A Tankcsapda hosszú ideig a magyar popzene egyik nagy csodája volt: a kis debreceni punkzenekar – az egyetlen állandó taggal, történelmünk egyik legnagyobb slágergyárosával, Lukács Lászlóval az élen – rengeteg melóval kb. másfél évtized alatt a nemzet nagy rockzenekarává vált, amit még a rocktól idegenkedők is szerettek, vagy legalábbis elismertek. (A valódi nemzeti együttműködés rendszere a debreceni arénában már a kétezres években megvalósult, amikor a tankcsapdás legendárium szerint a rockerek üdvözölték a hátul helyet foglaló diszkósokat.)

A Kispál és a Borz mellett a Tankcsapda volt az a rendszerváltással egyidős zenekar, amiért országszerte rajongtak, utóbbiért részben azért is, mert a pécsi értelmiségi együttessel ellentétben messziről elkerülte a politikát, így a Tankcsapda pártok és oldalak fölött álló, nagy magyar rocktörténetté tudott válni.

A legtöbb hasonló zenekar az ördögnek is eladná a lelkét akár csak egy olyan slágerért, mint a Félre a tréfát, az A legjobb méreg, a Tedd meg (a kedvemért), az Egyszerű dal, a Fiúk ölébe lányok, a Törölköző teniszütőkkel, a Mennyország Tourist, a Mindig péntek, az Ez az a ház, és még nagyon hosszan lehetne sorolni a felejthetetlen dalokat.

A Tankcsapda az elmúlt évtizedben kis túlzással bármit megtehetett volna, kirobbanthatatlan volt a helye a nemzeti rockpanteonból. Évi két teltházas koncerttel is elevickélhetne a több életre elég repertoárjával. De az énekes-basszusgitáros Lukács László, a gitáros Sidlovics Gábor és a dobos Fejes Tamás – a méretes háttérstábbal együtt – szinte semmit sem pihen, lendületesen turnézik, zenél és jó ideje állandóan videózik is.

Sok egykori rajongó – mostanában különösen hangosan – azt harsogja, hogy Lukácsék mára eladták magukat, és még csak nem is világos, hogy miért. Csakhogy ez tévedés.