Életemben először zsűritagként funkcionáltam pár napig a BMC által szervezett, augusztus 25. és 31. között lezajlott I. Nemzetközi Cimbalomversenyen a főszervező Lukács Miklós és más illusztris cimbalomművészek (Szakály Ágnes, Balogh Kálmán, Szalai András), illetve a zeneszerző Eötvös Péter mellett, és rengeteg mindent tanultam ez alatt a pár nap alatt. Mindenekelőtt azt, hogy a cimbalom nagyon-nagyon menő hangszer. 

A többségnek elsőre nyilván a kávéházi cigányzene jut eszébe a cimbalomról, ahogy virtuózan bugyborékol a háttérben, miközben a prímás húzza a nótát. A cimbalom hihetetlenül gazdag zenei személyiségének kétségkívül ez a hagyomány is fontos része, csakhogy ennél sokkal többre képes: az autentikus népzenétől kezdve Bachon át a kortárs zenéig és a jazzig szinte mindenre alkalmas, ráadásul rendkívül egyéni módon. És még a versenyfőszereplés is jól áll neki.

A klasszikus zenei versenyeket szokás nem szeretni. Én is azt hittem eddig, hogy nem szeretem őket. Életem első zsűrizése után (közben) azonban rá kellett jönnöm, hogy nem volt igazam. Ordas közhelynek tűnik, de a klasszikus zenei versenyek tényleg nem elsősorban a győzelem miatt fontosak (4000 euró persze minden cimbalmosnak jól jön, itt ennyi volt az első hellyel járó pénzdíj), hanem azért, hogy megismerjék egymást a versenyzők, megismerjék a zsűriben ülő nagy művészeket (nem magamra gondoltam), és ami a legfontosabb: megismerjék a határaikat, a stressztűrőképességüket, egyszóval önmagukat. Tudom, a „posttruth” korában a tényeknek már csak ritkán terítenek asztalt, de ha valaki nem hisz nekem, gondoljon arra, hány olyan jelentős/elismert/komoly művészt ismert, aki soha nem indult zenei versenyen vagy soha nem nyert semmilyen díjat, és megfordítva: hány olyan „klavírhuszár” szaladgál körülöttünk (a szó Johann Sebastian Bach találmánya), aki technikai értelemben lezongorázza a csillagokat az égről, sorra nyeri a különböző zongoraversenyeket, aztán mégsem lesz belőle végül jelentős/elismert/komoly művész (legfeljebb sikeres). Vagyis egy zenei verseny nem nélkülözhetetlen egy komoly karrierhez, viszont nagyot lendíthet egy fiatal előadó művészi és emberi fejlődésén. Ráadásul óriási buli.

A zenei versenyekkel szemben felmerülő ellenérzések többnyire két feltételezésre vezethetők vissza. Az egyik, hogy a zsűri úgy működik, mint egy maffia, a másik, hogy egy zenei produkció megítélése szubjektív, hiszen az előadóművészetnek nincs mérhető „eredménye”, nem létezik esztétikai stopperóra. 

A szervezett zsűribűnözésről nem tudok nyilatkozni. Számos történet kering különböző zenei versenyekről, amelyek állítólag a következő képlet szerint működnek: X neves professzor szervez egy versenyt, meghívja Y neves professzort zsűrizni, X növendéke megnyeri az X által rendezett versenyt (természetesen Y támogató szavazatával), aztán Y is szervez egy versenyt, meghívja X-et zsűrizni, Y versenyén pedig természetesen Y növendéke nyer (X támogató szavazatával). X, illetve Y versenyének zsűrijében pedig ott ül Z is, s persze neki is van saját versenye. A BMC cimbalomversenyén ilyesmi már csak azért sem történhetett, mert nemzetközi cimbalomverseny alig létezik ezen kívül, ezt pedig most alapították. 

