„A feladat Magyarország számára, (...) hogy megfogalmazza, hogy mi is volna az a semleges gazdaságpolitika, ami az itt leírt világgazdasági helyzetben esélyt ad a sikerre, esélyt ad a gazdasági versenyképesség javítására. Magyarországnak mindig föl kell tennie a kérdést, ha valamit elsőként fogalmaz meg, hogy indokolt-e, hogy ő legyen az első. A szerénység, alázat, méretproblémák szólnak itt érvek amellett, hogy inkább várjuk meg, amíg mások hozakodnak elő az éles meglátásaikkal. De ez a mostani kérdéskör, a gazdasági semlegesség egy olyan ügy, amelyben Magyarországnak talán indokolt elsőként megszólalnia, és érdemes vállalni azt a szerepet, hogy a gazdasági semlegesség elméletét és gyakorlatát megfogalmazza, és aztán meg is valósítsa Magyarországon”. (Orbán Viktor, 2024. szeptember 25.)

Új gazdaságpolitikai irányt, a gazdasági semlegességet hirdette meg nemrég Orbán Viktor, ami elviekben garantálná a formálódó új világpolitikai és -gazdasági rendben Magyarország gazdaságának bővülését, a jólétet, a stabilitást és nem utolsósorban hazánk szuverenitásának megőrzését. A blokkosodáshoz és a gazdasági hidegháborúhoz vezető folyamatokban szerinte Magyarországnak nem kell részt vennie, saját utat kell járnia, mert az a legbiztosabb. Bár eddig ezt az egész történetet egy jelenleg is zajló folyamatként írja le a kormányfő, néhány napja már megváltoztathatatlan tényként tálalták Magyarország elszigeteltségét és elzártságát.

A legutóbbi, egészen borzasztó ipari előzetes statisztikára kiadott közleményben ugyanis a Nemzetgazdasági Minisztérium azt írta:

„Az exportvezérelt magyar gazdaságot egy hidegháborús blokkosodás elzárja a piacoktól és a befektetési lehetőségektől”.

Erre pedig a gazdasági semlegességet szolgáló lépések jelentik a választ, amelyeket majd a 2025-ös békeköltségvetésben is rögzítenek.

Magyarul a finanszírozási, a beruházási, a technológiai, a piaci és energiasemlegességet. Ez pedig nem szól másról, minthogy mindent mi döntünk el. Azzal üzletelünk, akivel akarunk, akivel a legjobban megéri, és jöhet hazánkba bármilyen beruházás, teljesen mindegy, honnan érkezik.

Ez így első olvasatra vagy akár hallásra is szinte faék-egyszerűségű gondolatmenetnek tűnik, valójában azonban komplexebb dolog a gazdasági semlegesség értelmezése. Különösen egy olyan kis és nyitott ország esetében, mint hazánk. Az értelmezés során két vonalon is el lehet indulni:

1. a diplomácia és a külkapcsolatok vonalán,
2. valamint a gazdaság vonalán.

Legyen szó azonban bármelyikről is, mindkettő ugyanoda vezet:

Orbán Viktor talált egy tökéletes kifejezést és ideológiát, amivel a kormányzat gyakorlatilag minden mozzanatát meg tudja indokolni: „haladunk a gazdasági semlegesség felé” – szinte hallom, ahogy a kormányfő száját elhagyja ez a mondat, amikor egy újabb véleményes szituációba keveredik.

A gondolatot, miszerint a gazdasági semlegesség leginkább üres kifejezésnek, egy bármikor elővehető álmagyarázatnak tűnik, két tény erősíti. Egyrészt a gazdasági semlegesség állapotába kerülni rendkívül nehéz feladat. Még a Magyarországnál nagyobb gazdasági és politikai súllyal rendelkező országok sem tudnak úgy lavírozni, hogy közben mindenkivel jól megvannak és mindenkinek kedveznek egy kicsit. Másrészt Orbán Viktor külpolitikai döntései és viselkedése is abba az irányba mutat, hogy mi célt is szolgál majd a gazdasági semlegesség.

Gazdaság: a pénznek nincs szaga

A magyar kormány az elmúlt 14 évben gazdasági téren folyton próbált új kapcsolatokat kialakítani, meglévőket szorosabbá tenni, ez a fajta diverzifikáció egyébként még előnyös is lehet, hiszen a több lábon állást szolgálja. A gond nem is ezzel van, hanem az eredményekkel és a partnerekkel. A keleti nyitás politikája ugyanis a mai napig nem hozott igazán eredményeket a kereskedelemben terén, ezáltal nem is járult hozzá olyan mértékben a gazdasági fejlődéshez, mint azt eleinte beharangozták.

