Amikor a derűt elmossa a harag

Pályafutásom politikai újságíróként majdnem egyidős a most leomló rendszerrel. 2009 őszén kezdtem, huszonévesként, amikor az ország a jobboldal országlására várt, és a Fidesz győzelmének csak az aránya volt kérdéses. Némi aggodalommal tekintettem a közelgő kétharmad elé, évek óta figyelve az ellenzék agresszív politizálását. De persze nem sejtettem, hogy ebből rendszer, sőt korszak lesz, és hogy felnőtt életem döntő részét Orbán Viktor országlása alatt fogom leélni.

A nemzedékem a kilencvenes években azon nőtt fel, hogy a történelem véget ért: eljött a többpártrendszer és a szabadság; Go West, Magyarország Ausztria nyomába ered. Jól tudtuk persze, hogy nem érjük utol, de a nyugati irányban sosem kételkedtünk. Nem kételkedtünk akkor sem, amikor 2002-ben a Fidesz a radikalizálódás útjára lépett. Még akkor sem, amikor egy korábbi III/II-es lett a kormányfő. De akkor sem, amikor 2006 őszére összeomlott a magyar állam.

Valami olyasmit gondoltunk, hogy ez egy operettország, ahol leginkább pojácaszerű politikusok és szerencselovagok jutnak hatalomra, a sorsunk pedig a saját kezünkben van, és magunkért kell helytállnunk. Megértettük, hogy az állam nem értünk van, hanem miattunk.

De azt sosem gondoltuk volna, hogy ellenünk fordul. Hogy itt még egyszer félni is lehet.

2010 után újságíróként hamar összetalálkoztam ezzel a félelemmel.

Az építőipari vállalkozó, aki interjú közben elvette a diktafont, amikor Simicska Lajosra tereltem a szót. A századvéges elemző, akinek remegett a szája, ahogy Habony Árpádról kérdeztem. A „kreatívipar” fideszes üdvöskéje, akinek elvékonyodott a hangja, mi lesz, ha berendelik a birodalmi központba. Sosem felejtem el, amikor egy kormányközeli forrásom 2013 őszén valósággal rimánkodott nekem, hogy töröljem ki az SMS-ét a telefonomból.

Leginkább azok féltek, akik részei lettek a rendszernek. Féltek egymástól, a hatalomtól és a bizonytalanságtól. Félelem tartotta össze a rendszert, amit szolgáltak.

A hivatásomra úgy tekintettem, akár egy krónikás: feltárni és dokumentálni, ami történik, leíróan és távolságot tartva. A Magyar Narancsnál a médiatörvény elemzésével kezdtem, aztán Habony Árpád és Arthur Finkelstein sötét praktikáin keresztül jutottam el a színfalak mögött épülő Simicska-világ felfedezéséig. A közmédia elfoglalása, a konvergens médiahatóság felállítása, a magyar állam foglyul ejtése és a közhivatalok megszállása hamar érdeklődést váltott ki a nemzetközi sajtóban is. Független újságírókkal akkor sem nagyon álltak szóba a fideszes politikusok, interjúkat nem adtak, a közérdekű információkat következetesen visszatartották, a közadat-igényléseket akadályozták, és szép lassan elkezdődött a sorosozás is. De még nem tekintettek bennünket ab ovo az állam ellenségének.

Egészen 2015-ig. Abban az évben váltottam a 444-re, és médiaügyekkel kezdtem foglalkozni. Lépésről lépésre rögzítettem a szabad magyar nyilvánosság szétverését – az Origo bedarálásától a Népszabadság bezáratásán és az Index kivéreztetésén át egészen a megyei laphálózat megszállásáig. Orbán és Simicska harcában, vagyis az új kormánypárti médiabirodalom kiépítésében százmilliárdos nagyságrendű közpénz mozdult meg.

A miniszterelnök az állam minden erőforrását felhasználta, hogy kiirtsa rendszeréből az ellenállókat.

Orbán immár saját kezűleg irányíthatta médiabirodalmát, és ezzel megkezdődött a tudatos és módszeres provokáció kora – listázás, árulózás, paparazzók, személyre szabott zaklatások.