Ami a szubjektivitást illeti, valóban nehéz vitatkozni azzal, hogy a művészet más, mint a versenysport, tényleg nem létezik zenei performométer, amely mérné, hogy melyik Schubert-előadás mennyivel jobb a többinél. Mégis, azt mondhatom, hogy a kiélezett versenyhelyzetben, amikor komolyan dolgozik az előadókban az adrenalin, amikor több alkalommal is halljuk őket (legalábbis azokat, akik tovább jutnak az elődöntőből a döntőbe), s pláne, amikor ugyanazokat a műveket játsszák, miként ezúttal a klasszikus-kortárs kategóriában, akkor egyáltalán nem okoz gondot, hogy felállítsunk egy olyan sorrendet, amellyel mindent egybevetve a zsűri valamennyi tagja egyetért. Mivel különböző ízlésű, más és más preferenciákkal rendelkező emberek alkotják a zsűrit, az végső soron afféle fókusz-csoportként működik, vagyis nehezen képzelem el, hogy a közönség többségének véleménye szembemenjen egy őszinte zsűri konszenzusos ítéletével. Ez persze nem jelenti, hogy a BMC cimbalomversenyén ne fogyott volna komoly kávé- és kólamennyiség, miközben a részletekről vitáztunk, különösen a klasszikus-kortárs kategória győztesét illetően. 

Számomra az volt a verseny legizgalmasabb tapasztalata (mármint túl azon, hogy a cimbalom nagyon-nagyon menő), hogy a különböző kultúrák mennyire eltérően használják a hangszert. Egyrészt itt van a mi hagyományunk, amelyet hajlamosak vagyunk a hangszer autentikus hagyományának tekinteni, amennyiben Schunda Vencel József itt, Pesten teremtette meg a cimbalomnak azt a formáját, amelyet aztán ifjabb és idősebb Bohák Lajos tökéletesített tovább, s amely a kávéháztól a hangversenyteremig mindenhol otthonosan érzi magát (Schunda könyvet is írt a „czimbalomról”, akit érdekel, itt elolvashatja). Amikor azt mondom, hogy a „mi hagyományunk”, akkor a többes szám első személy rengeteg mindenkire vonatkozik, végső soron egész Közép-Kelet-Európára. Hogy ne menjünk messzebb: Schunda csehországi születésű volt és csak tizenegy évesen költözött Pestre, a BMC cimbalomversenyének klasszikus-kortárs kategóriáját pedig egy moldáviai születésű, Ukrajnában felnőtt, jelenleg Szlovákiában élő cimbalmos nyerte. 

És talán nemcsak a birtokost kell többes számba tennünk, hiszen több cimbalomhagyományunk is van, amelyeket szét lehet ugyan szálazni, de ideális esetben egyetlen személyben egyesülnek. Ilyen személy volt például Rácz Aladár (1886–1956), aki legalább olyan meghatározó alakja a hangszer történetének, mint maga Schunda. Rácz Aladár volt az, aki személyes élettörténetével mutatott utat a cimbalomnak: kávéházi zenészként indult a pályája, aztán a klasszikus zene felé fordult, miután nyugat-európai zeneszerzők több generációját sikerült elbűvölnie az idős Saint-Saënstól az ifjú Stravinskyig, végül a Zeneakadémia cimbalom szakának tanáraként, Bartók és Kodály által is mélyen tisztelt klasszikus muzsikusként fejezte be életét. Elbűvölő alakja volt a 20. század első felének, érdemes ezt a pár perces miniportrét megnézni. 

link Forrás

Mivel Rácz Aladár növendékei, Gerencsér Ferenc és Szalai József vitték tovább a Zeneakadémián ezt a hagyományt, és ők voltak részben közvetlenül, részben közvetve – a tanítványaik révén – azok, akik Kurtág György és számos más, háború után működött szerző cimbalomdarabjait ihlették, szívem szerint „ráczaladári hagyománynak” nevezném ezt a kávéházi cigányzenétől Kurtágig ívelő tradíciót. A hagyomány folytonossága a cimbalomversenyen konkrétan is érzékelhető volt, hiszen a zsűriben ott ült Szalai József fia, András. Mondhatnék nagy szavakat, hogy mennyire nehéz meghatározni pár szóban ennek a tradíciónak a lényegét, de a verseny folyamán egyértelműen kiderült, hogy valami végtelenül egyszerű és természetes dologról van szó. 

