„Tudomásul veszem, hogy az oltás nem kötelező, ezért a kockázatot vállalom. Tudomásul veszem, hogy új típusú a fertőzés, és az oltással kapcsolatosan eddig kevés a tapasztalat, ezért oltóorvosom felé minden esetleges későbbi kártérítési igényemről lemondok” - olvasható az oltáshoz hozzájáruló nyilatkozatban.

Az talán még nem annyira meglepő, hogy az oltóorvost nem terheli a felelősség, de valószínűleg sokunkban felmerült a kérdés - különösen a vérrögképződéses eseteket hallva-, hogy kié a felelősség akkor, ha valamilyen komoly egészségkárosodásunk lesz az oltástól? Az államé? Az Európai Unióé? A vakcina gyártójáé?

Sajnos a válasz nem olyan egyszerű, és a legtöbb engedélyezett vakcina esetében az átlag állampolgároknak fogalmuk sem lehet, hogy mi áll a vakcinagyártókkal kötött szerződésekben, így azt sem lehet tudni, hogy a gyártó, az unió vagy az állam vállalta a felelősséget. Az Európai Unió által kötött szerződések közül egyedül az AstraZenecáé nyilvános, az is csak azért, mert januárban a késlekedő szállítmányok miatt a szerződés nyilvánossá tételével akart nyomást gyakorolni az unió a cégre.

A Magyarország által kötött szerződések közül pedig még az orosz Szputnyik V vakcinára és a kínai Sinopharm vakcinára kötött szerződést ismerjük, mert az Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter márciusban a Facebookon megosztotta. A többi gyártó esetében azonban nincs nyilvánosságra hozva a szerződés, így azt sem lehet tudni, hogy pontosan kit terhel a felelősség.

Hosszas vita előzte meg az uniós szerződéskötést

Azt viszont lehet tudni, hogy az Egyesült Királysággal és az Egyesült Államokkal szemben az uniónak azért tartott ilyen sokáig a vakcinagyártókkal történő megállapodás, mert hosszan vitáztak arról, hogy kit terhel a felelősség, ha valami balul sülne el. Az unió ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy a gyártóknál maradjon a felelősség, a gyártók pedig az unióra hárították volna.

Az AstraZeneca 2020 júliusában még így nyilatkozott erről:

„Ez egy olyan egyedülálló helyzet, amikor mi vállalatként egyszerűen nem vállalhatjuk a kockázatot, abban az esetben ha az oltás négy év múlva mellékhatásokat okoz” - mondta Ruud Dobber, az Astra ügyvezető csapatának egyik tagja a Reuters hírügynökségnek.

Csakhogy az Európai Bizottság meg ragaszkodott ahhoz, hogy csak olyan szerződéseket kössenek, amelyek alapján a gyártók anyagi felelősséget vállalnak, ha a készítményük kárt okozna a beoltottakban, nehogy tömegesen pereljék az EU-t az oltásba belebetegedettek.

Az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok viszont elengedte ezt a feltételt, magukra, vagyis az államra hárították a felelősséget, így az EU-nál jóval hamarabb jutottak vakcinákhoz.

Az AstraZeneca felelőssége?

Végül sikerült az Uniónak elérnie a célját? Az AstraZenecával kötött szerződésből az derül ki, hogy nem egészen.

A Szabad Európa készített elemző cikket Kende Tamással, az ELTE Nemzetközi jogi tanszékének docensével az AstraZenecával kötött szerződésről. Arra jutottak, hogy a szerződésben a mellékhatásokról három fő kitétel szerepel:

• Az államok teljes körben kezelik ezeket az igényeket.
• Ha bárki mégis be tudná perelni a gyártót, azaz eljutna az AstraZenecához a kártérítési igényével, akkor az államok helytállnak az AstraZeneca helyett is.
• És az államok maguk sem érvényesíthetnek semmilyen kártérítési igényt a gyártóval szemben.

Ez alapján úgy tűnik, hogy lényegében az AstraZeneca nem vállalt az ég világon semmilyen felelősséget, minden a tagországokat terheli. Tehát elbukott volna az Európai Bizottság által áhított felelősségmentesség? Lényegében igen, de nem teljesen.

Ugyanis a szerződésben az is szerepel, hogy akkor vonható felelősségre az AstraZeneca, ha szándékosan súlyosan gondtalanul járnak el a profit érdekében.Azonban, ha a legjobb tudásuk szerint és a szakmai standardoknak megfelelően mindent megtettek, hogy teljesítsék a feltételeket, de ezzel együtt sem sikerült, akkor nem vonhatók felelősségre. Magyarán nagyon szűk az a mezsgye, amin keresztül felelőssé tehetjük az AstraZenecát.

