• Április végén először készült jelentés egy uniós ország jogállamiságáról. Botrány is lett belőle.
• A Judith Sargentini vezette LIBE bizottság megállapította, hogy a magyar kormány szándékosan leépíti a jogállamot.
• A kormány 59 oldalas anyagban válaszolt a zöldpárti EP-képviselő ENSZ-, EBESZ-, és az Európai Tanács elemzései alapján készült jelentésére.
• Labanino Rafael és Nagy Zsófia társadalomkutatók végigvették a kormányzati válaszokat. 
• Az ítéletek kemények: csúsztatás, mellébeszélés, ferdítés, hazugság.

Terjedelmesnek mondható, 59 oldalas iratanyagban reagált a magyar kormány arra a dokumentumra, amit az Európai Parlament állampolgári jogi- és igazságügyi bizottsága, a LIBE-bizottság terjesztett elő április végén. A jelentés a zöldpárti holland képviselő Judith Sargentini neve alatt lett ismert, és fő állítása, hogy a magyar kormány rendszerszerűen építi le a magyar jogállamot. 

Ha elfajulnak a dolgok, ez a jelentés adhat alapot a sokat emlegetett 7-es cikkely élesítéséhez, ami szélsőséges esetben akár Magyarország uniós szavazati jogának megvonásához is vezethet. 

Hazafias kötelezettségüknek érezték a csúsztatások feltárását

Ez csak nagyon sokára és nagyon szélsőséges esetben következhetne be, de Szijjártó Péter külügyminiszter ettől függetlenül vehemensen kezdte támadni a jelentést, miközben a kormány jogászai a háttérben tételesen igyekeztek cáfolni a jelentés állításait. A vitáról a 444-en Magyari Péter írt összefoglalót, a kormány válaszként küldött tájékoztató anyagát a LIBE-bizottságnak pedig Ujhelyi István szocialista EP-képviselő hozta először nyilvánosságra oldalán.

link Forrás

A kormánysajtó természetesen nekiesett Sargentininek, és koncepciós vádakat emlegetett, de a kormányzati válaszanyagot a Fidesz-közeli lapok sem nagyon futtatták, és mint kiderült, nem véletlenül. Két magyar társadalomtudós, Nagy Zsófia és Labanino Rafael nem csak elolvasta, de alaposan ki is elemezte a jelentésre küldött kormányzati reakciót, és elakadt a szavuk. 

„Egyszerűen nem volt válasz, amiben ne lettek volna legalább súlyos csúsztatások, vagy tudatos mellébeszélés, és több esetben sajnos egészen konkrét hazugságok. Egy ilyen súlyú ügyben ez a magatartás elképesztő” 

– mondja Labanino, amikor arról kérdezem, mi vitte rá őket arra, hogy tételesen feldolgozzák a szöveget, és 89 oldalas elemzést publikáljanak egy blogon.

Nagy Zsófia az ELTE Társadalomtudományi Karán szociálpszichológiával foglalkozik és hálózatokat kutat, Labanino Rafael jelenleg a frankfurti Goethe Egyetem Politikatudományi Intézetének politológus kutatójaként dolgozik. Tanulmányuk előszavában azt írják: senki nem érdekelt abban, hogy saját hazáját vádolják és szankcionálják, de valós magyar érdeknek gondolják a megfelelést az európai közösség értékeinek, ezért

„hazafias kötelezettségünknek tartjuk, hogy magyar állampolgárként és társadalomtudósokként kritikusan megvizsgáljuk és válaszoljunk a kormány információs füzetére.”  

Tudatos megtévesztés

A Sargentini-jelentés nem általánosságban kifogásol dolgokat, hanem nagyon is konkrét ügyekben, az Európai Tanács, az Európai Bizottság, az EBESZ, az Európa Tanács az ENSZ szakosított szerveinek részletes jelentéseire, illetve az Európai Emberi Jogok Bírósága döntéseire hivatkozva fogalmazza meg kifogásait. Ezzel szemben, mondják a kutatók, a kormány válaszában tudatosan az olvasó összezavarására és megtévesztésére törekszik.

A kormány a kritikákra kifogásolt jogszabályok részletes megismétlésével, az Alaptörvényben megfogalmazott általános célokkal válaszol - a kifogásolt ügyeket, törvényeket, döntéseket megkerüli, és csúsztat. Ez a „stratégia” sok esetben eredményes lehet, hiszen, folytatja Labanino,

„még nekünk is, akik magyar társadalomtudósok vagyunk, napi szinten foglalkozunk közéleti kérdésekkel, és sok témakörhöz még értünk is, egy hétbe tellett mire mindent meg tudtunk cáfolni úgy, hogy több szakértő, egyetemi oktató, kutató segített minket ebben”. 

