Elég volt néhány mondat Orbán Viktor tusványosi beszédében, hogy az úgynevezett kultúrharc a nyár egyik legfelkapottabb sajtótémájából fenyegetéssé váljon.

A miniszterelnök itt kifejtette, hogy a harmadik kétharmad felhatalmazás egy „új korszak” kiépítésére, márpedig „a korszakot inkább kulturális áramlatok, kollektív meggyőződések és társadalmi szokások adják. Most ez a feladat áll előttünk, vagyis kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert.” Ezért nem meglepő, hogy „napjaink legizgalmasabb vitája éppen a kulturális politika területén robbant ki”, mondta Orbán, majd tett egy ígéretet:

„valóban egy új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után, és mi tagadás, szeptembertől nagy változások előtt állunk.”

Azóta a kulturális élet szereplői, popsztárok és múzeumigazgatók, alanyi költők és filmproducerek, könyvkereskedők és fafaragók próbálgatják kitalálni, hogyan forgatja fel fenekestül a kormány – a mit is? Az intézményi struktúrát? A támogatások elosztását? Lecseréli az igazgatókat? Új adókat vet ki? Ráküldi a propagandagépezetét a nem szimpatikus művészekre?

2010 óta megszokhattuk, hogy az ehhez hasonló aggodalmak főleg azokat szorítják, akik nem fekszenek jól a kormánypártoknál. Az elmúlt hónapokban viszont a NER saját kinevezettjei kapták a legmeglepőbb pofonokat a pártsajtótól, úgyhogy a Fidesz-közeli kulturális potentátok sem tudtak mást tenni, mint hívogatták egymást, hátha valaki tud valamit. De senki nem tudott semmit, a szeptember pedig egyre közeledett, lassan véget is ér,

és nem történt semmi.

Ennyi az egész?

A Magyar Időkben megjelent kultúrharcos cikkek hatására eddig egyetlen konkrét ígéretet tett a kormány: még jobban támogatják a történelmi filmeket. A kormány iránymutató napilapjában egy interjúban elhangzott, hogy „a magyar államnak tehát határozott, tudatos megrendelőként kell fellépnie a kiemelt nemzeti ügynek számító történelmi filmek, televíziós sorozatok területén”, mert botrány, hogy

„soha nem készült még épkézláb történelmi film a pozsonyi csatáról, Trianon traumájáról, Szigetvárról, Nándorfehérvárról, a dicsőséges tavaszi hadjáratról, Bem apóról, Tisza Istvánról.”

Nem egészen három hét múlva a Filmalap igazgatója bejelentette, hogy elkészült egy forgatókönyvírói pályázat külön történelmi filmekre. Mert bár folyamatosan készülnek ilyenek, sőt kifejezetten „buzdították” erre a rendezőket, és a Filmalap büszke például a Hajnali lázra, a Saul fiára, az 1945-re és Az anyám és más futóbolondok című történelmi vígjátékra, de „a nézők szeretnének hőstörténeteket is látni” - fogalmazott Havas Ágnes igazgató.

Gulyás Gergelynek több helyen nekiszegezték a kérdést, a baráti médiában is, hogy melyek azok a beígért nagy változások a kultúrában. Amire a miniszter annyit tudott ismételgetni, hogy több történelmi filmet szeretnének, és a Filmalap pályázatán kívül más módokon is támogatnák ezeket.

link Forrás

A másik, sokkal kevésbé konkrét ötlet a könyvpiaci térfoglalás. Erről aktív kormánytag nem beszélt, de a Magyar Időkben feldobott ötletet méltatta L. Simon László korábbi kulturális államtitkár és Balog Zoltán is. Az előző ciklus humán minisztere azt mondta az Echo TV-ben: korábban is felmerült már, hogy az állam tulajdonosként jelenjen meg a könyvkereskedelemben, de ezt nem tartja jó ötletnek. Azt viszont igen, ha úgymond piaci szereplőket segítene a kormány. L. Simon erre példaként a médiapiacot hozta fel, ahol „üzletemberek” vették meg a NER-nek az értékes médiumokat. Itt az a kérdés körvonalazódik tehát, hogy a két nagy könyvterjesztő és kiadói csoportot, a Librit és a Lírát próbálja behálózni egy oligarcha, vagy elindítanak egy saját hálózatot, ahol a megfelelő szerzőknek garantált a helye a kirakatban.