A „ráczaladári hagyomány” legfontosabb vonása abban ragadható meg, ahogyan a játékos a hangszerhez viszonyul, és ez független attól, hogy az „Egy asszonynak kilenc a leánya” dallamát játssza, vagy Kurtág Szálkák című darabját. A verseny folyamán valójában mandinerből nyilvánult ez meg a legvilágosabban, amikor a klasszikus-kortárs kategória két amerikai, illetve a nyitott kategória chilei versenyzője játszott. 

Meglepő lehet, s persze felettébb örömteli, hogy két versenyző is érkezett az Egyesült Államokból, két rendkívül rokonszenves muzsikus, Chester Englander és Nick Tolle. Eredetileg mindketten ütőhangszeresként kezdték a pályájukat, s hasonló módon szerettek bele a cimbalomba: valamelyik nagy amerikai szimfonikus zenekar olyan darabot tűzött műsorra, amelyben szerepelt cimbalom, de azért a néhány hangért nem akartak hivatásos cimbalmost felkérni, inkább megkértek egy ütőhangszerest, hogy ugyan, tanulja már meg ezt a pár hangot, végső soron a cimbalmot is csak ütővel kell megszólaltatni. Chester Englander azt mesélte, hogy a mű, amelynek révén elindult a cimbalmosodás útján, Frank Zappa egyik darabja volt: a Los Angeles-i Filharmonikusok kortárs zenei együttese kérte fel kisegítőként a Yellow Shark című, legendás Frank Zappa-lemez anyagának előadásához, s mivel annak egyik tételében (The Girl in the Magnesium Dress) szerepel cimbalom, megkérték, hogy tanulja meg a szólamot. 

link Forrás

A koncertet John Adams, napjaink egyik legjelentősebb amerikai zeneszerzője vezényelte, akinek annyira megtetszett a cimbalom hangja, hogy The Gospel According to the Other Mary című, 2012-es nagyszabású oratóriumában, amelynek ősbemutatóját Gustavo Dudamel vezényelte a Los Angeles-i Filharmonikusok élén, fontos szerepet szán a hangszernek. Chester Englander nagy reményekkel érkezett a cimbalomversenyre: az Adams-oratórium bemutatójáról szóló New York Times-kritika kiemelte cimbalomjátékát, akiről pedig odaát jót ír a New York Times, az többnyire a zenei élet császárává válik. Nem látom át az észak-amerikai kortárs zenei élet teljes vertikumát, lehet, hogy Chester valóban császár, ez mindenesetre nem volt elég ahhoz, hogy a BMC cimbalomversenyének döntőjébe bekerüljön. 

Nick Tolle valószínűleg nem érkezett akkora reményekkel, mint Chester Englander, ami elsősorban a személyiségükre vezethető vissza. Chester mackós alkatú, „ide nekem az oroszlánt is” típusú, öntudatosan amerikai jelenség, mindent elárult róla, ahogy a középdöntő kötelező darabját adta elő: Kurtág Szálkák című művének nagyjából negyven másodperces nyitótétele után, mint aki jól végezte dolgát, hátradőlt, megropogtatta a hátát, teátrális gesztussal lapozott, majd rövid szünet után folytatta a darabot, amelynek négytételes folyamata, hát… bizony megtört. Kurtág számára a zenei folyamat töretlen végigvitele annyira fontos, hogy egy alkalommal azért rótta meg az egyik zongorista növendékét egy koncert után, mert Beethoven gigantikus „Hammerklavier”-szonátájának előadása közben, két tétel között letörölte az orráról a lecsöppenő izzadságot. A kurtági univerzumban semmi nem szakíthatja meg a zenei folyamat egységéért kezeskedő koncentrációt. Nick Tolle tehát koncentráltabbnak tűnt: volt benne valami a keleti-parti értelmiség neurózisából, és ez paradox módon jót tett a játékának (legalábbis a mi, kelet-európai világunkhoz jobban passzolt). Végül harmadik lett, mert lenyűgöző alázattal játszott az elődöntőben, mert remek muzsikus, és mert kiváló darabot választott a kötelező Kurtág-mű mellé: egy neki komponált kortárs kompozíciót, Juri Seo Etűdök című ciklusát, amelyhez a cimbalom három húrját negyedhanggal el kell hangolni. A koreai-amerikai Juri Seo a keleti-part egyik igazán menő fiatal zeneszerzője (annyira azért nem menő, mint amilyen menő hangszer a cimbalom), a Princeton tanársegédje, és tényleg izgalmas zenéket ír. Az Etűdöket itt meg lehet nézni Nick Tolléval egy korábbi felvételről: 

