2014. február 27-én harminc jól fegyverzett, felségjelzés nélküli zöld egyenruhát viselő férfi rontott be a szimferopoli parlament épületébe. Kizavarták az összes újságírót, elvették a képviselők telefonjait, és szavazásra kényszerítették a Krím-félsziget törvényhozását. A Krím akkoriban Ukrajna széles autonómiával bíró tartománya volt. Közben még egy busznyi zöld ruhás fegyveres érkezett a parlament elé, akik felsorakoztak a bejáratnál. Hasonló felszerelésű kollégáik addigra lezárták a félszigetre vezető utakat. 

A parlamentben rekedt képviselők máig tisztázatlan körülmények között, a fegyveresek jelenlétében megtartott szavazáson leváltották a Krím miniszterelnökét, és helyébe egy olyan személyt választottak, aki Vlagyimir Putyin orosz elnök pártjának a tagja volt. Május 25-re népszavazást írtak ki a félsziget nagyobb autonómiájáról. 

A népszavazást végül már március 16-án megtartották, és az nem is a szélesebb autonómiáról szólt, hanem a félsziget csatlakozásáról Oroszországhoz. 

Minden megváltozott

Öt éve ezzel az akcióval kezdődött a Krím-félsziget orosz megszállása, ami azóta jelentősen átformálta az európai politikát. 

A Szovjetunió 1991-es széthullásától számított, és a balkáni háborúk 1999-es lezárásával megszilárdult európai rend alapja az volt, hogy a kontinensen soha többé nem lesznek területszerző háborúk, és a konfliktusaikat nemzetközi szervezetekben oldják meg az egymásnak feszülő államok. 

A 2000-es évek elején nemcsak megnőtt az Európai Unió, de egyre szorosabb szövetségi rendszerré is vált. A NATO az USA katonai felkészültsége miatt elegendő védelemnek tűnt minden kihívással szemben. Komoly fenyegetés nem látszott semmilyen irányból. Úgy látszott, hogy beköszöntött a stabil béke időszaka. Az európai országok ennek megfelelően csökkentették a katonai kiadásaikat. Oroszország legfeljebb csak távoli gázmezői miatt tűnt érdekesnek.

Ezt az illúziót már megrepesztette a 2008 augusztusában kitört orosz - grúz háború, ami jelezte, hogy Oroszország nem tűri tovább a nyugati befolyás bővülését. De az igazi fordulatot 2014 első hónapjai hozták. A birodalmi logika visszatért a világpolitikába, azóta az USA kormánya is nyíltan átállt a multilaterális megközelítésről a birodalmi működésre, és az európai országok is elbizonytalanodtak az integrációs politika fenntarthatóságában. 

Új fegyverkezési verseny kezdődött a kontinensen. Oroszország dezinformációs kampányokkal és az EU-ellenes politikai erők masszív támogatásával egy új típusú hadjáratot indított, amelynek fő célja, hogy az EU-ból ne lehessen világpolitikai tényező. Oroszország azt is bemutatta, hogy milyen az a hibrid hadviselés, amire a Nyugat egyáltalán nem volt felkészülve.

Kicsi zöld emberek

A Krím elfoglalása és két kelet-ukrajnai megye (Donyeck és Luganszk) elszakítása hasonló módszerekkel történt, rendkívül gyorsan: mindkét esetben a hadműveleteket látszólag helyi felkelők indították, az orosz hadsereg szerepét sokáig leplezni igyekeztek, és világraszóló propaganda kísérte a beavatkozásokat. 

A "kicsi zöld emberek" kifejezés az ukrán és orosz sajtóban terjedt el 2014 február végén, amikor jobb híján így nevezték el azokat a fegyvereseket, akik a Krímben egyik napról a másikra átvették az irányítást. Nem lehetett azt írni, hogy az orosz hadseregről van szó, bár azóta világosan kiderült, hogy az orosz hadsereg fegyvereit használták és Moszkvából irányították őket. A leplezés tökéletesen sikerült, mire a Nyugat felocsúdott, addigra a Krím már Oroszország részévé vált. A második világháború óta először fordult elő, hogy egy európai ország katonai erővel egy tőle addig független országból területet szerezzen magának. 

A kelet-ukrajnai konfliktusból is úgy lett háború, hogy még a nyugati sajtó is sokáig csak "majdnem háborúról", "polgárháborúról" vagy valami zavaros konfliktusról számolt be.

