• Hónapok óta tüntetnek Hongkongban. A hatalom egyre türelmetlenebb, a  tiltakozók egyre kétségbeesettebbek, a megmozdulások egyre erőszakosabbak. 
• A tiltakozások egy törvénytervezet miatt robbantak ki ugyan, de gyorsan általánosabb, Peking-ellenes irányt vettek.
• A kiváltó okokat sem a törvénytervezetben kell keresni: Kína évek óta, szép lassan  próbálja kiszorítani a nyugatos demokráciát a városállamból. 
• A hongkongi tüntetések előzményeiről beszélt az 1989-es, vérbefojtott Tienanmen téri tüntetés egyik szervezője, Csaohua Vang volt diákvezető, emigráns ellenzéki. 

Június óta hatalmas tüntetések zajlanak Hongkongban. Kezdetben még egy törvényváltoztatás terve miatt vonultak utcára a tiltakozók, de amikor több hónapnyi tüntetés után a városvezetés visszavonta a javaslatot, a tüntetések nem hagytak alább: ekkor már Peking befolyásának visszaszorításáról és Hongkong önrendelkezési jogának megvédéséről volt szó. 

Az utóbbi napokban a helyzet még tovább fajult a különleges státuszú városállamban: a rendőrség már kétszer lőtt éleslőszerrel tüntetőkre, az elmúlt pár napban pedig valóságos ostrom alakult ki a műszaki egyetem épületénél. Úgy tűnik, az  események fordulóponthoz érkeztek, a pekingi kormány a politikai megoldások helyett végleg az erő alkalmazása mellett döntött. 

Hszi Csin-ping kínai elnök pár napja arról beszélt, hogy a legfontosabb tennivaló most Hongkongban, hogy megállítsák az erőszakot, úrrá legyenek a káoszon és helyreállítsák a rendet. Hszi eddig elvétve kommentálta a hongkongi eseményeket, és most a szavainak jóval nagyobb teret szentelt a kínai pártmédia, mint eddig a hongkongi események bemutatásának, az elnöki megszólalást pedig propagandacikkek sorozata követte: még több letartóztatást és szigorúbb fellépést követeltek a tüntetőkkel szemben. 

Közben a hongkongi tüntetők arról beszélnek, hogy az ujgurok példája mutatja meg, miért nem adhatják fel: Kínában százezreket zártak koncentrációs táborba, és totális megfigyelőállamot alakítottak ki, és a hongkongiak szerint ha megadnák magukat, rájuk is ez várna. Az eszkalálódott helyzet miatt egyre valószínűbb, hogy a vasárnapi körzeti választásokat is el fogják halasztani a városállamban. 

A tüntetésekkel kapcsolatban rengetegszer leírták már, hogy azok a kiadatási törvény miatt törtek ki, amely lehetővé tette volna, hogy Hongkongban elfogott gyanúsítottakat kiadjanak Kínának. De az elégedetlenség gyökerei jóval messzebbre nyúlnak vissza: Csaohua Vang  augusztusban, a London Review of Books folyóiratban közölt esszét a helyzetről, alaposan bemutatva az előzményeket. 

Vang az 1989-ben vérbe fojtott Tienanmen tért tüntetés egyik szervezője volt, szerepelt a Peking által leginkább üldözött 21 diákvezér listáján, hat hónapnyi bujkálás és menekülés után többek között épp Hongkong érintésével az Egyesült Államokban kötött ki. 

Évek óta látni a jeleket 

Vang idén tavasszal, hónapokkal a tüntetések előtt Tajvanban vett részt egy konferencián, amin a Tienanmen téri tüntetés 30. évfordulójára emlékeztek. A résztvevők között ott volt a hongkongi demokratikus mozgalom két ismert alakja, Albert Ho ügyvéd, aki  korábban Edward Snowdennek is jogi tanácsokat adott, illetve Emily Lau, akit első nőként választottak be a Hongkongot kormányzó Törvényhozó Tanács (LegCo) tagjai közé még 1991-ben. És mindketten arról beszéltek, hogy komoly aggodalommal figyelik a 2014-ben elindult politikai változásokat Hongkongban. 