link Forrás

Hogy miben ragadható meg a két amerikai cimbalmozásában a „ráczaladári hagyomány” hiánya? Elsősorban abban, hogy az előadók és a hangszer között van valami természetellenes távolság. Ez feltehetőleg arra vezethető vissza, hogy mindketten valamiféle különleges ütőhangszerként tekintenek a cimbalomra (ugyanez volt jellemző a nyitott kategória harmadik helyét elnyerő chilei Rodrigo Nolasco Contreras Vásquez játékára is). Pedig a cimbalom nem ütőhangszer, hanem cimbalom. Persze, ütővel kell megszólaltatni, de ha már hasonlítani kell valamilyen hangszerhez, számomra sokkal közelebbi kapcsolatnak tűnik a zongora. A cimbalom és a zongora közötti különbség pedig végső soron abban ragadható meg, hogy a cimbalomnál az előadót semmilyen bonyolult mechanika nem választja el a megzendítendő húróktól, hanem azokat közvetlenül üti meg az ütővel. Ideális esetben az ütő a cimbalmos karjának meghosszabításaként működik, sőt a valódi (értsd: nem-ütőhangszeres) cimbalmosok esetében azt figyelheti meg az ember, hogy maga a hangszer is mintha a testük kiterjesztése volna. Ez már abból is látszik, ahogy a hangszernél ülnek. Az igazi cimbalmos már-már benne ül a hangszerben, nem pedig felülről ütögeti. 

A cimbalomverseny mindkét kategóriájának első két helyezettjéről elmondható, hogy vérbeli cimbalmos. A legvérbelibbnek a nyitott kategória második helyét elnyerő ifj. Ürmös Sándor tűnt. Kodály mondta egy alkalommal (pontosabban sok alkalommal), hogy a zenetanulást kilenc hónappal a születés előtt kell elkezdeni. Ürmös Sándor túlteljesítette a kodályi tervet: kilenc hónappal az apja születése előtt kezdte a cimbalomtanulást, amennyiben már a nagyapja is cimbalmos volt. Be kell vallanom, hogy ilyen technikás cimbalmozással nem sokszor találkoztam életemben, pedig az összes zsűritagot hallottam már koncerten játszani. Balogh Kálmán csak annyit mondott Ürmös Sándor cimbalmozásáról, hogy az ilyesféle virtuozitáshoz fűződő viszonyát az „irigy tisztelettel vegyes féltékeny lenézés” kifejezés írja le (a hibátlan, és széles körben használható szófordulatot a Gipsy Cimbalom Band turnéján kristályosították ki évekkel ezelőtt). Azt hiszem, soha életemben nem hallottam még egységnyi idő alatt olyan mennyiségű hangot játszani, amennyit Ürmös Sándor produkált népdalok és nóták feldolgozásából álló műsorában. Mindezt ráadásul egészen káprázatos – telt, érces, ám a megfelelő pillanatokban mégis érzékeny és puha – hangon. Végül csak második helyet szerzett, mert a technika – a zsűritagok között e tekintetben teljes volt az egyetértés – nem minden. És az a lélegzetvétel nélküli, őrületes hangzuhatag, amely Ürmös Sándor kezeiből áradt szét a BMC hangversenytermébe, egy ponton telítette az embert. Nemcsak a klasszikus zenében és a népzenében, de a kávéházi cigányzenében is nélkülözhetetlen valamiféle mértéket tartani. Nagy baj persze nincs, mert ifj. Ürmös Sándor még csak 16 éves, mikor cimbalmozza le a csillagokat az égről, ha nem ebben az életkorban? (A tavalyi „Felszállott a páva” vetélkedőn különdíjat nyert, itt meg lehet nézni vele egy felvételt). 