Ebben a háborúban eddig több mint 13 ezer ember halt meg, és másfél millió menekült el otthonából, és a mai napig mindennaposak a halálos áldozatokkal járó fegyveres összetűzések. Hogy ez a háború mégsem tűnt sokáig igazi háborúnak, vagy igazi hódításnak, az az orosz állami propaganda hatékonyságának is köszönhető. 

Ennek egyik leghíresebb példája a maláj utasszállító repülő lelövése körüli zavarkeltés volt, amikor donyecki felkelők az orosz hadsereg rakétájával kilőttek egy Amszterdamból indult repülőgépet, 283 utassal a fedélzetén. De jellemző az új helyzetre, hogy a 2015 novemberi IX. Dél- és Kelet-Európai Média Fórum nevű bukaresti konferencián a régió szinte összes online újságja arra panaszkodott, hogy 2014 óta úgy elszaporodtak az orosz politikai ügyeket erőltető gyanús kommentelők, hogy be kellett zárniuk a hozzászólások lehetőségét, vagy előzetes moderációra kényszerültek. Azóta a legtöbb európai kormány, az USA és az EU is új intézményeket állított fel az orosz dezinformációs kampányokkal szemben.   

Muszáj volt?

Az ukrajnai konfliktus egyik igen jelentős, máig rengeteg vitát hozó kérdése, hogy Oroszországot a Nyugat hajszolta-e bele ebbe a háborúba.

Putyin orosz elnök maga is így magyarázza, hiszen ő mondta azt a krími beavatkozásáról, hogy "ha a rugót teljesen összenyomják, az váratlan erővel pattan vissza". Ezt a magyarázatot vette át Orbán Viktor magyar miniszterelnök is, aki tavalyi tusványosi beszédében azt mondta, hogy a politikai realitás az, hogy Oroszország ragaszkodik Ukrajna ellenőrzéséhez, és ezt előbb-utóbb vissza is fogja szerezni, úgyhogy kár a valóssággal szemben küzdeni. ("Az oroszok célja, hogy visszabillentsék a korábbi állapotot, úgy tűnik, nem irreális. Ebben az összefüggésben kell gondolkodni az Európai Unió és Oroszország viszonyáról.") 

A mostani ukrán kormány, és a legtöbb nyugati ország értelmezése szerint azonban nem a Nyugat támadt először, hanem Ukrajna szuverenitását, népének önrendelkezéshez való jogát, és területi épségét sértette meg egy agresszív katonai nagyhatalom.

Érdemes röviden felidézni, hogy mi történt 2013 és 2014 fordulóján, hogy ezt a vitát követni tudjuk. Az Ukrajnát akkoriban vezető Viktor Janukovics nem volt szélsőségesen oroszbarát, hanem hasonló hintapolitikát folytatott a Nyugat és Oroszország között, mint például Orbán Viktor teszi. Azzal a különbséggel, hogy az akkori Ukrajna alapvetően orosz szövetségesnek számított, amely próbált minél több hasznot húzni a nyugati barátkozásból, míg a magyarországi helyzet épp fordított, hiszen itt egy alapvetően Nyugattal szövetséges ország igyekszik minél több hasznot húzni az oroszokkal való barátkozásból. Az ukrán történet arra is példa, hogy az ilyen ügyeskedésnek hogyan lehet egy szélsőséges helyzetben nagyon rossz vége. 

Janukovics ugyanis - több másik ex-szovjet tagköztársasággal együtt - egy társulási szerződést készült aláírni az EU-val 2013 végén. A szerződés egyáltalán nem jelentette volna, hogy Ukrajna belátható időn belül az EU tagja lehet, de Oroszország ezt így is árulásnak értékelte, és olyan súlyos gazdasági szankciókat vetett ki Ukrajnára, hogy az utolsó pillanatban Janukovics visszatáncolt az EU-val kötendő szerződéstől. Erre válaszul törtek ki tömegtüntetések Kijevben, amelyek legalább száz halálos áldozatot követeltek 2014 februárjára, és amelyet Ukrajnában ma már hivatalosan a Méltóság Forradalma néven kell nevezni. Janukovics végül Oroszországba menekült, és Nyugat-barát kormány lépett a helyére.