Egy nem magyar európai parlamenti képviselő, aki nyilván nem lehet annyira képben a magyar ügyekkel, a válasz alapján könnyen juthat arra az álláspontra, hogy „biztos sok igazság van a jelentésben, a kormány válasza szakmainak, részletesnek tűnik, nem lehet olyan nagy a baj”.

Labanino a csúsztatás klasszikus példájaként az alkotmánybíróság jogállásának megváltoztatását firtató 7-es pontot hozza fel, ahol a kormány még csak nem is reagál a bírák korábbi többpárti konszenzust előíró jelölési folyamatának eltörlésére. Amikor Sargentini felveti, hogy az AB újabban költségvetési kérdéseket nem vizsgálhat, a kormány a semmiből arról ír, hogy a bíróság előzetes és utólagos normakontrollra jogosult, „csak úgy mint a német alkotmánybíróság” - mintha a két tételnek bármi köze lenne egymáshoz. 

Vissszatérő trükk a szövegben, hogy a konkrétan kifogásolt tételeket figyelmen kívül hagyva a kormány teljesen más problémák megoldására hivatkozik. 

Az ügyészségi hivatal állását tekintve (17. pont) Sargentini a Velencei Bizottságra és a Korrupció Elleni Államok Csoportjának (GRECO) jelentésére hivatkozva fogalmaz meg kritikát. A kormány ezen a ponton azzal ütné el a megjegyzést, hogy jelenleg is zajlik egyeztetés a GRECO-val, amelynek egyes ajánlásait már beépítették a magyar jogszabályba is, miközben a legfőbb ügyész posztját 9 éves mandátummal egy megerősített pártkatona vezeti, akinek hivatala többször dokumentáltan nem lépett fel a csalással meggyanúsított kormányközeli figurák (köztük a miniszterelnök veje ellen).

A kampányfinanszírozást érintő kritikákra sincs érdemi válasza a kormánynak (22. pont). Sargentini az EBESZ friss, áprilisi jelentésére hivatkozva állítja, hogy nincs kellő törvényi garanciája a kampányköltések átlátható nyomonkövetésének. A kabinet a 2013-as finanszírozási törvényre hivatkozva erre azt feleli, hogy márpedig minden pártnak és jelöltnek nyilvánosságra kell hoznia a költéseit 60 nappal a választás után, arról viszont nem ejt szót, hogy továbbra sem követeli meg a jelölőszervezetektől a részletes számlák vezetését, és hogy ellenőriztessék azokat az  állami számvevőszékkel – azzal a független számvevőszékkel, amely csak választások után ellenőrzi a kampány törvényességét, de idén azért nem átallott beszállni a kampányba sem.  

Konkrét kamuk

Labaninóék szerint az egyik legnagyobb kamu az egész dokumentumban az, hogy az Országos Bírói Hivatal elnöke, Handó Tünde esetében elhallgatja, amint az Országos Bírói Tanács konkrétan jogellenesnek találta az elnök kinevezési gyakorlatát (12. pont). Sokat elárul az ügy érzékenységéről, hogy a tanács az elemzés megjelenését követően azonnal felkérte a hivatal elnökét, „hogy haladéktalanul tegyen eleget az OBT irányába fennálló törvényi kötelezettségeinek”.

A kormány büszkén hirdeti, hogy 2014-től szigorította a képviselők összeférhetetlenségét szabályozó törvényt,  és a képviselői kinevezés azóta nem összeférhető önkormányzati pozícióval, továbbá a képviselők nem végezhetnek más jövedelemkereső tevékenységet (18. pont). Mindegy is, hogy előbbi húzást főként hatalomtechnikai és politikai okok magyarázzák, kétségtelenül jól hangzik, és segít eltakarni a lényeget: a képviselőknek továbbra is lehetnek és bőven vannak is (kormányzati hátszéllel támogatott) üzleti érdekeltségeik, és az új törvény egyáltalán nem szabályozza a családtagok (köztük az egyre talpraesettebb fideszes képviselő-édesanyák) összeférhetetlenségi viszonyait sem. 

Az egyik legálságosabb kormányzati kamu a médiahatóság függetlenségének védelme, amit korábban az EBESZ, az Európa Tanács és a Velencei Bizottság is kifogásolt. 

A kormány szerint a mai médiahatóság függetlenebb, mint bármely elődje volt, 

hiszen míg az ORTT például a kormánynak kellett feleljen, az NMHH-t csak a törvény köti. A csel ezen a ponton az, hogy mindez a 2010-es kétharmados médiatörvény eredménye, így a médiatanács 9 éves mandátummal kinevezett tagjai (24. pont) egy kétharmados Fidesz-parlamenttől kapták megbízásukat, és - ahogy az elemzők írják - a frekvenciák kiosztásának gyakorlata (előbb a Simicska-, majd a Vajna-érdekkör javára), és a versenyhivatali funkciók gyakorlása alapján is nyilvánvalóan politikai megbízást teljesítenek. 