De ha lesz egy-egy fideszes könyvesbolt minden magyar városban, és minden hónapban kijön egy sokmilliárdos film a magyar történelem hőseiről, az még mindig nagyon messze lenne az Orbán által beígért új korszaktól.

Arról nem is beszélve, hogy a Fidesz kultúrharca nem arról szól, hogy mit lehetne adni, hanem hogy mit kellene elvenni.

Kásler miniszter és a szellemi tőke

Ebben az információhiányos állapotban jelenthet egy kis segítséget Kásler Miklósnak egy zárt ajtók mögött, az augusztus 28-ai misszióvezetői értekezleten elhangzott beszéde, amelynek írásos vázlata eljutott a 444-hez. Ebben kultúra címszó alatt a következő tételmondat szerepel:

„Fel kell virágoztatnunk a sajátos magyar nemzeti kultúrát hagyományaink, művészetünk, ősi hiedelemvilágunkkal elegyített keresztény hitünk erősítését a Kárpát-medencében és azon túl.”

A vázlatpontok egy része frázisokból áll: a szellemi tőke nemzetmegtartó erő, a magyarságtudat alapja, amelyet erősíteni kell, szerepe van külföldi megítélésünkben és hozzájárul a nemzetgazdaság fejlődéséhez, a turizmushoz stb. Belföldön a kormányprogram lényege „a magyar és keresztény kultúra egyenjogúsága, arányossága” és a „szellemi régészeti törekvés” a kultúra és oktatás minden szintjén.

A külföldi tervek már kézzelfoghatóbbak, és ráadásul a tétjük is nagyobb, hiszen Kásler itt azokhoz a diplomatákhoz beszél, akiknek közvetett vagy közvetlen befolyása lehet a magyar kultúra külföldi terjesztésére. Ezek a miniszter programpontjai:

• Konzervatív értékeket hordozó irodalmi művek lefordítása és terjesztése;
  
• Nemzeti értékeinknek megfelelő írók és könyvek bemutatása a nemzetközi könyvvásárokon;
  
• A magyarság nemzeti értékeit bemutató 30 könyv eljuttatása a világ legnagyobb könyvtáraiba;
  
• Nemzeti szemléletű történelemkönyveink és filmjeink terjesztése és lefordítása. (Külföldön ne a szomszédos államok történetírása alapján ítéljék meg hazánkat).
  

Ez persze csak egy beszéd vázlata, de tisztán körvonalazódik benne a gondolat, amely a kultúrharcos publicisták legfontosabb, bár ki nem mondott alapvetése, és amely az elmúlt évtizedekben meghatározta a Fidesz-közeli művészek gondolkodását: oldja meg a pártunk, a kormányunk, hogy mi sikeresek legyünk, hogy mi érvényesüljünk a nem fideszesekkel szemben.

Hallod, hogy dübörgünk?

A 2010-es kormányváltás előtti években kis túlzással állandó vendégnek számítottam az Írószövetség székházában. Egyrészt tudósításokat írtam, másrészt volt bennem valami mazochista érdeklődés, hiába ismétlődött a végtelenségig ugyanaz a néhány gondolat. A taglétszámát tekintve legnagyobb irodalmi szervezet régóta nyíltan a Fidesz szövetsége, így persze sokat ostorozták az akkor regnáló kormányt. De a sértettségük régebbről, mélyebbről fakadt:

azt érezték, hogy őket évtizedek óta elnyomják.

A valódi értékeket elhallgatják - ennek a mondatnak a variációi adták szinte minden tudományos előadás és irodalmi beszélgetés gerincét. A megszólalók habitusától függött, hogyan nevesítették az elnyomókat: a leggyakrabban emlegetett felelősök között volt a globalizáció, a liberalizmus, a kapitalizmus, a kommunizmus, a média, a multikulturalizmus, a külföld, a posztmodern és a „kritika”. (Ahogy ezt Orbán János Dénes írta a „saját háza tájáról” nemrég: „Folyik a rinyálás időtlen idők óta, hogy elnyomnak, elhallgatnak”.) Ezek a felsorolt mumusok gátolták meg a „nemzeti értékek” szárnyalását az elmúlt évtizedekben, és a Fidesz holdudvarában sokan egyetlen megoldást láttak erre: ha a párt tolja őket előre az ellenszélben.