Orosz szempontból nem csak presztízskérdés, hogy az európai léptékkel hatalmas Ukrajna lojális maradjon. Egyrészt a Krím-félszigeten az orosz flottának nagyon fontos kikötői vannak, amelyek elvesztése óriási problémát jelentene, mert télen is használható kikötő nélkül maradnának. Másrészt ha Ukrajnába egyszer nyugati katonákat telepítenek, akkor Oroszország teljesen védtelenné válna Nyugat felől. Putyin időben akarta biztosítani, hogy az EU-s társulási szerződésből nem lehet EU-tagság, és pláne nem lehet NATO-tagság. A saját választóit is biztosítania kellett, hogy egy nyugatos fordulat nem lehet sikertörténet egy újabb posztszovjet országban. E logika felől nézve az EU az ukránoknak ígért kereskedelmi szerződéssel Oroszország alapvető biztonsági érdekeit veszélyeztette. 

A nyugati értelmezés szerint minden kormánynak joga van eldönteni, hogy milyen kereskedelmi megállapodást akar kötni, és az orosz hódítás általában véve is sértette az ENSZ alapokmányát, és konkrétan az 1994-es Budapesti Memorandumot is, amelyben Oroszország elismerte Ukrajna területi épségét. Innen nézve tehát a nyugatiak semmilyen módon sem sértették meg a nemzetközi jogot, amikor partnerséget ajánlottak Ukrajnának, nem alkalmaztak erőszakot sem, míg Oroszország több esetben is elkövette ezeket ebben a konfliktusban. 

Az ukrajnai hódításnak és donyecki háborúnak nagyon súlyos következményei lettek, az alábbiakban ezeket tekintjük át.

Katonai következmények

2014 nyarán a NATO-tagállamok úgy döntöttek, hogy az európai tagállamok jelentősen felemelik katonai kiadásaikat. Sok ország esetében 10 éven belül duplájára emelik a védelmi költségvetést. Magyarország is egyre többet költ a hadseregére. Általánossá vált Európában a területvédelmi képességek fejlesztése, amit az előző évtizedben erősen elhanyagoltak.

2014-ig az USA csapatokat vont ki Európából, elsősorban Németországból. Azóta viszont újabb csapatokat küldött Európába, és állandóvá vált az amerikai katonák jelenléte Németországtól keletre is, leginkább Lengyelországban és Romániában, egy folyamatos hadgyakorlat keretében. 

Brit, német és amerikai katonák települtek a balti országokba. 

A semleges Svédországban visszaállították a hadkötelezettséget.

Az Európai Unió hadiipari támogatásokról döntött, sok tagállam pedig új katonai szövetséget hozott létre PESCO néven.

Az USA és Oroszország viszonya annyira megromlott, hogy 2019-re felmondták azokat az egyezményeket, amelyek alapján Európából korábban kivonták a közepes hatótávolságú nukleáris rakétákat. Ezek hamarosan újra farkasszemet néznek egymással a kontinensen.

Világpolitikai következmények

• Európában

Oroszország a berlini fal leomlása óta nem látott intenzitással vetette bele magát más országok belpolitikájának manipulálásába. Ezúttal a multilaterális világrendet támadó politikai erők támogatásába, és az ezzel kapcsolatos folyamatok rombolásába. Ennek a máig tartó törekvésnek a fő célja az EU meggyengítése. Részben azért, hogy ne legyen olyan vonzó a keleten élőknek, részben pedig azért, hogy ne legyen képes közös külpolitikára és közös katonai fellépésre, vagyis az EU-ból ne legyen politikai értelemben is nagyhatalom. 

Moszkva szövetséget kötött az európai föderációs terveket ellenző pártokkal, például a francia Nemzeti Tömörüléssel, az olasz Ligával, a magyar Fideszszel és a német AfD-vel. Támogatta a Brexitért kampányolókat Nagy-Britanniában. Az ottani 2016-os népszavazás orosz szempontból nagyon sikeres lett. Az EU leginkább orosz-ellenes nyugati állama ugyanis belpolitikai válságba került, és a függőben lévő távozása miatt az EU-ban már évek óta nem számít komolyan a szava. 

A műveletben, az egyes politikai erők anyagi és ideológiai támogatása mellett, nagyon fontos szerepet játszik a nyugati közvélemény manipulálása, részben a sajtón, részben a közösségi oldalakon keresztül. Ennek a manipulációnak nem az a célja, hogy oroszbaráttá tegye a lakosságot, vagy valamilyen konkrét törekvés mellé állítsa őket, hanem hogy elveszítsék bizalmukat a sajtóban és a politikusokban, és a bizonytalanság, a félelem érzetét keltsék. (Az orosz propaganda természetéről itt és itt írtunk hosszabban korábban, az amerikai küzdelemről ellene pedig itt.) 