A nyitott kategóriát megnyerő Szabó Dániel nem harmadik generációs cimbalmos, viszont jóval tapasztaltabb muzsikus, mint ifj. Ürmös Sándor, és éppen a zenei intelligenciájával varázsolt (miközben persze technikailag is feddhetetlen a játéka). Különösen a középdöntőben bemutatott produkciója volt lenyűgöző: hogy volt bátorsága egy lassú és halk népdalblokkal kezdeni, és a nagy szünetekkel, néhány hangos gesztusokkal képes volt leállítani az időt. Az ő világa az autentikus népzene (mármint a mai formája: a városi értelmiség által hagyományos hangszerekkel és játékmódokkal életben tartott „autentikus” népzene), a Zeneakadémia elvégzése előtt a biztonság kedvéért a néprajz szakot is elvégezte. A youtube nem ontja a róla készült videókat, de itt van egy pár évvel ezelőtti, ahol erdélyi népzenét játszik.  

link Forrás

És gyorsan pár szót még a klasszikus-kortárs kategória két első helyezettjéről. Majdnem azt írtam, hogy két győzteséről, mert nagy volt a vita a zsűriben, hogy a moldáv-ukrán-szlovák Mykhaylo Zakhariya, vagy a magyar Gódor Erzsébet kapja az első helyet. A döntős produkciók alapján, amikor is Ránki György 1978-as cimbalomversenyét adták elő a versenyzők a Budapesti Vonósok és a karmester Vajda Gergely partnereként, eldönthetetlen volt a kérdés, a korábbi fordulókban nyújtott sokkal magabiztosabb szereplése miatt azonban végül Zakhariya kapta az első díjat. 

Gódor Erzsébet rendkívül érzékeny muzsikus, finom részletekben gazdagabb a játéka, mint Zakhariyáé, Zakhariya azonban hihetetlenül erős és magabiztos előadói személyiség, aki egy pillanatra sem engedi el a hallgatót. És az különösen mélyen érintette a zsűrit (de engem biztosan), hogy a középdöntőben úgy játszotta rendkívül hitelesen Kurtág Szálkák című darabját, hogy soha nem találkozott a szerzővel, s hogy a tanárai között sincsenek Kurtág-növendékek (Zachariya a Besztercebányai Konzervatóriumban tanult Herencsár Viktóriánál). Számomra az ő előadása bizonyítja ennek a kelet-közép-európai („ráczaladári”) hagyománynak a létezését, s azt, hogy ennek szerves részét képezik Kurtág cimbalomművei is.

A tervek szerint háromévente rendezik meg a BMC Nemzetközi Cimbaloversenyét, vagyis a cimbalmosoknak most van még szűk három évük, hogy felkészüljenek a következőre, nekünk pedig nincs más dolgunk addig, mint sok-sok cimbalomzenét hallgatni. Rácz Aladár szerint a cimbalom „az ördög hangszere”, amivel arra utalt, hogy a kromatikus skála hangjai követhetetlen rendben követik egymást rajta, ám most, hogy jó pár napot cimbalmosok társaságában tölthettem, rá kellett jönnöm, hogy a cimbalmosok valójában angyalok. Menő angyalok. 

A cikket Fazekas Gergely írta.