Arról lehetne hosszú és ma már senkit nem érdeklő vitákat folytatni, hogy a különböző 2010 előtti kormányok éppen mennyire favorizálták a nekik kedves művészeket, de a kultúratámogatás gyakorlatában volt törekvés az egyensúlyra. Csak egy apró példa: a „baloldali” Holmi és a „jobboldali” Kortárs folyóirat a 90-es évek közepétől kezdve szinte minden évben, demonstratívan pontosan ugyanannyi támogatást kapott az NKA-tól. Az Írószövetség tagjainak mégis az fájt, hogy a valójában a jobboldalhoz sorolt szerzők legjobbjait is közlő Holmiban nem vesznek róluk tudomást.

Az pedig már az összeesküvés-elméletek világába tartozik, hogy a magyar kritikusok és a külföldi kiadók összefognak a globalizáció és a liberalizmus arctalan háttérhatalmaival, hogy elnémítsák a nemzeti érzelmű magyar lírát. Ezek a búsongások és felhorkanások okoztak néha kisebb botrányokat, de különösebb tétjük nem volt. Ugyanezek a szövegek buktak most a felszínre újra, és

bár nyolc év fideszes kormányzás után még nevetségesebbek az elnyomott jobboldalról szóló sirámok,

de most ott dübörög mögöttük a harmadik kétharmad egész apparátusa.

Ez nem jobb- és baloldal harca

A Fidesz egyik legrégebbi, legfontosabb és legsikeresebb politikai terméke, hogy saját magát mint a jobboldali/nemzeti/keresztény értékek egyedüli képviselőjét adja el: aki velük van, az jobboldali, és minden jobboldali velük van, tehát aki nincs velük, az balliberális/áruló/sorosista. Ez a politikában sem igaz, a kultúrában viszont totális abszurd.

Azt talán még a fideszes szavazók egy része is érzi, hogy amikor a pártsajtó a „balliberális holdudvar” tomboló „kulturális diktatúrájára” panaszkodik, és követeli, hogy a kormány szálljon harcba a jobboldali alkotók egyenlő esélyeiért, az milyen messze áll a 2018-as valóságtól.

De a mögöttes feltételezést már sokkal többen hajlamosak lehetnek elfogadni: azt, hogy itt két tábor van, a jobboldali és baloldali.

Pedig ez nem igaz. A magyar kultúra bámulatosan sokszínű, számtalan irányzat, különböző ízlésű és érdekű alkotók és intézmények bonyolult hálózata. Egyetlen ember beskatulyázása is értelmetlen leegyszerűsítés, hát még több száz alkotó felcímkézése összesen két darab, üres politikai kategóriával.

• Esterházy Péter, aki a kultúrharc egyik céltáblája lett, baloldali lenne? Hát, pedig lenne oka a jobboldalnak, hogy lelkesedjen érte: arisztokrata pedigré, rendszerellenesség a Kádár-korban, a könyvei tele Istennel, hazával, történelemmel, és mindenek előtt a magyar nyelv iránti rajongással. Csak hát bírálta Orbán Viktort.
  
• És Kertész Imre balos vagy jobbos? A Nobel-díj idején még Imre Kertészként emlegette a jobboldali értelmiség egy része, ő pedig arról írt, hogy „a Magyar Írószövetség antiszemitái még nem ismerik az európai etikettet, és nyíltan, zavartalanul végzik munkájukat”. De 2017-ben már a saját kiadóját és írószervezetét nem, csak az Írószövetséget hívták meg az emléktáblája avatására, amelyen a kormány mint magyar írófejedelmet ünnepelte. A kettő között nem változott meg Kertész Imre életműve, nem lett nemzetibb a Sorstalanság, nem lett jobboldalibb a Kaddis. Annyi történt, hogy a szerzőjük elfogadott egy kitüntetést Orbán Viktortól.
  