2014-ben jelentek meg a hongkongi utcákon az úgynevezett esernyős mozgalom tagjai. Tüntetésüket egy politikai vita hívta életre: évek óta komoly viták zajlottak arról a városállamban, hogy hogyan válasszák meg a kormányzó személyét. 

Miután Hongkong 1997-ben visszakerült Nagy-Britanniától Kínához, a megállapodásban kikötötték, hogy a városállam demokratikus politikai rendszere legalább 50 évig érintetlen marad. Arról is megállapodtak, hogy tíz éven belül, 2007-ig kialakítják a választási rendszert az addig hatályos elektori rendszer helyett, és Vang elmondása szerint a Peking-párti, mind a demokráciapárti helyi politikai erők támogatták az általános választójog elvét, melyet először a 2007-es kormányzóválasztáson, illetve 2008-ban, a LegCo tagjainak megválasztásakor terveztek alkalmazni. 

De ez mégsem történt meg: a 2003-as demokráciapárti tüntetések hatására az alkotmányos kérdésekben a végső szót kimondó kínai testület, az Országos Népi Gyűlés Állandó Bizottsága (NPCSC) ugyanis arra jutott, hogy Hongkongnak Peking jóváhagyására lesz szüksége, ha bármit módosítani akarnak a választási rendszerükön. Patthelyzet alakult ki, de megelőzendő az újabb tiltakozásokat és mozgalmakat az akkori kínai elnök, Hu Csin-tao és Hongkong kormányzója, Donald Csang folyamatosan reformokat ígért, húzta az időt. 

Évek teltek el így, majd amikor jött a következő választás 2012-ben, az NPCSC arra jutott, hogy most ugyan csak kisebb reformokat engedélyeznek a választási rendszerben, de 2017-ben már tényleg az általános választójog lesz érvényben. Vang szerint a hongkongiaknak ekkor még fogalmuk sem volt arról, hogy már a 2012-ben hatalomra került keménykezű kínai elnök, Hszi Csin-ping mozgathatja valójában a szálakat az elvileg még független városállamban, és a legtöbben tényleg azt hitték, hogy előbb-utóbb a választásokat a kormányzó személyéről. 

Csakhogy közben alaposan megváltozott a világpolitika, ebben a pár évben kezdtek egyre nyilvánvalóbbá válni Kína nagyhatalmi ambíciói. Vang szerint ezek a folyamatok 2008-tól kezdtek érezhetővé válni, a pekingi olimpia, illetve a világgazdasági válság következtében átalakuló globális gazdasági egyensúly miatt, de az igazi fordulópont Hszi hatalomra kerülése volt. 

És mint Vang írja, az új elnök elődjeinél is sokkal türelmetlenebb volt, ha arról volt szó, hogy valaki nem fogadja el Peking abszolút fennhatóságát. Ugyanebben az évben egy hongkongi tinédzser, Joshua Wong tüntetéseket kezdett el szervezni a városállamban az ellen az „erkölcsi és nemzeti oktatási program” ellen, mivela  programban szerintük nyilvánvalóan Peking befolyásszerzési kísérlete jelent meg. Wong és társainak radikalizmusa egy új hangot hozott a hongkongi politikába, megjelentek a fiatalok az utcákon. 

Egyre többen lettek, akik a 2012-es választások után elégedetlenek voltak a dolgok állásával, úgy érezték, hogy Hongkong egyáltalán nem közeledik a demokratikusabb működés felé. 2013 elején az University of Hong Kong jogászprofesszora, Benny Tai és több kollégája úgy döntöttek, hogy az amerikai Occupy mozgalom mintájára közterületeket foglal el. Ez volt a következő lépés hongkongi politika radikalizálódásában: addig a demokrácia melletti kiállás általában a nem hivatalos népszavazásokon való részvételt jelentette, finoman jelezve Kínának és városi vezetésnek, hogy az állampolgárok készen állnak a demokratikus döntéshozatalra. 