Ezek a politikai manőverek azért nagyon hatékonyak, mert létező elégedetlenségekre építenek, nem létrehoznak, hanem csak felerősítenek helyzeteket. Nagyon jól tudták használni ebben a kampányban az oroszok a 2015-ös migrációs válságot. A válság az EU-ellenes - és rendszerint oroszbarát - pártok népszerűségét gyorsan növelte. A migrációs hullám tetőpontján, 2015 szeptemberében az orosz hadsereg nyíltan beszállt a szíriai polgárháborúba, jelentősen meghosszabbítva ezzel az ottani háborút. 

Az EU meggyengítése nem csak az EU növekedését volt hivatott megállítani, de arra is alkalmasnak tűnt, hogy az oroszok ukrajnai agresszióját megtorló gazdasági szankciók mögötti egységet megbontsák. Ez a törekvés eddig legfeljebb felemás eredményeket hozott az oroszoknak. A szankciókat az EU rendre meghosszabbítja, de az utóbbi időszakban már nem szigorítja. 

• Amerikában

2015-ben Barack Obama akkori amerikai elnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök vitája az ENSZ-ben a multilaterális és a birodalmi világrendet képviselő oldalak összeütközése volt. Azóta az amerikai kormány megváltoztatta a stratégiáját, és a Putyin által meghatározott megközelítés felé lépett.

Ezt az új amerikai külpolitikát a legtisztábban Mike Pompeo amerikai külügyminiszter foglalta össze tavaly decemberben Brüsszelben, a German Marshall Fund rendezvényén. Pompeo akkor kifejtette, hogy az egyenlő tagok által működtetett nemzetközi szervezetek elavultak, mert az agresszív országok visszaélnek a rendszerek puhaságával - ahogy például Oroszország is simán megsértett több nemzetközi szerződést az ukrajnai hadjáratokkal. 

Ezért Pompeo kijelentette, hogy az USA nem támogatja többé azokat a kormányközi intézményeket, amelyekben nem az USA akarata a meghatározó. E rendszer szerint például a NATO hasznos, mert ott Amerika a legerősebb, az EU már problémásabb, a WTO vagy a párizsi klímavédelmi egyezmény pedig kifejezetten kellemetlen szervezet az új washingtoni politika számára. 

Ennek a korábbinál jóval agresszívabb amerikai külpolitikai iránynak a felülkerekedése nyilvánvalóan összefüggésben van azzal, hogy Oroszország háborút indított Európában, és az önmérsékletbe és a nemzetközi szerződések hatékonyságába vetett hit súlyos csorbát szenvedett, és az irányzat képviselőire lehetett fogni a kudarcot. 

• A Közel-keleten

Ahhoz, hogy Oroszország korlátozza az ukrajnai háború miatti szankciók hatását, nagyon fontos volt számára, hogy szövetségre lépjen Törökországgal. Törökország messze a legerősebb az Oroszország közvetlen közelében lévő NATO-tagállamok közül, és Törökország kezén van a Boszporusz, vagyis a krími orosz flotta egyetlen kijárata a Földközi-tengerre. Továbbá fontos ország a migráció szempontjából is, legalább 3 millió szíriai menekült otthona, a 2015-ös válság fő felvonulási útvonala, és a migráció körüli európai aggodalmak fenntartása a legfontosabb orosz érdekek között van. 

Az orosz - török viszonyt 2016 közepétől sikerült rendezni, a törökországi puccskísérlet után, ami Erdogan meggyőződése szerint amerikai támogatással, de legalább jóváhagyással szerveződött. Azóta egy új gázvezeték építésében egyezett meg az oroszokkal, és Oroszország minden Szíriával kapcsolatos döntésbe bevonja a törököket, annak ellenére, hogy egymással háborúban álló feleket támogatnak az ottani öldöklésben. 

A nyugati szövetségi tömbből csak a törökök nem csatlakoztak az oroszok elleni szankciókhoz, de ezért komoly árat is fizet Moszkva: rávette az iráni és a szír kormányt is, hogy az ellenségeiket támogató törökökkel egyeztessék a lépéseiket. Ennek a helyzetnek köszönhetik valószínűleg az Idlib tartományban lévő szíriai felkelők, akik a törökök támogatását élvezték már 2011 óta, hogy még nem indult meg a végső hadjárat eltiprásukra.

