gazdasági növekedést stb., tehát „input oldalról nem okés, de output oldalról okés”.

De van egy koordinációs probléma is, amitől nem csak az ellenzéki pártok, hanem az ellenzéki érzelműek is szenvednek: lenne tüntetésre igény, a mérges választó tiltakozna, de nincs olyan szervezet, párt vagy mozgalom, ami a tömegeket megszervezné. Bojár szerint van még egy, számára kevésbé szimpatikus elmélet is: hogy a modern kori történelem sajátságából fakadóan Magyarországon nincs tüntetéskultúra, az egyéni érdekeket a kollektív érdekek fölé helyezik.

Róna szerint ezek jó szempontok, a politikától való hagyományos undor és a passzivitás mindenképp közrejátszik. Azt mondta, sok kommentátor szerint igazából nem a rendszer teszi lehetetlenné az ellenzéknek a jó eredményt, hanem az a baj, hogy az ellenzék béna, de Róna szerint ez hamis dilemma: ez nem ellentmondás, hanem az ellenzék bénasága és a rendszer egyoldalúsága teljesen megfér egymás mellett.

Hosszú gazdasági fejlődés ért véget

Az ellenzéki politikusok hibái, megosztottsága, néha a szűklátókörűsége is hozzájárul ahhoz, hogy mindig kétharmaddal nyer a kormányoldal, de nem elhanyagolható a gazdasági fejlődés sem: 2012 és 2019 között erőteljes növekedés volt, amiből nagyon sokan részesültek, sok falunak, kisvárosnak, alacsony státuszban lévő embernek javultak az infrastrukturális és megélhetési lehetőségei – mondta Róna Dániel, aki szerint „nagyon nehéz a spin diktatúrát megdönteni addig, amíg gazdasági fejlődés van”.

Róna szerint most azt látjuk, hogy 2022 nyarától ez látványosan megtorpant, de annak ellenére, hogy ma nagyon magas az infláció, és sokkal nagyobb a baj, mint korábban, „azért ma is nagyon sokan úgy gondolják, hogy ha 13 éves távlatba tekintünk vissza, akkor itt volt egy gazdasági konjunktúra”.