• Bereményi Géza regényeinek, színdarabjainak és dalszövegeinek olvasói nehezen mondanák meg, hogy baloldali vagy jobboldali-e a szerző. De Bereményi 2002-ben rendezett egy kurzusfilmet, a Hídembert, 2012-ben pedig az MMA tagja és Thália Színház vezetője lett (Kálomista Gábor oldalán). Amikor viszont lehülyézte a Magyar Idők kultúrharcosát, Bayer Zsolt azonnal kijelentette, hogy Bereményi „beszari, segghülye, és alkoholista vén fasznak tűnik”.

Vannak jobboldalinak/konzervatívnak/kereszténynek tartott művészek, akiknek semmi köze a Fideszhez és nem is várnak tőle semmit. Ahogy vannak művészek a Fidesz körül, akiknek semmi köze a jobboldalhoz és a kereszténységhez. A kiszorítani vágyott „balliberálisok” között is találunk olyanokat, akik tényleg aktívak a közéletben, bár a direkt pártkötődés nagyon ritka; mások egyszerűen csak nem közeledtek a Fideszhez, vagy éppen fideszesek, csak érintkeznek a ballibekkel.

Ahogy Nyáry Krisztián mondta az interjúnkban: „Azok, akik jó írók, és közben valahogyan beálltak Orbán Viktor mögé, azok most is benne vannak a kánonban. Abszolút elismert írók ugyanúgy, mint a nem fideszesek. Lázár Ervin és Csukás István őszinte meggyőződéssel ott ültek a pulpituson többször Orbán Viktor mögött, de senkinek nem jut eszébe őket ezért kiszorítani bárhonnan. Vagy utolsó éveiben Szabó Magda is ott lengette a zászlót a maga módján, és soha olyan népszerű nem volt, mint ma.”

Ha meg akarjuk érteni a kormánypárti kultúrharc vádjait és vágyait, akkor érdemes a jobboldali és a balliberális jelzőket kicserélni fideszesre és nem fideszesre, és máris tisztábban látunk. De persze ez sem pontos, hiszen az MMA tagjai vagy a Magyar Időkben fideszes példaképnek kikiáltott művészek között sem politizál mindenki. A legegyszerűbb talán az lenne, ha nem pártalapon akarnánk felosztani az egész magyar kultúrát.

Az Emmi szült és szoptatott...

A NER kultúrpolitikája azzal kezdett, hogy lecserélte a szimbolikus intézmények vezetőit a párt kulturális kádereire: új igazgatót küldött a Nemzeti Színházba, az Operaházba, a Ludwig Múzeumba, Baán László a Szépművészeti mellé megkapta a Nemzeti Galériát, a Műcsarnokot vitte a Magyar Művészeti Akadémia.

Miközben a kultúra számos területén fájdalmas a forráshiány, az MMA korábban elképzelhetetlen támogatást és befolyást kapott. Évente 5,5 milliárdot költenek működésre, és

• a Műcsarnok mellett
  
• megkapták az Építészeti Múzeum anyagát és hozzá egy értékes ingatlant,
  
• alapítottak egy Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetet, amihez szintén kaptak egymilliárdból felújított pofás villát,
  
• az övék lett a 7,5 milliárd forintból rekonstruált Vigadó,
  
• de mivel az nem volt elég nagy, ezért két Andrássy úti villát kicsinosítottak nekik négymilliárd forintból, hogy legyen klubházuk.
  

Az utóbbiban valószínűleg a berendezés egyes részei – a márványkandallótól a stukkókig – külön-külön kerültek annyiba, mint egy hasonló taglétszámú, nagy hagyományú kulturális szervezet éves támogatása. Az MMA tagjai beültek a pénzosztó és tanácsadó testületekbe, és közben saját pályázatokat írtak ki művészeknek és kutatóknak, olyan összegekkel, amelyeket nem sok más helyről lehet remélni. Az MMA elnöke adományozza a Nemzet Művésze díjat is, amellyel havi (!) 655 ezer forint jár.

Ezt a páratlanul jövedelmező elismerést sok olyan nagy művész is elfogadta, aki az MMA-ba azért nem lépett be, és amúgy sem a NER része, például Gothár Péter, Szakcsi Lakatos Béla, Tandori Dezső és Törőcsik Mari. Az MMA általános törekvésének látszik ez: hiába tagadott ki elnökként Fekete György ellenzéki származású művészeket a magyarságból,

a köztestület valójában törekedett arra, hogy elismert és nem fideszes művészekkel legitimálja magát, és erre nem sajnálta a pénzt.