A gazdaságban

Az európai fegyverkezési program megindítása mellett a Nyugat legfontosabb válasza az ukrajnai háborúra a gazdasági szankciók bevezetése volt. E szankciók célpontjai között vannak orosz üzletemberek, politikusok, főtisztek és családtagjaik, orosz nagyvállalatok, bankok, minden Krímben jelen lévő gazdasági társulás, illetve a szankciók egy része tiltja bizonyos termékek - például olajkitermeléshez szükséges eszközök - eladását Oroszországba. 

A szankciók bevezetése párhuzamos volt az olaj árának csökkenésével, aminek eléréséért az USA az arab szövetségeseit is mozgósította. A kettő együtt nagyon komoly gondokat okozott az orosz költségvetésnek, a 2000-es évek elején kezdődött növekedés 2013 után megtorpant, és komoly visszaesés jött. 2015 volt a legrosszabb év, az orosz GDP 3,7 százalékot esett vissza, miközben abban az évben a világ nagy részén erősödtek a gazdaságok. 

Az orosz költségvetést súlyosan terhelik a katonai kiadások is, amelyek az új fegyverkezési versennyel csak növekedhetnek. A gazdasági problémák egyelőre nem okoztak megoldhatatlan gondokat Putyinnak, de a 2014 óta élesedő konfliktusok belehajszolhatják Oroszországot egy hasonló helyzetbe, mint amibe az 1980-as években a Szovjetunió került, amely akkor összeroppant a nyugattal vívott fegyverkezési verseny finanszírozásába.

Az ukrán gazdaság is rettenetes állapotba került a háború miatt, bár előtte sem ment jól az országnak. Ukrajnát a nyugati kölcsönök tartják leginkább életben, ezekre viszont tartósan számíthat, amíg orosz-ellenes kormány lesz hatalmon.

• Ukrajnában

Február 19-én az ukrán alkotmányba belekerült az a kitétel, hogy Ukrajna célja a teljes jogú EU- és NATO-tagság elnyerése. Az alkotmány kiegészítéséről szóló szavazás napján felszólalt a kijevi parlamentben Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke is. 

Idén előbb elnökválasztást, majd parlamenti választást is tartanak Ukrajnában, és egyik választáson sem indul egyetlen esélyes szereplő sem oroszbarát programmal, holott 2014 előtt az oroszbarát pártok és politikusok mindig komoly esélyekkel indultak az ukrajnai választásokon. Most inkább azon versengenek a jelöltek, hogy ki nagyobb ukrán hazafi. Az utóbbi években komoly állami programok indultak az orosz nyelv visszaszorítására (aminek áldozata a többi kisebbség, így a kárpátaljai magyarság is), az orosz sajtó és a moszkvai egyház gyengítésére. (Az ukrán nemzeti öntudat ébresztéséről szóló riportunk itt olvasható, míg a magyar kormány Ukrajna politikájáról itt írtunk átfogó elemzést.) 

Ki győzött?

Ha az ukrajnai belpolitikai fejlemények alapján nézzük az orosz beavatkozás eredményét, akkor a helyzet első látszatra sokkal rosszabb lett orosz szempontból, mint a háború előtt volt. Mostanra Ukrajna nem csak hogy aláírta azt a társulási szerződést az EU-val, amitől Janukovicsot Putyin eltiltotta, de most már a NATO-tagság kívánalma is belekerült az ukrán alkotmányba. 

Ugyanakkor a tartóssá tett kelet-ukrajnai erőszak irreálissá tette, hogy Ukrajna tényleg a NATO tagja legyen belátható időn belül. A NATO alapja ugyanis az, hogy ha egy tagállamot megtámadnak, akkor az összes többi a segítségére siet. Ukrajna kétnaponta fel tud mutatni egy belövést a donyecki fronton, továbbá közel 90 ezer orosz katona áll készenlétben az ukrán határ mentén, és elég nekik egy megrendezett provokáció, hogy támadásba lendüljenek. 

Vagyis ha a NATO felveszi Ukrajnát, akkor azt kockáztatja, hogy már másnaptól háborút kell vívnia Oroszországgal. Úgyhogy a háború parazsának életben tartásával Oroszország ugyan kiprovokálta, hogy az ukrán kormány és közvélemény jobban akarja a NATO-t mint valaha, de azt is, hogy a NATO jobban féljen Ukrajna felvételétől, mint valaha. Hiszen az oroszok már bebizonyították, nem teketóriáznak erőszakot alkalmazni Ukrajnában. A Kercsi-szorosnál lezajlott novemberi lövöldözés  pedig intő jel, hogy az oroszok harci kedve töretlen.