A francia elnökválasztás első körének eredménye egy dolgot biztos nem jelent: a megnyugtató visszatérést a liberális, demokrata Európa alapértékeihez. Emmanuel Macron ugyan megnyerte ezt a kört, és két hét múlva valószínűleg köztársasági elnök is lesz, de ez nem feledtetheti a tényt, hogy a francia választók közül rémisztően sokan szavaztak olyan jelöltekre, akiknek programja a legalantasabb ösztönök kiszolgálásán kívül nem sokat ígért.

Jean-Luc Melenchon és Marine Le Pen együtt a szavazatok több mint 40 százalékát szerezték meg, de a 18-24 év közötti fiatalok több mint fele szavazott rájuk. Egyikük azt ígérte, hogy még kevesebb munkával is lehet jobban élni, csak el kell venni a gazdagoktól, másikuk azt, hogy a legszegényebbektől kell elvenni mindent, még a jogaikat is, és akkor majd a többieknek jobb lesz. Ehhez képest azért annyira nem jó hír Macron 24 százaléka, és az a reménybeli 60, amit talán majd a második körben kap.

Ebből a szemszögből nézve nehéz őszintén érvelni amellett, hogy vége a trumpiánus-brexitista forradalomnak, a nyugati civilizáció a holland, a francia, és a reménybeli német választási eredmények után visszatér abba a mederbe, ahova a II. világháború után magát beterelte. Talán a trumpizmus szinte nyíltan rasszista ága elkezdett visszaszorulni mind a Fehér Házban, mind Európában, de a nyugati civilizációt a 20. században jobbról és balról egyaránt fenyegető ideológiáknak rémisztően sok híve van. Olyan sok, hogy 

a csillagok szerencsétlen állása bármikor demokratikus úton a hatalomba juttathat egy nyíltan a demokrácia elpusztítására törő jelöltet.

Az a demokratikus vezető és demokratikus társadalom, amely azt szeretné, hogy egy ilyen katasztrófa ne történhessen meg, annak muszáj lesz valamit kínálnia az - okkal vagy ok nélkül - de elkeseredett, 30, 40, 50 százaléknak, akik valami újat szeretnének. Akármi is legyen az az új, csak ne az, ami eddig volt.

Hogy a francia választók mennyire vágytak most valami újra, valami másra, valami reményre, az mutatja a legjobban, hogy a tradicionális establishment jelöltjei a szavazók alig 25 százalékát tudták megszólítani. A republikános Francois Fillon még úgy-ahogy tartotta magát 19,9 százalékkal, az előző elnököt adó szocialisták viszont a modern politikatörténet egyik leglátványosabb összezuhanását produkálva alig 6,4 százalékot kapartak össze jelöltjüknek, Benoit Hamonnak.

Ezeket az eredményeket elnézve az embernek az az érzése támad, mintha a francia szavazóknál minden ideológiai meggyőződést, gazdasági és szociális programot felülírt volna az újdonság utáni vágy, a megszokott eszközök, pártok, politikusok szemétbe hajítása. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az amerikai elnökválasztás három komoly tömegbázisú jelöltjéből kettő, Trump és Sanders is mindenek felett valami radikálisan újat ígértek, akkor már 

végképp nem túlzás civilizációs trendről beszélni. Nyugaton az emberek valami újat akarnak.

(Az egyetlen kivétel az utóbbi években minden szempontból különleges, a 2008-as globális gazdasági válságot, majd a 2015-ös európai menekültválságot is relatíve sértetlenül átvészelő Németország. Ugyanakkor Spanyolországtól Hollandiáig számtalan példát lehet felhozni, ami szintén azt támasztja alá, hogy ideges nyugati emberek milliói bármilyen politikai szert hajlandóak kipróbálni, ha az a - vélt vagy valós - bajok gyors felszámolását ígéri.)

Majd a francia történészek egyszer eldöntik az igazságot, de a francia kampány utolsó heteiben már úgy tűnt, mintha a választók újdonság után kapkodása Marine Le Pen esélyeit is rontaná. A célegyenesben hatalmas hajrát bemutató Melenchon, hiába képviselt egy másik politikai szélsőséget, szavazókat hódíthatott el a Le Pen politikai dinasztiától. Amelynek éppen ez a dinasztiaság sokat árthtatott. Le Pen pére több mint 40 éve indult először elnökválasztáson, és hiába nem volt soha hatalmon, a Nemzeti Front 2017-ben egy kicsit már áporodott illatot áraszt, ami a fasizmus teljesen soha nem múló bűzével együtt különösen taszító testszaggá keveredett.

Az egyik szélsőségtől a másikhoz kapkodó milliók képe elég ijesztő, de ez a francia elnökválasztás azt is bebizonyította, hogy az ilyen felbuzdulás még demokratikus keretek közt is lehet hasznos. Macron - aki persze nem vot teljesen új arc a politikában, és az establishment jó része is fokozatosan beállt mögé - egy centrista, nem-eszik-olyan-forrón-a-kasát-, álljunk-már-meg-egy-pillanatra-és-nézzük-hideg-fejjel-a-dolgokat-programmal tudta megszólítani az újdonságra szomjazókat.