Az utcai politizálást vitte tovább 2014-ben az Occupy Central is. Ez volt az az év, amikor Kína elkezdte kimutatni a foga fehérjét: a pekingi Államtanács ekkor mondta ki világosan, hogy a még Teng Hsziao-Ping által meghirdetett „egy ország – két rendszer” elvben „az ország”, azaz a Kína, azaz a kommunista rendszer a domináns elem, és midnent az alá kell rendelni. Ehhez pedig olyan választási rendszer szükséges, amely mind a kormányzó, mint a törvényhozás esetében az állam biztonságát és érdekeit tartja szem előtt, és véd a külföldi befolyástól. 

Mint Vang írja, 2014 augusztusának legvégén az NPSCS kihirdette a ma már csak 8.31-es döntésként emlegetett határozatát, amely ugyan kimondta, hogy a kormányzóválasztáson az „egy személy, egy szavazat” elv érvényesülhet, viszont azt is egyértelműen meghatározta, ki állíthat jelölteket. És úgy alakította a szabályokat, hogy végsősoron csak a Peking által is jöváhagyott jelöltek juthassanak egyáltalán a választk elé. Az új rendszer szerint maximum 2-3 jelöltje lehet a kormányzóválasztásnak, és az indulókat a Pekinggel és az üzleti élettel is baráti kapcsolatot ápoló Választási Bizottság tagjai szűrik meg. 

A két döntés világossá tette, hogy Pekingnek esze ágában sincs biztosítania a szabad és tiszta választások feltételeit, és a hongkongi helyzet megítélésénél az egyetlen érvényes szempont, hogy a hongkongiak mennyire készek követni Peking utasításait. Vang szerint ez egyben szakítást jelentett az addigi ügymenettel is, amelyben voltak előre lefektetett alapelvek, papíron legalább léteztek ígéretek arról, hogy hogyan fog alakulni a városállam intézményrendszerének és politikai berendezkedésének sorsa. Innentől kezdve a hongkongiaknak egy feladatuk maradt: figyeljék és értelmezzék a Pekingből érkező jeleket. 

Vang szerint ebből a felismerésből kezdődtek meg a tüntetések 2014-ben, még ha akkor a résztvevők közül sokan nem is voltak ezzel tisztában. Szeptemberben indult el az esernyős mozgalom tüntetéssorozata: 79 napon át, egészen december közepéig foglaltak el fontosabb köztereket a városban. A tüntetést diákok, illetve az Occupy Central tagjai szervezték meg, és a végén a rendőrség egyesével állította elő a köztereket elfoglaló tiltakozókat. 

A rendőrségi könnygáz ellen esernyőkkel felszerelkező tüntetőkről készült fényképek és felvételek bejárták a világsajtót, ekkor ragadt rá az esernyős név a mozgalomra, de közben a hónapokon át tartó tüntetések megtépázták a tiltakozók elszántságát is: a hallgatói szakszervezetek között komoly viták zajlottak az elérendő célokról és a módszerekről, közben pedig a hongkongiak támogatása is folyamatosan csökkent a mozgalom mögül. 2014 decemberében a szervezők közül többen kudarcnak élték meg a történteteket, de Vang szerint csak azért, mert nem vették észre, milyen változásokat indítottak el: az esernyős mozgalom hatására számos új szervezet született meg, sok fiatal kezdett el foglalkozni politikai kérdésekkel, illetve Hongkong függetlenségének ügyével, és közben egyre nyitottabbak lettek a társadalmi ügyekre is. 

Ugyanezek a fiatalok aztán elkezdték megmérettetni magukat a körzeti választásokon 2015-ben, majd a 2016-os általános választáson is. A nagy pártok pedig, érezve a társadalmi változásokat, sokkal több fiatalt indítottak mint korábban: a LegCo hetven tagja közül 26-an először kerültek be a testületbe. 