Buzizó, migránsozó, családi erőszakkal rágalmazó hajtóvadászat indult a politikai ellenfelekkel – köztük Vona Gáborral, Juhász Péterrel – szemben. Habony Árpád vezetésével új lendületet kapott a kormányzati kommunikáció: nyílt koncepció lett a „velünk vagy vagy ellenünk” politikája. A kormány megpróbálta felszámolni a hagyományos újságírói szerepeket: krónikásokból ellenlábasok lettünk. A 888 elindításakor azzal szembesültünk, hogy új világ van:

a kormányunk a saját pénzünkön uszít ellenünk.

Ellenséggé tették a nyilvánosságot. Embereket űztek el vagy hoztak kiszolgáltatott helyzetbe.

Az oknyomozó, aki inkább elment kamionsofőrnek. A gazdasági sztárújságíró, aki villanyszerelőnek állt Ausztriában. A magyar újságírás legendája, aki meg sem állt az andalúz tengerpartig, hogy egy farmon álljon munkába. Megannyi kitűnő szakember, akiknek tönkretették a munkahelyét, vagy kisemmizték és megbélyegezték őket, csak mert a hivatásukat gyakorolták.

A többiek megbékéltek a bizonytalansággal. A bizonytalansággal, amiben nem tudod, hogyan védd meg a forrásaidat. A talánnyal, hogy miként biztosítsd magad a megfigyelésekkel szemben. A kérdéssel, vajon megmarad-e a munkahelyed, vagy már zsarolják a tulajdonost, hogy adja át a vállalatot. Orbán olyan rendszert teremtett, amiben senki sem érezhette magát biztonságban – az ellenállók sem, de legközelebbi munkatársai sem.

A rendszer legfontosabb szervezőereje volt ez: bizonytalanságban tartani embereit, ellenfeleit és választópolgárait egyaránt.

Nem lehetett tudni, hol húz határt a hatalom, és mit vet be: lejáratást, adóhatóságot vagy titkos megfigyelést. Volt, akit magánéletébe taposva zsarolt és próbált beszervezni az alkotmányvédelem. Németh Dániel, Panyi Szabolcs és Csikász Brigitta telefonjára Pegasust telepítettek. A Magyar Hang újságíróit hazugságvizsgálóra kötötték. Listázták a „külföldről finanszírozott” médiumokat. Börtönnel fenyegették azokat, akik tájékoztatni igyekeztek olvasóikat koronavírus idején.

A bizonytalanság része lett a rendszer kiszámíthatatlan távlatossága is. Minden kampányban pislákolt a remény, hogy ez az utolsó – minden választás előtt mutatkozott elméleti esély a változásra; hogy talán mégsem kell innen elmenni.

Orbán a remény illúzióját fenntartva bírt rá bennünket, hogy megszokjuk a kiszolgáltatottságot.

Egyszerre csak négy évet kért – aztán újra és újra. Előbb 2020-ig tervezett, aztán 2030-ig – és apránként csente az időt. Mindig engedett egy szűk utat a reményhez, mielőtt eltiporta volna. Leuralta a médiát, a gazdaságot és az államigazgatást, átírta a szabályokat, saját ellenzéket épített magának, teljesen elbillentette a pályát. A külsőségeiben demokratikus választások megtartásával elbábozta, hogy leváltható – a felvillantott hajszálnyi reménnyel pedig túszul ejtette ellenfeleit. Így tudott hosszan uralkodni rajtunk.

A kék plakátok, nemzeti konzultációk és népszavazások rengetegében hazugság lett az életünk: megállás nélkül szuggerálták belénk az egzisztenciális szorongást. Elfoglalták a szavainkat és kifacsarták belőlük a maradék igazságot. Orbán olyan cinikus világot teremtett, amiben nem gyűlöletkampány van, hanem precíz hatalomtechnika. Amiben a bevándorlás nem milliók sorskérdése, hanem politikai termék. Ahol nem félelemkeltés zajlik, csak a pillanat uralása. Ahol a kormány nem vírusra tesztel, hanem választópolgárokra. Egy százmilliárdokból épített politikai színház lett az ország, ahol tervezett konfliktusokat szítottak, uszítottak egymás ellen társadalmi csoportokat.

Magyarország miniszterelnöke önzésből épített nemzeti sportot. Azt üzente a magyaroknak: magaddal törődj, és akkor sokra viheted.

