David Lynch filmrendező, festő, fotós, zenész, színész, producer, kávékereskedő, stb. 72 évesen megírta az önéletrajzát, egyben Kristine McKennával megíratta az életrajzát is. A filmenként egymást követő fejezetekben több mint száz ismerőst megszólaltatva mutatják be Lynch életét, majd az egyes fejezetek második felében jön az ő szubjektív verziója.

A magyarul is olvasható Aminek álmodom rengeteg érdekességgel szolgál, és bár a 600 oldal soknak tűnik, a végére be kell látni: az ember semmivel sem érti jobban, miben rejlik Lynch kiismerhetetlensége. Hogy hogyan dolgozik, arról mindent megtudunk, több ötletének az eredetét is elárulja, de hogy mi az, ami érdekli, milyenek a politikai nézetei, hogyan látja a társadalmat, vagy mitől függ, mit szeret és mit nem, arról a végén sem lehet sok fogalmunk.

Ez kár, mert a rajongók évtizedek óta próbálják megfejteni a titkait. Cserébe legalább a teljes életét megismerve sem lesz oda a varázsa. Egyik tisztelője, David Foster Wallace – aki a Lost Highway forgatásán járt, de sosem került pár méternél közelebb Lynchhez, és egy szót sem váltottak – azt írta, fogalma sincs, milyen ember, és arról, hogy vajon „szarik-e rá, hogy a hírneve helyreáll-e”, azt írta: „Úgy vélem, ez a hozzáállás – Lynchhez és a műveihez hasonlóan – egyszerre nagymértékben csodálatra méltó, és mondhatni, buggyant.”

A mindig a hollywoodiak és a művészfilmesek között egyensúlyozó Lynchben az a legjobb, ami a legidegesítőbb: nála semmi sem biztos, mindent sokféleképpen lehet érteni. Ez a könyv viszont tőle szokatlanul konkrét, az 1946-os születésétől egészen 2017-ig vall a négy házasságától kezdve az anyagi és alkotói problémáin át a forgatások technikai részleteiig mindenről.

Arról következetesen hallgat, hogy a filmjeiben legalább az ő fejében van-e hagyományos értelemben véve értelme a történetnek. Néhol céloz rá, hogy igen, máskor viszont mintha határozottan azt mondaná, hogy nincs. A filmjeiben található filmes utalásokat elnézve meglepő, hogy sok nagy rendezővel ellentétben ő sosem volt nagy filmőrült, fiatalon inkább a festészet érdekelte, és most is többet fest, mint forgat.

A gyerekkora olyasmi volt, mint a filmjeiben látható álmos, erdőszéli kisvárosok, érezhetően oda vágyik vissza azóta is. A gyerekkori anekdotáit is úgy meséli el, hogy azokban rengeteg a szín, a hang, az anyagtípus, láthatóan az érzékszervi emlékek a fontosak neki. (A róla szóló 2016-os dokumentumfilmben is szinte csak erről volt szó.)

De az idilli környezetet ellensúlyozta, hogy rendszeresen házilag barkácsolt bombákkal dobálóztak, és hogy a lakóknak a házfalak mögött sötét titkai voltak, amikor pedig már az 1960-as évek végén az akkor közbiztonságilag nagyon rossz helyzetben lévő Philadelphiában élt, éjszaka szögekkel kivert bottal járt el sétálni.

Az előző könyve után nem is meglepő, hogy többször említi a transzcendentális meditációt és a megvilágosodását. Mivel Lynch igazán az 1980-as években futott be, és a stílusa jóval modernebb, sőt posztmodernebb a kortársaiénál, elsőre nem is tűnik fel, de az indiai Maharisi Mahes jógi iránti rajongásából is látszik, hogy Lynch milyen öreg, csak pár évvel fiatalabb a Beatles szintén meditáló tagjainál. Lynch rengeteget áradozik a békéről – szerinte már minden sínen van, csak ki kell várni a világbékét –, közben pedig végigkáromkodja a könyvet, és hosszan bosszankodik apróságokon.

Gyakran zavaró, hogy szinte az összes megszólaló félistenként tiszteli, még a három volt feleségének sincs rá egy rossz szava sem, ami furcsa, hiszen a jellemrajzát leginkább a rigolyáin keresztül ismerhetjük meg: még a kocsiban is mindig dohányzik, nem jár bulizni, sok színészt csak a filmbeli nevén szólít, egy külön kis lakásban él a háza mellett, ha valakinek épp nem jó a kisugárzása, elküldi a forgatásról, és órákig tud pepecselni olyan lényegtelen részletekkel, amik nem is látszanak (a Kék bársony forgatásán például a radiátor alá precízen elhelyezett porcicákat). Az, ahogyan a hűséges munkatársai megkoreografálják az életét, néha már szinte szektásan ijesztővé teszi.