Olyan trendek voltak ezek, melyeket Peking sem hagyhatott szó nélkül: a város akkori kormányzója, Lőng Can-jing arra szólította fel az új képviselőket, hogy fogadjanak hűséget az alaptörvényhez, amely Hongkongot a Kínai Népköztársaság, illetve a kínai kormány fennhatósága alá rendeli. Ugyanez a választás volt az, ahol a városállam története során először hat demokráciapárti jelöltet kizártak a politikai véleményük miatt. Az egyikük, az 1991-ben született Edward Leung egy évvel később pedig börtönbe került, mivel azzal vádolták meg, hogy miközben próbált megvédeni egy rendőri intézkedéssel szemben egy utcai árust, megütött egy rendőrtisztet. Hat évet kapott, és híres mondata, a „Szabadítsuk fel Hongkongot, ez napjaink forradalma” azóta a tüntetők szlogenje lett, idén nyáron is sok helyen lehetett felfújva látni a város közterein. 

Ugyanígy bíróság elé került Joshua Wong és több társa is, őket illegális gyülekezéssel és erre való felbujtással vádolták meg. Az ügyük éveken át pattogott a bíróságok között, végül voltak, akik letöltendőt kaptak, mások csak megrovást, de arra mindig figyelt a bíróság, hogy a választási indulástól eltiltsa az esernyős mozgalom tagjait. Wong büntetését végül a legfelsőbb bíróság idén mérsékelte, így az egyik legismertebb aktivista éppen Hongkong történetének legnagyobb tüntetése után egy nappal szabadulhatott. 

Az esernyős mozgalomban való részvételéért letartóztatott hat hongkongi közül ketten a LegCo tagjai voltak. Wang szerint ez újabb csapást jelentett a demokratikus oldalnak: nemcsak további képviselőket vesztettek el, de a kiszabott börtönbüntetések világos üzenetet jelentettek a hongkongiaknak: így jár, aki szembemegy Peking akaratával. 

Vang szerint ekkor úgy tűnhetett Peking számára, hogy a nagyobb problémákat sikerült kiküszöbölni. A legismertebb demokráciapárti aktivisták vagy rács mögött voltak, vagy el voltak tiltva az indulástól, a demokráciapárti oldal pedig a törvényhozásban bénult és megosztott volt, így a Peking-barát frakció egy olyan módosítót is el tudott fogadtatni, amely még nagyobb hatalmat adott a Tanács vezetőjének. Majd jött a hírhedt kiadatási törvénytervezet, amelyet Hongkong jelenlegi kormányzója, Carrie Lam terjesztett be, és amely alapján a hongkongi gyanúsítottakat egyes esetekben ki lehetett volna adni Kínának és Tajvannak. 

A törvény hivatalos indoklásaként Lam rendszeresen egy gyilkosság gyanúsítottjának esetét hozta példaként, akit nem lehetett kiadni Tajvannak, mert nem volt meg a jogi keret, ami ezt lehetővé tenné. A hongkongiak viszont nem hittek a kormányzójuknak. Az sem segített, hogy Lam a törvénytervezet általános vitájára csak két hetet szabott ki, és ez idő alatt nem volt hajlandó találkozni sem az ellenzéki pártok tagjaival, sem jogászokkal, sem a sajtó képviselőivel. Végül egyetlen engedményre volt hajlandó: beleírták a törvénytervezetbe, hogy a gazdasági bűncselekmények elkövetőire nem vonatkozna az új jogszabály. 

Ekkor indultak meg a tüntetések. Júniusban csendes vonulásokkal kezdődött a tüntetéshullám, majd egyre nagyobb tömegrendezvényekké duzzadt. A városállam civil szervezetei, jogászai, demokráciapárti aktivisták, politikai pártok mind utcára vitték az embereket, melyek következtében többször is milliós tömeg gyűlt össze a 7,6 millió lakosú városban. 

Amikor június 12-én a törvénytervezet második olvasásra is a LegCo elé került, fiatal tüntetők vették körbe az épületet, mire a rendőrség könnygázzal és gumilövedékekkel kezdte oszlatni a tömeget. Innentől kezdve hétvégéről hétvégére egyre hevesebb összecsapások követték egymást, és egy idő után már az sem segített, hogy Lam hosszas vonakodás után végül visszavonta a kiadatási törvény tervezetét. A valódi tét mostmár Hongkong sorsa, ahogy azt az augusztusban megjelent Vong-cikk óta zajló egyre hevesebb, egyre erőszakosabb és kétségbeesettebb tüntetések is megmutatták.