Erre jó példa Kína, amely sokkal jobban profitált a nyitásból, mint hazánk. Míg a 2010-es évek elején a Kína felé irányuló exportunk az import harmadát tette ki, ma már ez csak 20 százalék, ami azt jelenti, hogy

a keleti nyitás annyit eredményezett, hogy a korábbinál több kínai termék érkezik Magyarországra, ellenben a magyar cégek kínai exportja nem tudott ilyen ütemben növekedni.

Az eredmény az alábbi grafikonon is jól látszik, a Kínával folytatott külkereskedelmünk egyenlege évtizedes mélyponton van.

Pontosan ugyanez a forgatókönyv akkor is, ha az összes ázsiai országot vizsgáljuk, hiszen Kínán kívül is vannak még olyan országok, amelyekkel szorosabbra fűzte Orbán a kapcsolatokat:

A nagy magyar gazdasági sikertörténetnek vizionált keleti nyitás tehát csak a partnerországnak volt jó, és továbbra is a legfőbb kereskedelmi partnerünk az Európai Unió és tagállamai. Nagyságrendekkel nagyobb kereskedelmet folytatunk a kontinensen belül, ráadásul ez a tevékenység a gazdaságunk számára kedvező is, hiszen többet adunk el, mint amennyit nekünk be kell hozni az országba az uniós piacokról.

Az eddigi eredmények láttán tehát joggal fogalmazódik meg a kétely, miért is lesz előnyös azzal üzletelni, akivel a legjobban megéri, hiszen a keleti nyitás sem hozott igazi eredményeket hazánk számára. Nem így történt a beruházás, működő tőke és finanszírozás terén, ahol villámgyorsan lett minden korábbinál szorosabb a kapcsolat Kínával.

Röpke két év alatt 1000 milliárd forintos adósságot halmoztak fel Orbánék Kína felé, ebből közel 400 milliárdot hitel formájában. A kormány szerint van ma már katari hitelünk is, az orosz-ukrán háború ellenére mit sem csorbult az orosz energiafüggőségünk, a kazahoktól zöld áramot szeretne a kormány, arabok építenek városnegyedet Budapesten, és kínai-magyar (gyanítom zömében kínai pénzből finanszírozott) beruházások egész sorát tervezik megvalósítani, miközben ezerszámra érkeznek az ázsiai vendégmunkások Magyarországra, az orosz és belarusz vendégmunkások ráadásul átvilágítás nélkül érkezhetnek.

Erősen kétséges azonban, hogy ezekből mennyit profitál a magyar gazdaság.

Az eddigi legnagyobb kínai-magyar projekt, a Budapest-Belgrád vasútvonal csak évszázadok alatt térül meg, a magyar miniszterelnök családja azonban gyarapodik a beruházáson. Az ázsiai munkások olcsóbb munkaerőként jelennek meg a magyar piacon, a titkos kínai hitelek pedig ki tudja, milyen buktatókat és elköteleződéseket rejtenek magukban.

És miközben Kínával szabadkereskedelmi megállapodást aláíró Szerbiát csodálja Orbán Viktor, az egyáltalán nem viseli meg, hogy mennyire megromlott a kapcsolata az EU-val, az USA-val vagy épp a visegrádi szövetségeseinkkel.

Dacos kisgyerekként választ magának „új legjobb barátokat”, miután az előző úgy viselkedik, ami nem tetszett számára.

Orbán sem segíti meggátolni az EU szétesését

A magyar miniszterelnök azzal is indokolja a gazdasági semlegességet, hogy az EU versenyképessége egyre rosszabb, és maga a szövetség is egyre rosszabb állapotban van. Arról azonban nem szabad elfeledkezni, hogy maga Orbán Viktor és a magyar kormány sem segíti elő az EU nagyobb egységét. Néhány fontos tény mellett ugyanis szándékosan vagy sem, de hajlamos elmenni a magyar kormányfő.

Ahogy Magyarország, úgy az EU egészét is kihívások elé állította a Covid, most pedig az orosz-ukrán háború. Viszont

miközben tagállamok sora vált le az orosz energiáról és határolódik el Kínától, stabilizálta a költségvetését és állította helyre a gazdaságát a Covid után, Orbán Viktor még szorosabb kapcsolatokat kezd kiépíteni Oroszországgal, Kínával és más diktatúrákkal, a költségvetés pedig elképesztően pocsék állapotban van.

Pedig az EU jövője szempontjából különösen fontos lenne, hogy a tagállamok a közösség részeként összefogjanak, és a közös piac jól és hatékonyan tudjon együtt működni, fellépni.