Hasonló szándék állt eredetileg az Orbán János Dénes vezette Előretolt Helyőrség Íróakadémia mögött is, csak a felkért oktatók jelentős része nem akart részt venni az állami írónevelésben. Pedig az akadémiát futtató nonprofit kft, a KMTG 2016-ban akkora - 160 milliós - pénzbedobással indult, amely meghaladta a többi írószövetség összesített működési támogatását. Hogy aztán még ugyanabban az évben kapjanak 400 milliót az Emmitől és 300 milliót az MNV-től, és így már nagyobb összeg fölött diszponáljanak 2017-ben, mint a legfőbb állami mecénás, az NKA szépirodalmi kollégiuma. Idén már 1,4 milliárd a büdzséjük.

Nem a pénz hiányzik tehát a fideszes művészeknek, és az állami megbecsülésből, kitüntetésekből is jutott bőven mindenkinek. Akkor mi a baj?

...szeress sötéten és kegyetlen!

Az a baj, hogy pont arra az elismerésre vágynak, amelyet nem a párt ad, és amelyet nem lehet pénzen megvenni. Mint a magyar kultúrában általában, úgy most is az irodalom a fő csatatér, úgyhogy maradok ennél a példánál.

A Magyar Időkben folyamatosan úgy festik meg az irodalmi életet, mint ahol egy szűk balliberális kör terrorja dönt mindenről. Orbán János Dénes például ezt írja Radnóti Sándor esztétáról: „rettegtek tőle. Hatalmának genezise az SZDSZ piszkos ködébe vész, de a lényeg, hogy nagy befolyása volt, fontos bizottságok meghatározó figurája (köztük a Kossuth- és Széchenyi-díjat odaítélő grémiumé), és a trofikus lánc tetejére képzelt Holmi folyóirat szerkesztője volt.”

Na, mármost Orbán János Dénes

• 2015-ben lett a Magyar Idők kulturális rovatvezetője, és azóta
  
• kapott egy minden írószervezetet meghaladó költségvetésű, könyvkiadással is foglalkozó íróiskolát;
  
• kapott egy irodalmi mellékletet Mészáros Lőrinc vidéki laphálózatában, illetve erdélyi, felvidéki és kárpátaljai lapokban, amivel saját bevallása szerint 300 ezer előfizetőhöz jutnak el, sokkal több potenciális olvasóhoz, mint bármely irodalmi fórum;
  
• kapott egy saját magáról elnevezett irodalmi műsort a köztévében;
• bekerült a József Attila-díj kuratóriumába,
• az NKA Szépirodalmi Kollégiumába
• és az Emmi által újonnan alapított Oláh János szerkesztői ösztöndíj zsűrijébe.

De Orbán János Dénes díjai és folyóirata és iskolája és kiadója és napilapja és tévéműsora mellett is vég nélküli a fideszes művészek lehetőségeinek tárháza. Az eddig is létező folyóiratok mellett például az Írószövetség elindított egy irodalmi magazint, az MMA pedig egy elméleti folyóiratot. Orbán János Dénes mégis arra panaszkodik, hogy nem írnak elég tanulmányt és kritikát és szakdolgozatot a szerinte fontos alkotókról - a ballibek.

Annak a sértett művészeti körnek, amely a Fidesz köré gyűlt, épp ez a tragédiája: hogy nekik a nem fideszesek megbecsülése hiányzik.

Mehetnek a Vigadóba fellépni akárhányszor, de ők a PIM-be szeretnének. Publikálhatnak a Mészáros-lapok mellékletében, de ők az ÉS-ben szeretnének.

Mondhatnak róluk lelkendező laudációt a hatodik állami díjuk után, de ők a független kritikusok dicséretére vágynak.