Kifejezetten vicces rész, amikor a sajtószabadság védelmében 

a magyar kormány a korábban maga által lesorosozott Freedom House (FH) jelentésére hivatkozik, 

kifelejtve, hogy ezen jelentés szerint Magyarországon csak részlegesen érvényesül a sajtó szabadsága, és hogy a FH többször szót emelt a kormány beavatkozásai, többek közt a Népszabadság beszántása és a fideszes médiabuldózer ügyében is. Legutóbb épp azt mondták, hogy nincs még egy olyan kiherélt demokrácia, mint a magyar. 

Szokása szerint a médiaügyekben csúsztat leggátlástalanabbul a kormány, például amikor a média plurális jellegét azzal húzza alá, hogy az online sajtóban 80 százalékban kritikus oldalak vannak a piacon, elfeledkezve 8 más médiatípusról, ahol fordított a helyzet, köztük a 100 százalékban kormányzati befolyás alatt álló megyei lappiacról, nem beszélve a közszolgálat gyakorlatáról.

Néppárti képviselők is megköszönték a munkájukat

A példákat végtelenségig lehet sorolni, és a két magyar társadalomkutató pontosan ezt is teszi: minden egyes csúsztatást, maszatolást kiszerkesztenek és tételesen helyreraknak. 

Értelemszerűen a saját szakterületük bosszantja őket legjobban. Labanino a szociálpolitikai és esélyegyenlőségi részeken akadt ki a leginkább, például azon, hogy a kormány úgy állítja be a CSOK-ot, mint „amivel a romák a cigánytelepekről a program biztosította 10 millió forintos támogatás segítségével kertes házakba költözhetnek”, noha annak feltételei úgy vannak meghatározva –  legalább féléves munkaviszony a jelentkezés előtt, amibe a közmunka nem számít bele, legalább féléves társadalombiztosítási viszony, nem lehet a jelentkezőknek számottevő tartozásuk, amit a központi hitelinformációs rendszerben nyilvántartanak – hogy annak a romák többsége aligha felel meg (43. pont).

Nagy Zsófia többek közt a nyilvánvalóan politikai célból született Lex CEU-t emlegette fel. Ezen a ponton a kormány 5 éves rendszerszintű felülvizsgálatra hivatkozik, de nem derül ki, hogy ha ez főszabály, miért volt szükség a felsőoktatási törvény módosítására. Ami biztos: a lex-CEU-t két hét lefolyása alatt szövegezték meg, hozták nyilvánosságra, vitatták meg, fogadták el, és lépett életbe, nyilvánvalóan sérült a tisztességes eljáráshoz való jog (28. pont). A kormány mélyen hallgat a családon belüli erőszak megelőzéséről szóló Isztambuli Egyezmény ratifikálásáról is, amivel lassan négy éve késik (40. pont), és levelében 

egész konkrétan hazudik arról, hogy senkit sem ítéltek el menedékkérők elleni erőszak vádjával, 

hiszen maga a Legfelsőbb Ügyészség állítja, hogy 2015 szeptembere és 2017 márciusa között 44 esetben történt feljelentés, két rendőrt ítéltek el addig gyorsított eljárásban (51. pont).

Labanino elárulta, hogy a jelentést elküldték a LIBE-bizottság több tagjának is, és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptak, 

több néppárti politikus is kifejezetten megköszönte a munkájukat, pedig ehhez a pártcsaládhoz tartozik a Fidesz is. 

A  gyakorlat egyébként, amikor a kormány más uniós országok részletszabályaira hivatkozik, maszatol, csúsztat nevezhető tipikusnak is. Nyolc éve vívja ilyen jogászkodással, kommunikációs trükökkel nemzetközi politikai ütközeteit a Fidesz. 

A klasszikus esettanulmány az első nagy nemzetközi konfliktus, a médiatörvény vitája volt, amiben akkor Navracsics Tibor kancelláriaminisztériuma azzal védte a később ezer ponton módosított jogszabályt, hogy annak egyes részletei megtalálhatóak az olasz, a svéd, a szlovén, a svácji, a portugál és az osztrák médiaszabályozásban is, elhallgatva, hogy ettől még annak szellemisége leginkább Fehéroroszországot idézte. Akkor végül a legdurvább részeket sikerült kiszalámiztatni a törvényből, így ma a médiahatóság nem foglalhat le önkényesen számítógépeket és iratokat szerkesztőségekben, és nem osztogathat önkényesen többmilliós bírságokat.