A Fortune erről szóló cikke szerint az Egyesült Királyságban mindez úgy néz ki, hogy az államé a felelősség, a gyártó pedig mentességet élvez, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy az oltóanyag hibás, vagyis nem olyan biztonságos, mint az embereknek észszerűen számítaniuk kellene rá. Csakhogy a lapnak nyilatkozó Peter Todd, egy brit ügyvédi iroda tanácsadója szerint „nehéz lenne igazolni a fogyasztók biztonságával kapcsolatos észszerű elvárásokat”, amikor a legtöbb ember tudja, hogy a COVID-19 vakcinákat gyorsan fejlesztették ki, ezért van benne kockázat. Ha azonban a brit állammal szemben mégis valaki pert nyerne, akkor az állam 120 000 fontot fizetne ki azoknak, akiknek súlyos fogyatékosság alakult ki a vakcinától, ami ilyen körülmények között nem sok pénz, még a felmerülő jogi költségeket sem igazán fedezi.

A gyorsaságra mint enyhítő körülményre az AstraZeneca is hivatkozik, ugyanis normál esetben több évig tesztelik a lehetséges mellékhatásokat az egyes gyógyszereknél, itt viszont erre nem volt idő, ezt pedig a megrendelő államok is pontosan tudják.

A Gulyás Gergely által közzétett, oroszokkal kötött vakcinaszerződésben már sokkal egyszerűbben fogalmaznak a felelősséggel és a kártérítéssel kapcsolatban: minden kockázat a vásárlót, vagyis a magyar államot terheli.

Az egyoldalú szerződés szerint minden káros eseményért, mellékhatásért, az elégtelen hatékonyságból fakadó problémákért, mérgezési és allergiás reakciókért, vagy bármilyen más negatív eseményért a vásárló viseli a felelősséget. A szerződéssel kapcsolatos vitákat az orosz jog alapján rendezik, teljesen kizárva bármilyen nemzetközi magánjogi megoldást. Bármilyen, a szerződésből keletkezett vitát az Orosz Kereskedelmi és Iparkamara Választottbírósága előtt kell rendezni.

(Gulyás Gergely a kínaiakkal kötött adásvételi szerződést is közzé tette, de abban nem esett szó a felelősségvállalásról és a kártérítésről.)

Bonyolult bizonyítási eljárás

Asbóth Márton, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogásza szerint tovább bonyolítja a helyzetet az, hogy a vakcinagyártó cég és a beoltott személy között ott áll az állam beszerzőként. A képlet egyszerűbb akkor, ha valaki maga vásárol egy gyógyszergyártótól valamilyen terméket, hiszen akkor a felelősség egyértelműen a gyártóé, és egyszerűbben perre lehet vinni az ügyet, ha valami olyan mellékhatás lépett fel, amire a betegtájékoztató nem figyelmeztetett, de valószínűsíthető, hogy a gyógyszer következménye. A vakcinák esetében viszont az állam vagy éppen az Európai Unió volt a vásárló.

A kár orvoslása szempontjából egyszerűbb helyzetet teremtene, ha az állam kötelezővé tenné a védőoltást, ugyanis ebben az esetben egyértelműen az állam lenne felelősségre vonható, ha valamilyen nem várt mellékhatás lép fel. A magyar jogszabályok szerint az államnak a kötelező védőoltások esetében kártalanítási kötelezettsége van, amiért súlyosan beavatkozik egy egyén önrendelkezési szabadságába. A kártalanítás pedig ebben az esetben lényegében ennek a szabadságjog-korlátozásnak a kompenzációja.

Asbóth Márton szerint, ha valaki mégis úgy döntene, hogy kártérítési igényt nyújt be, mert valamilyen súlyos mellékhatás lépett fel az oltás után, akkor az az eljárás nem csak a fent leírt felelősségvállalási okok miatt lesz elképesztően bonyolult, de azért is, mert a beoltottnak bizonyítania kell, hogy valóban az oltóanyag okozta a problémát

„Az egészségkárosodást vagy a halált nemcsak az oltóanyag, hanem a beadás körülményei is okozhatják, például egy rosszul felszívott oltóanyag, nem megfelelő tű, helytelenül beadott oltás, nem kellően steril környezet stb. Vagyis egy ilyen kártérítési perben nemcsak azt kell bizonyítani, hogy a halál az oltás egyenes következménye, hanem azt is, hogy az kifejezetten az oltóanyagra vezethető vissza, nem az oltással kapcsolatos egyéb körülményekre. Ez biztosan nem lenne egyszerű feladat, a perben ezeket az állításokat szakértőknek kellene igazolniuk, ami miatt a per nagyon költséges is lenne” – magyarázza a TASZ jogásza.