Eddig a kultúrpolitika annyit tudott nekik adni, hogy bevásárolta őket felolvasásokra, konferenciákra, külföldi könyvvásárokra, ahol a náluk tehetségesebbek oldalán léphettek fel, adta alájuk a lapokat és a díjakat, kiadta a könyveiket és kiállította a képeiket, felrakta őket a színpadra a nagy színészek mellé. De ez kevés. Ahogy L. Simon László írta: „Azoknak, akik a saját sikertelenségüket a liberálisok már nem létező túlzott támogatásában látják, Kassák nyomán azt tudjuk üzenni: művekkel csak művek vitatkozhatnak. Jobbnak, okosabbnak, tehetségesebbnek kell lenni, a párthűség nem pótolja a tehetséget.”

A Magyar Időkben a sok ismert és ismeretlen szerző írásaiban felizzó kultúrharc abba az irányba mutat, hogy de, inkább pótolja, elég volt ebből, eljött az idő, amikor valahogy végre ki kell verni a ballibek kezéből az irányítást:

„Nyolc évnek kellett eltelnie, hogy a méltatlankodásból, pusmogásból végre nyílt hadüzenet legyen, és akkor is egy újságíró – Szakács Árpád – vette magának a bátorságot, hogy kitálaljon a közönségnek és a politikumnak, hogy ez így nincs rendben, a kultúrát még mindig a politikából rég kigolyózott SZDSZ tartja túszul”

- írta például Orbán János Dénes. Amiben az a tragikus, hogy ha elérik a céljukat, ha kisebbségbe szorítják a nem fideszeseket, ha nem engednek be kormánykritikus írókat a PIM-be, vagy száműzik a rádióból a nem rendszerhű zenekarok nagy részét, akkor már a sértett fideszesek sem akarnának oda bekerülni. Mert minek? – fideszes helyből már most is van épp elég.

De kinek árt ez a sok hülyeség?

A Magyar Idők vagy éppen L. Simon nem győzte bizonygatni, hogy itt minden szerző a magánvéleményét közli csak, és annyi igazságuk mindenképpen van, hogy a sokszor egymásnak is ellentmondó érveket, a nevetséges tárgyi tévedéseket, a megvalósíthatatlan javaslatokat nem lehet kormányzati állásfoglalásnak venni. De az is biztos, hogy Fidesz-közeli intézményvezetőket nem lehetne a pártlapban gyalázni heteken keresztül központi jóváhagyás nélkül.

Ahogy az is nyilvánvaló, hogy a cikkeknek vannak következményei:

• azonnal kiírták a történelmi filmes pályázatot;
  
• a Billy Elliot 15 előadását le kellett fújni, miután a Magyar Időkben melegpropagandával vádolták Ókovács Szilvesztert;
  
• Pálinkás Józsefet menesztette a miniszterelnök a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal éléről, miután a pártsajtó az „Orbán-ellenes tudományos elit” szószólójának nevezte;
  
• miután Szakács Árpád betámadta, lecserélték egy gyulai fesztivál vezetőjét;
  
• az Art Capital ellen pedig az MNB indított vizsgálatot, mert Szakács migránspártisággal vádolta meg az alapítvány egyik kiállítását.
  

Ezeknél a konkrét eseteknél homályosabb, de súlyosabb következmény lehet, ha a közművelődési és oktatási rendszer szereplői, könyvtárosok, művelődési házak, tanárok úgy érzik: nem szabad meghívniuk vagy bemutatniuk olyan művészt, akit a kormánymédia támad, vagy aki mondott valami gyanúsat politikai kérdésekről. Az ilyen igazodás mindig is megvolt a magyar társadalomban, de ahogy a NER egyre jobban belemászott mindenki életébe, ez is erősödött, és a kultúrharcos cikkek tovább növelték. „Manapság senki sincs úgymond betiltva, de egyre apadnak a mindenki számára hozzáférhető források, elmaradnak a meghívások” - nyilatkozta nemrég Térey János.

„Államtitkárokat ki lehet nevezni, költőt meg nem lehet kinevezni”

Esterházynak ezt a bon mot-ját sokat idézték az elmúlt hónapokban, és hosszú távon nyilván igaza van, már ami az irodalmat illeti. A remekművek túl szokták élni a szerzőjük mellőzését, politikai szerepvállalását és egyéb gazemberségeit. De a színházban és a filmvásznon és a múzeumokban csak az tud megszületni, amire valaki pénzt ad. Lehet majdnem nulla költségvetésből alkotni, pincékben előadásokat és kiállításokat, kisfilmeket kézi kamerával, építészeti terveket elméleti célra, és szépen lassan a közösségi finanszírozás is kezd megjelenni itthon. De

Európában a független, minőségi művészet eltartója ma is elsősorban az állam, és csak másodsorban a fogyasztó.