Egy nemzedék nőtt fel abban, hogy megyei futballisták nagyobb megbecsültséget élveznek, mint a pedagógusaik. Közröhej tárgyává tették a környezetvédelem és a fenntarthatóság kérdéseit, és módszeresen zálogosították el a következő generációk jövőjét. Saját tanáraik feljelentésére buzdította gyermekeit a hatalom.

Orbán erőszakkal formálta saját önző képére a magyar társadalmat. Olyan világot teremtett, amiben a személyes és pillanatnyi érdek előrébb való a közösség jövőjénél. Ahol a lojalitást és gátlástalanságot díjazzák, nem a teljesítményt. Amiben felfele nyalnak és lefele taposnak. És amiben a kicsinyesség és személyes sérelmek szervezik az élet mindennapjait.

Sosem felejtem el, hogy Orbán Viktor az őcsényi panzióst meghurcoló horda mellé állt, mert neki lett volna szíve befogadni menekülteket. Hogy sunyi bosszút állt a Népszabadságon, amiért megírták róla az igazságot. Nem felejtem az aljas indokból meghurcolt tanárokat és civileket, akiket „taknyukon-vérükön” kellett volna kirángatni a Parlamentből. Nem felejtem a Pesti úti idősotthonban haldokló magyarokat, akikből pillanatnyi kampánytémát csinált a hatalom. Hallom az ellenzéki politikus gyerekgyilkossággal rágalmazott feleségét, ahogy a hangja elcsuklik. Velem marad a szégyen, hogy kormányom következetesen gyilkosok oldalára állt. És sose felejtem el, hogy a magyar miniszterelnök győzelmi beszédében belerúgott a megszállás alatt álló szomszédos ország elnökébe.

Ebben a klímában próbáltunk kitartani. Zaklattak bennünket a Fidesz verbális és nagyon is fizikális verőemberei, zsarolták a hirdetőinket, riogatták az előfizetőinket, száműzetéssel és törvénnyel fenyegettek, végül egy komplett hivatalt szabadítottak ránk. Az utolsó évekre állandósultak a válságülések és gyorstalpalók a szerkesztőségben, hogy mi a teendő házkutatás esetén. Energiáink jelentős részét felemésztette a védekezés az állami szintről érkező fenyegetésekkel szemben. Kapcsolatok és barátságok roppantak össze a nyomás alatt.

De túl fogunk élni mindenkit, mondta UP tíz éve, és ebben igaza lett. Igaza lett, mert kitartottunk hivatásunk és kitartottunk egymás mellett. Igaza lett, mert a legsötétebb időkben is tudtunk röhögni magunkon és a világon. És igaza lett, leginkább azért, mert olvasóink is kitartottak mellettünk. Ezért nem mi zárunk be most, hanem a kitartott „Pesti Srácok”, akik köpködtek ránk éveken át, és akikért most egyetlen könnycseppet sem hullajt senki. Nem tőlünk küldik el tucatjával az embereket, hanem az éveken át lélegeztetőn tartott kormánypárti médiából. Büszkeséggel tölt el, hogy ilyen körülmények között is megőriztük hivatástudatunkat, és az utolsó pillanatokig fontos történeteket tártunk fel az olvasóknak.

Utolsó ciklusára látványosan megroppant, és 2026-ban végül hangos robajjal összedőlt a NER. A 444-en kirobbant kegyelmi üggyel egy legenda véget ért és megbukott Orbán tévedhetetlennek hitt személyzeti politikája. A rendszer alkotója és vezetője látványosan megöregedett, egyre többet hibázott; közössége bomlásnak indult; egy dezertőr a változás élére állt, és kijátszotta a rezsim egyre láthatóbbá váló gyenge pontjait. Felnőtt egy generáció, amelyik nem volt hajlandó tovább hallgatni a hazugságokat, és elzavarta a Fideszt a hatalomból.

Orbán győzelmi kényszere nem engedte, hogy hivatalát időben és méltósággal adja át; képtelen volt belátni, hogy ciklusokon át sikerrel fenntartott illúziója nem működik tovább. Hanyatlása látványos volt és elkerülhetetlen. Európa erős embere, akinek lépéseit éveken át leste a nyugat-európai szélsőjobb, aki a világpolitikai térképen látta és láttatta magát, trashcelebek oldalán, nevesincs podcaststúdiókban, mulatós AI-indulókat dúdolva, minden méltóságát ledobva fejezte be miniszterelnöki pályafutását.