Ráadásul azután, ha a vakcinagyártók a mellékhatások között feltüntetik például a vérrögképződést, onnantól kezdve a termékfelelősség már a beoltott személyt terheli, hiszen tud arról, hogy mik a lehetséges mellékhatások. Ez egy egyszerű fájdalomcsillapító esetében is így néz ki: ha rajta van a betegtájékoztatón, hogy következményei lehetnek annak, hogy például alkoholt fogyaszt a gyógyszerre, akkor nem lesz perelhető a gyártó, ha alkoholfogyasztás után fellép valamilyen mellékhatás.

Oltáskártalanítás a múltban

A történelem során is többször is próbálkoztak az állampolgárok perrel a gyártónál vagy az államnál, ezért vannak olyan országok, ahol kifejezetten oltáskártalanítási programokat is létrehoztak az ilyen esetekre.

A Fortune összegyűjtött ebből néhány példát.

Az 1970-es és '80-as években a szamárköhögés ellen beadott védőoltások miatt indult persorozat, ugyanis többen is azt állították, hogy a gyerekeknek beadott DiPerTe kombinált védőoltás egyes komponensei alkalmanként ritka, de tartós agykárosodást okoznak. Bár később kiderült, hogy nem volt összefüggés, perhullám indult a gyártó ellen, amelyek közül néhány sikeres volt.

Az amerikai gyártók egy része ki is vonta a DPT kombinált oltását a forgalomból, a perhullám nyomán pedig létrejött Amerikában az Országos Oltáskárosítási Kompenzációs Program (VICP), amit a gyógyszergyártók finanszíroznak, méghozzá úgy, hogy minden egyes adag vakcinájuk után egy 75 centes illetéket fizetnek, cserébe pedig nem lehet őket perelni állami vagy szövetségi polgári bíróságokon, ha nem várt és súlyos mellékhatás jelentkezik.

Ezt a programot azonban a rutinszerűen használt vakcinákra tervezték, mint például az influenzaoltások, tehát a COVID-vakcinákra nem alkalmazható. Van viszont egy másik program, ami igen. Ez az Ellenintézkedések Sérülések Kompenzációs Programja (CICP), amelyet a 2005. évi nyilvános reagálásról és a veszélyhelyzetekre való felkészülésről szóló törvény (PREP) alapján hoztak létre. A Trump-kormány 2020 februárjában, a pandémia kezdetekor hivatkozott is a PREP-törvényre, miszerint négy év jogi védelmet nyújt az oltóanyag-gyártóknak és -forgalmazóknak, hacsak a szándékos kötelességszegés be nem bizonyosodik.

Ennek értelmében elméletileg a COVID-vakcinával beoltottak fordulhatnak a programhoz (CICP) kártérítésért. A valóság azonban az, hogy CICP a 2010-es létrehozása óta benyújtott 551 keresetből csak 39-et fogadott el, ezek közül pedig csak 29-en kaptak kompenzációt, összesen 6 millió dollár értékben. Ennek oka, hogy a PREP-törvény nagyon szigorú, a felperesnek bizonyítania kell, hogy a gyártó szándékosan szegett kötelességet.

Hasonló perhullám volt 2010-ben a H1N1 sertésvírus elleni oltóanyag miatt, ugyanis a GlaxoSmithKline gyógyszergyártó a H5N1 (madárinfluenza) vírusra alkalmazott vakcináját gyorsan elkezdte alkalmazni a sertésinfluenzára is. 2010 februárjára azonban az orvosok észrevették, hogy nagy számban vannak olyan emberek, akiknél narkolepsziát diagnosztizáltak az oltás után. Becslések szerint Európában körülbelül 2000 embernél alakult ki narkolepszia a 30 millió beoltott emberből.

A gyártó ebben az esetben azzal védekezett, amivel a COVID-vakcinák gyártói is tudnak: túl gyorsan kellett kifejleszteni a vakcinát, nem volt idő a teljes körű biztonsági tesztelésre. A brit állam pedig arra hivatkozva nem akart fizetni, hogy a betegeknél nem volt olyan súlyosa a narkolepszia. Ennek ellenére 2017-ben a kormány elvesztett egy pert, amelyben egy fiú oltása után narkolepszia alakult ki, egy tavalyi közadat kikérés során pedig kiderült, hogy a brit állam összesen 6 esetben fizettet, összesen 720 ezer fontnyi kártérítést.

De kártérítésre vonatkozó törvények nem minden országban vannak, ezért februárban létrehozták a világ első és egyetlen globális oltássérülés-kompenzációs alapját, amelyet 92 alacsony és közepes jövedelmű ország számára fejlesztettek ki az Egészségügyi Világszervezet által támogatott COVAX összefogáson keresztül. Az alap 2022 közepéig súlyosan nemkívánatos események esetén átalányösszegű kifizetést fog biztosítani. Ezt a minden oltóanyag-adag utáni 10 centes illetékéből finanszírozzák.