Ez alól a könnyűzene és a könyvkiadás jelenthet kivételt, de közvetett módon ott is nagy szerepe van az államnak.

A fogyasztóhoz viszont úgy jut el a termék, ha van közvetítője, és egyre kevésbé van. A kormánynak nyilván nem ez volt a célja a lapok, rádiók és tévék bezárásával és felvásárlásával, de mellesleg a színvonalas kulturális sajtó jó részét is eltüntették. Nincs már Népszabadság, Magyar Nemzet és Heti Válasz, és nincs a régi Origo, ahol nagyon különböző, de valódi kulturális rovatok voltak. Nem csak a vidéki lapokban, hanem a – kultúraközvetítésben hagyományosan legfontosabb – közmédiában is látványos a kontraszelekció, a nem megbízható művészek alig jutnak be, és Kulka Jánostól kezdve Kovács Patrícián át Gálvölgyi Jánosig többen beszéltek már arról, hogy feketelistára tették őket a közmédiában.

A nagy kulturális intézményekben is a baráti közegnek lejt a pálya, hiába követelik most a Magyar Időkben, hogy ennél is több lehetőséget kapjanak. De egyszerűen nem lehet egy Müpát vagy egy Operaházat, de még a PIM-et sem csak fideszesekkel vagy a NER ultrakonzervatív ideológiájához passzoló külföldiekkel feltölteni. Ahogy az sem működik, ha külföldön olyan alkotókat próbálunk meg eladni, akik iránt nincs kereslet. Egy Kossuth-díj vagy egy Magyar Idők-interjú nem fog könnyeket csalni a német kiadók és a francia kurátorok szemébe, ahhoz az kellene, hogy a NER kiterjedjen az egész kontinensre.

Miért éri ez meg a Fidesznek?

Ha tehát tovább tolják hátra a nem fideszeseket, az még a körön belüli művészeknek sem lesz jó, hát még a magyar kultúrának úgy általában. De miért hasznos a kormánynak a kultúrharc?

Nehéz erre válaszolni. Szavazatokat nem nagyon szerezhetnek vele, kultúrával eleve nem lehet választást nyerni, ilyen színvonalú, iránytalan csapkodással pláne nem. Ellenben a Fideszen belüli dulakodás a mérsékeltek és radikálisok között összezavarhatja a saját táborukat. Az egyik megfejtés az lehet, hogy a káderek éberségét akarják fenntartani, a táborban pedig a folyamatos háborús helyzetet, fenyegetettség-érzetet. A belső ellenség elfogyott, az ellenzéket és a civileket lehasználták, ezért jönnek a művészek.

Más szempontból itt az történik, hogy a hatalom jelzi: tudna keményebb is lenni, el tudná foglalni ennél is jobban a kulturális szférát, bele tudna mászni még jobban az értelmiség életébe. Illetve nem is csak az értelmiségébe, hiszen a Magyar Idők és társai már a popzenészeket és a YouTube influenszereit is elkezdték felosztani barátra és ellenségre. Ez is lehet cél:

mindenkit, de tényleg mindenkit besorolni a velünk vagy ellenünk két táborára,

és ezzel kialakítani azt a hamis és kártékony képet, hogy a kortárs művészet valami maffia, nem pedig egymással hol izgalmas párbeszédben, hol éles vitában, hol nyílt vetélkedésben álló szereplők bonyolult közössége.

Mindeközben a történteknek van olyan olvasata is, hogy a Fidesz holdudvarának különböző hatalmi csoportjai helyezkednek és kóstolgatják egymást, illetve feszegetik a határaikat: a régi vágású sértettek, a Habony- és Liszkay-média körül mozgolódó ifjú titánok, a mérsékelt intézményvezetők, Vidnyánszky és az ő emberének tartott kulturális államtitkár köre, az innen is kihagyhatatlan Schmidt Mária-csapat és így tovább.