Macron sikeresen magyarázta el annak a 24 százaléknak, hogy a globalizáció, a társadalmi nyitottság és a szabad piac jó dolgok, és az előrejelzések szerint a második fordulóban a franciák 60 százaléka fog egyetérteni azzal, hogy ha nem is ezek a világ legjobb dolgai, az alternatívájuknál biztosan jobbak. Így ez a francia választás lehet az első politikai erőpróba, amin a jóslatoknak megfelelően 

tényleg eltűnt a hagyományos jobb és baloldal, és a két pólus a globalizációpárti és a globalizációellenes lett.

Persze nem most találkoztunk először a semmiből nagyon gyorsan magasra jutó politikai erővel. Még Magyarországon sem, ahol - és erre valamiért kevesen emlékeznek - a párttá csak 2009 februárjában alakuló LMP 2010 áprilisában a szavazatok 7,5 százalékát megszerezve, tulajdonképpen simán jutott be az országgyűlésbe. A 2008-as válság utáni kollektív útkeresés a környező országokban is több vadonatúj kispártot juttatott be a parlamentbe. Az utóbbi években azonban ez a trend odáig jutott, hogy újszülött politikai kezdeményezések néhány hónap alatt akár a hatalmat is megszerezhetik.

Ennek volt bizonyítéka ez az első forduló Franciaországban, de pontosan ugyanez derült ki a múlt hét másik globális jelentőségű választásán is. A világ legnagyobb muszlim országa, Indonézia tízmilliós fővárosában, Dzsakartában egy fél éve még teljesen ismeretlen jelölt tudta simán megverni a hivatalban lévő kormányzót. A győztes Anies nem centrista fontolva haladást ígért, hanem az országban korábban nem létező, harcosan iszlamista politikát, de ez a lényegen semmit sem változtat. Egy olyan periférikus demokráciában, mint Indonézia ugyanúgy meg tudta szerezni a hatalmat egy - elnézést a gyűlölt kifejezésért - politikai startup, mint a szabadság-egyenlőség-testvériség hazájában.

A Manuel Valls miniszterelnök szocialista kormányában előbb párttagként, majd függetlenként miniszterkedő Emmanuel Macron egészen 2016 augusztusáig kis hal volt a francia politikában. Akkor lemondott a pozíciójárol, majd alig néhány hónap készülődés után, november 16-án bejelentette, hogy indul az elnökválasztáson. Amin, alig öt hónappal és egy héttel később megszerezte a szavazatok közel negyedét, és bejutott a második fordulóba, aminek ő a toronymagas esélyese.

Nem sokon múlt, hogy a tavalyi amerikai elnökválasztáson egy villámgyorsan felépített jelölt, Bernie Sanders legyen a politikában teljesen új Donald Trump kihívója. Trump kampányának kezdete és elnökké választása közt több idő telt el, mint Macron esetében, de az amerikai választási rendszer jellegzetességeinek köszönhetően neki előbb a republikánus jelöltséget is meg kellett szereznie. Trump a semmiből indulva így két valószínűtlennek tűnő győzelmet is tudott aratnak.

Trump, Macron, Anies, vagy a megalakulását követő évben a spanyol hatalomról kevéssel lemaradó Podemos nem csak azt használták ki, hogy az emberek most mindenhol vágynak az új megoldásokra. Az internet, a politika mémesedése, a megállíthatatlanul terjedő viralitás mind-mind a hirtelen felfutást segítik. Csak egy jó üzenet kell. „Iszlám”, „Amerika újra nagy lesz”, „Változás”, ilyesmik.

Ehhez képest ma Magyarországon ott tartunk, 

hogy amikor februárban Botka Lászlóval, az MSZP-miniszterelnökjelöltjével interjút készítettem, ő azt mondta, az Orbán Viktort leváltani szándékozó koalíciónak még idén tavasszal, egy évvel a 2018-as választások előtt össze kell állnia, különben nincs esély a kormányváltásra. A sokak által a Nyugatias Fiatalság Utolsó Reményének tartott Momentum Mozgalom pedig annyira nyugdíjasan döcög, hogy kijelentették: szerintük 2018-ban nincs esély, a 2022-es kormányváltásra kell összpontosítani.

Ahány demokrácia, annyi szokás és pláne annyi választási rendszer, de azért így is szembe tűnő, hogy a magyar politika szereplői mennyire más fordulatszámon pörögnek, mint ahogy ma Párizstól Dzsakartáig szokás. Hirtelen felépíteni egyetlen jelöltet persze egyszerűbb, mint egy komplett pártot, és így egy elnök- vagy kormányzóválasztás könnyebben betámadható, mint egy bonyolultabb parlamenti választás, de az említett Podemostól a szlovák SaS-ig lehet sorolni a példákat arról, hogy ilyen rendszerben is lehet gyors sikereket elérni.

Macronnak mindenesetre sikerült, és az új politikai felosztás, a globalizációpártiak és -ellenesek első csatájának győzteseként továbbra is úttörőfeladat vár rá. A franciák 24 százalékánál többet kell meggyőznie arról, hogy a szabad piac és a társadalmi nyitottság bizony fontos és fenntartandó értékek. Ha nem sikerül neki, olyan gyorsan tűnhet el a süllyesztőben, mint ahogy a csúcsra jutott. A demokrácia, ahogy most Franciaországban kiderült, törékeny, ezer irányból veszélyeztetett, rendkívül értékes - antikvitás.