A könyv nem csak a megszületett művekről, hanem az elszalasztott lehetőségekről is szól. (Ezeknek külön Wikipedia-oldaluk van.) Egyszer például Lynch ott volt, amikor Marlon Brando éppen nőnek öltözött, mert szokott, és Brando kitalálta, hogy Harry Dean Stanton is öltözzön be, úgy teázzanak, de amikor felmerült, hogy fel is vennék, kihátráltak. Szinte már vicces, ahogy a Ronnie Rocket rendre visszatér: ez az a – még magához képest is – teljesen elborult film, amit a Radírfej óta mindig meg akart rendezni, de soha nem tudott rá pénzt szerezni. Ebben az évtizedben pedig az Antelope Don't Run No More-t próbálja megcsinálni, állítólag a legjobb forgatókönyve, amit valaha írt (többek között űrlények, beszélő állatok és egy Pinky nevű lecsúszott zenész is szerepelne benne). Elvileg a Netflixet érdekli a dolog.

Kiderül az is, hogy Mark Frosttal társíróval az eredeti Twin Peaks 2. évada alatt rivalizálás miatt vesztek össze. Furcsa, de a Twin Peaks úgy volt az egyik legkedvesebb története, hogy már a legelején egy csomó minden mást is csinált, a második évadnál pedig már félig elengedte. Pont ennek köszönhető, hogy 25 évvel később újra elővették a történetet, amiben szobrot állítottak a teljes karrieréből. A tavalyi év legnagyobb tévés dobásában, a 18 órás filmként is tekinthető Twin Peaks: A visszatérésben a legtöbb tévés konvencióval szakított, miközben szinte mindenre van benne utalás, amit valaha csinált.

A rövidfilmek jó részéről is megtudhatunk kulisszatitkokat. A Rabbitsben például tényleg Laura Elena Harring és Naomi Watts viselte a dögmelegben a súlyos nyúljelmezeket, amiből ki sem láttak. Az is kiderül, hogyan forgatta le a kisfilmjét az 1995-ös Lumière és társai című filmhez, amiben a Lumière testvérek kamerájával kellett forgatni egy egyperces kisfilmet, vágás nélkül. Hogy meg tudja vágni anélkül, hogy megvágná a filmet, épített egy 30 méteres díszletet, minden jelenethez egy külön résszel, vágás helyett pedig zsineggel mozgatható ajtókat alakítottak ki. Precízen kellett kivitelezni az egészet, sokan el sem hitték, hogy nincs benne vágás.

link Forrás

Ezzel együtt viszont rengeteg, egy átlagos olvasónak nem túl érdekes leírás van arról, hogy melyik asszisztens mikor és hogyan lett Lynch alkalmazottja. Neki nyilván nagyon kedvesek ezek az emberek, de az ő történetéhez keveset adnak hozzá, csak a könyvet nyújtják túl hosszúra. Jobb lett volna helyette még több olyan történetről olvasni, mint amikor Lynch kiült a fűre egy tehénnel Laura Dern Oscar-jelölése mellett kampányolni, vagy amikor komolyan felmerült benne, hogy Jürgen Prochnow arcára kéne vágni egy lukat, hogy azon keresztül vezethessenek be egy csövet a Dűne egyik effektjéhez.

Nem is a fő szálak a könyv legélvezhetőbb pillanatai, hanem az apró, vicces, abszurd sztorik, mint amikor az állandó zeneszerzője, Angelo Badalamenti a stúdióban úgy megnevettette Lynch-et, hogy sérvet kapott, és meg kellett műteni. Néhány érdekes elméletről, – vagy ha úgy tetszik – hülyeségekről is spekulál, például arról, hogy miért Johnson elnök ölethette meg Kennedyt. De mesél arról is, amikor Reagan fogadta a Fehér Házban, illetve megtudhatjuk, hogy háromszor is csókolózott Elizabeth Taylorral csak úgy, és ennyiben ki is merült a kapcsolatuk.

A könyv amiatt sem lehet túl magával ragadó, hogy Lynch igazából tényleg egy kedves fickó, óriási balhéi, botrányai vagy nagy horderejű kalandjai sosem voltak, legszívesebben otthon bütyköl, fest vagy hangot kever. Azok, akik a munkáit igazán szeretik, biztos élvezettel olvassák el ezt is, de aki csak felületesen ismeri, ne ezzel a könyvvel kezdje, mert minden eddigi alkotása közül – a Straight Storyt is beleértve – ez a legkevésbé lynches dolog. (Címlapkép: Luca Carlino/NurPhoto)