Én megtehetném és mégsem teszem, csak tervezem, csak épphogy felvetem

A kötcsei találkozó után az ATV-nek úgy értelmezte a miniszterelnök szavait egy résztvevő, hogy „nem kell a kardcsörtetéses kultúrharc itthon, ehelyett vita kell”. A hvg.hu pedig úgy értesült, hogy „Orbán Viktor lezárta a háborút, amelynek gellert kapott lövései a saját holdudvarában is sebeket okoztak”, és ezért nem is folytatódott már egy ideje Szakács Árpád sorozata. A Magyar Idők főszerkesztője viszont kijelentette, ez fake news, Szakács sorozata kis szünet után fut tovább, és „nagy balhé lesz belőle”. Szombaton valóban megjelent az új rész, amely főleg Bárdos Deák Ágival foglalkozik, de Fekete Péter államtitkárt is vádolja: a balliberálisok „simogatásával”. Pénteken pedig a Pesti Sárcok kezdett el cikkezni „a Filmalap teljhatalmú posztkommunistáiról”.

De L. Simon a Magyarul Balóval legutóbbi adásában szintén azt fejtegette, hogy ha jól értelmezte a miniszterelnök ezek szerint dodonai beszédét, akkor Orbán szerint nincs értelme kultúrharcról beszélni, az alkotók hozzanak létre jó műveket és kész. Ami persze ellentmond a tusványosi kiáltványnak.

link Forrás

Akármi is lesz, az elmúlt hónapok „vitáinak”, L. Simon szavaival: a „kultúrpolitikai dzsihádnak” két fontos tanulsága mindenképpen van.

Az egyik, hogy a kormányoldalon nyíltan felmerülhetett, hogy a nem fideszes művészeket kicsit kijjebb kellene szorítani az állami intézményekből, nem nagyon szabadna őket közpénz közelébe engedni, és még csak nem is a műveik, hanem a politikai véleményük miatt. Ami végső soron azt a kérdést veti fel, hogyan alkothat, dolgozhat, érvényesülhet a közintézményekben és a tág értelemben vett közéletben az, aki nem része a nemzeti együttműködésnek.

A tisztogatókkal szemben a Fideszen belül is többen felszólaltak, de Orbán Viktor nem döntötte el, kinek lesz igaza.

A másik tanulság pedig éppen ez. Tusványos óta mindenki arra vár, hogy a miniszterelnök döntsön, hogy lesújtson vagy felemeljen valakit, lezárja a vitát vagy új szintre emelje, kiadja az új jelszavakat és mutassa az utat. Megszokott és elfogadott lett, hogy az uradalomként igazgatott ország politikai elitjén belül sem tud senki semmit arról, milyen döntés készül és miért, nem beszélve a parlamentről, az érdekvédelmi szervezetekről és az érintettekről, akiknek semmilyen beleszólása nincs a sorsuk alakulásába.

Lehet, hogy Orbán csak blöffölt, és nem lesz semmilyen nagy változás se szeptemberben, se később. De a Tusványos utáni találgatások és tanácstalanságok, félelmek és fenyegetések pontosan mutatják, milyen hely lett Magyarország 2018-ra.

Pedig lehetne ezt az egész kulturális vircsaftot úgy is kezelni, ahogy a szépreményű liberális politikus, Orbán Viktor mondta 1992-ben:

„Nekünk nem kell egy üveg kövidinka mellett búsonganunk, hogy tönkretették nemzeti érzelmeinket, elvették az önbizalmunkat, jövőbe vetett hitünket. Nem érezzük úgy, hogy izzadságos küzdelmet kellene folytatnunk magyarságunkért, és azt sem érezzük, hogy az egyetemes kultúra befogadása elfoglalná a helyet agyunkban és lelkünkben a nemzeti kultúra elől. Polcainkon békésen megfér egymás mellett Arany János, Mrozek és Esterházy, a Muzsikás együttes és Tina Turner. Nem érezzük, hogy állítólag elveszett nemzeti tudatunkat úgy kellene egész életünkön át üldözni, mint Arthur király lovagjainak a Szent Kelyhet.”

(Címlapi grafika: Szabó Sári)