Politikai megsemmisülése nem lehetett volna látványosabb. Én teljességében mégis csak akkor hittem el, hogy ez tényleg bekövetkezett, amikor a kezdeti eufóriát elmosta a lassan előretörő harag.

Néhány héttel április 12. után – az otthonommal szemközti buszmegállóban – megpillantottam egy plakátot, rajta uniós csillagok gyűrűjében a felirat: szabad szó. Ott, ahonnan néhány hete Volodimir Zelenszkij vicsorgott le rám. Ahol korábban bevándorlók, Soros, Brüsszel, Juncker és egy gonosz bohóc ijesztgette az arra járó magyarokat. A városban járva azon kaptam magam: plakátról plakátra hagy el a szégyenérzet. Sose gondoltam volna, hogy valaminek a hiánya ilyen felszabadító tud lenni.

Láttam a spontán ölelkező fiatalokat, a körúton hömpölygő, dudáló és ünneplő tömeget, az egymásra mosolygó járókelőket, hallgattam a barátomat, amint zavartan ráeszmél, hogy végre le meri írni és el meri küldeni a gondolatait. Ahogy oldódom fel, látom be én is, hogy tizenhat év alatt hozzászoktam az elnyomáshoz. Részem lett az óriásplakátokon, egyperces híradókban, állami csatornákon belém erőszakolt szorongás. Hogy mélyebbre ment ez a méreg, mint sejtettem: szürkén gomolygó ködként ereszkedett mindennapjaimra; és ott volt nemcsak a szemközti buszmegállóban, de a kapcsolataimban, dilemmáimban, az orvosi leleteimben, az élet nagy döntéseiben és a leghétköznapibb kétségekben egyaránt. Megszoktam és kényszerűen elfogadtam. Most pedig, hogy nincs, még mélyebben hasít belém a felismerés, mennyire nem volt mindez szükségszerű és elkerülhetetlen. Hogy nem lett volna muszáj így élni.

Nézem a bukott despotát, ahogy kétségbeesetten igyekszik körbekeríteni maradék hatalmát. Hallgatom, ahogy fonja a hazugságspirált, újra és újra, és gyászolom felnőttkorunk legszebb éveit – de legalább annak gondtalanságát –, amit ebben a nyomorúságos győzelmi kényszerben kellett megélnünk. Visszagondolok a fiatal huszonéves újságíróra, aki krónikásként tekintett magára, és nyakába vette volna a világot; de mindig úgy érezte, itt feladata van.

Az a fiatal újságíró sem elégedne most meg a krónikás szerepével. A hivatásom fontos része felkutatni és mind hitelesebben megörökíteni napi valóságot. De ugyanígy része emlékezni és emlékeztetni arra, milyen utat járt be az ország, és milyen veszteségeket szenvedett el az elmúlt évek során. Feljegyezni a nyelvünk, normáink és az együttélés kultúrájában bekövetkezett rombolás következményeit. Hangot adni azoknak, akik elszenvedői voltak az eltűnő rendszer kíméletlen hatalmi mesterkedéseinek. Számba venni tizenhat év sebeit; és engedni, hogy a derűt lassan elmossa majd a harag. Nem bosszú vagy igazságszolgáltatás igényével; csupán elfogadva, hogy nem csak krónikása, de állampolgárként elszenvedője is voltam ezeknek az éveknek.

Most szinte lehetetlennek látszik, hogy változzon a széljárás, de a választói memória rövid, a szerencse forgandó, a tömeg pedig szívesen felejt. Sőt, más vágya sincs. Húsz éve, két egymást követő vereség után nagyon kevés esély látszott Orbán Viktor visszatérésére – mégis megtörtént. Most nemcsak őt fontos magunk mögött hagynunk, de azt az évtizedek alatt megcsontosodott kultúrát is, ami önzésre, cinizmusra és a nyers erőre épít, és ami a választók gyarlóságából és esendőségéből igyekszik tőkét kovácsolni. Akármilyen kormánya lesz is Magyarországnak, ennek a rendszerváltásnak a jelentőségét meg kell őriznünk. Az elmúlt tizenhat évhez képest, azzal szemben kell új politikai kultúrát teremtenünk, hogy a most letűnt világ se valóságában, se szellemiségében ne térhessen vissza.