Arany Medve-díjat kapott Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje Európa egyik legrangosabb filmfesztiválján, a Berlinalén. 42 éve nem részesült ebben az elismerésben egyetlen magyar alkotó sem.

A rendezőnő a magyar filmszakma egyik legismertebb és legmegbecsültebb alakja: tanárként filmesek sokaságát indította el a pályán; saját nagyjátékfilmet 17 évig nem rendezett, a visszatérés pedig tényleg emlékezetesre sikerült. A Testről és lélekről már az Arany Medve előtt megkapta a FIPRESCI-díjat, Európa-szerte ünnepelték a kritikusok.

Most mégsem a film a legfontosabb téma, hanem egy keménykedő-kritikus megjegyzés, amelyet Enyedi egy interjújában tett, és amiből mélykommunista logikával már azt vezeti le néhány Fidesz-nacsalnyik és a nyomukban őrjöngő médiákumok, hogy

egy közpénzből dolgozó művésznek mégsem kellene kritizálnia azt, akitől a pénzt kapja. És a kormánytól kapja, nem mástól. (Ad notam: „Orbán Viktor majd tesz bele, de csuhajja”.)

Enyedi hosszú évek óta próbálta megvalósítani filmtervét, ami legutóbb a Magyar Mozgókép Közalapítvány felszámolása miatt dőlt be. Az elődjénél kétségtelenül valamivel átláthatóbban és hatékonyabban működő Vajna-féle Filmalap ernyője alatt végül elkészülhetett a film.

A rendezőnő a fesztivál ideje alatt természetesen egy sor interjút adott. A film tartalmi és nyelvi megoldásairól beszélt a német Deutschlandradiónak, de zárásként – kérdésre válaszolva – röviden elmondta véleményét az otthoni közállapotokról is. Szerinte ami Magyarországon ma történik, az szégyen, és őt személy szerint félelemmel tölti el.

„(...) alapjaiban változtatják meg és rombolják szét a szabályokat, rombolják szét a demokrácia alapjait és a demokratikus kontrollt. Szívesen volnék büszke a hazámra, de már hosszú évek óta nem tudok az lenni, és ez fáj nekem.”

Erre jött a nemzet nagy közösségimédia-pszichológusa, Deutsch Tamás és a tőle megszokott, közvetlen stílusban igyekezte föloldani Enyedi szorongásait:

„Kedves Ildikó, most a hazánkban az történik, hogy tizenkét év után végre filmet csinálhattál. Ne szégyelld és ne félj tőle.”

Lánczi Tamás (Figyelő-főszerkesztő és Századvég-elemző) valóságos glosszát intézett Enyedihez, számon kérve, miért érzi kötelességének, hogy megfeleljen „a berlini ultraliberális elit” véleményének és ízlésvilágának. Félreérthetetlenül utalva arra, hogy Enyedi azért visszhangozza a német ultraliberalisták szólamait, hogy ilyen szép díjakat kapjon, mert ha nem visszhangozná, díjakat sem kapna. Végül megenyhül a másodgenerációs spindoktor:

„Nem sajnálom tőle a pénzt.”

Szép gesztus egy olyan embertől, aki vadul örvénylő közpénzmilliárdok között éli mindennapi életét. Ugyanakkor nem hagyta nyugodni Lánczit a kérdés: ha Enyedi ennyire retteg a kormánytól, miért fogadott el közel 500 millió forint állami támogatást? És miért érzik kényszernek a magyar alkotók, hogy nemzetközi siker közepette belemarjanak a kézbe, amiből enni kapnak? Miért áll meg Nemes Jeles László Kossuth-díjjal kezében a Kossuth téri tüntetésen?

Abban nincs semmi meglepő, hogy kap a nyakába néhány csípősebb nyilatkozatot, és nyomában kisebb trollparádét, aki beszólogatni merészel. Tulajdonképpen örüljön, hogy nem szerveznek rögtön békemenetet a fürdőszobájába. Sajnos ma már az sem rendkívüli, ha egész kis kórus hazaárulózza azt, aki nem eléggé fideszesen beszél, ha külföldön megkérdezik. Viszont ezek az ellennyilatkozatok (és itt most ne is számoljuk a véresszájú őrjöngéseket az erre specializált fórumoktól) nagyon fontos dolgokat árulnak el arról, hogyan is gondolkodik a közpénzről, illetve az ebből gazdálkodók (akár művészek) szabadságáról a Nemzeti Együttműködés élcsapata.

Lánczi Tamás, Orbán Viktor egykori szövegírója és államtitkára, a dohány-nagykereskedelem monopoljogát részben birtokló BAT Pécsi Dohánygyár Kft. felügyelőbizottsági tagja, és a legkevesebb 4 milliárdért kormányzati háttéranyagokat szállító Századvég vezető elemzője „nem sajnálja a pénzt” Enyedi Ildikótól.

Deutsch, aki világ életében főállású poltikus volt, tehát végső soron közpénzből élt, szintén úgy beszél az állami támogatásokról, mintha azt fideszes kollégisták kemény munka árán dobták volna össze.

Tényleg úgy tekintenek a közvagyonból juttatott támogatásra, mint a zsebpénzre, ami akkor jár a gyereknek, ha viselkedik.

A másik, ami ezekből a nyilatkozatokból kiderül, hogy micsoda zavart okoz a fejekben, ha egy területen mégsem működik hiba nélkül a Nemzeti Együttműködés rendszere, tehát valami miatt valaki mégsem csak politikai lojalitás alapján jut lehetőséghez, hanem mondjuk azért, mert ért ahhoz, amit csinál.

Az állami és kulturális támogatások korábban is a politikai klientúraépítés eszközei voltak Magyarországon, de a NER szintet lépett elődeihez képest:
a Nemzeti Együttműködési Alapon keresztül megteremtette a saját civil szféráját (CÖF), a Nemzeti Kulturális Alap támogatásain és a Magyar Művészeti Akadémián keresztül kiépítette a maga kulturális elitjét, politikai kinevezetteket tett meg a kulturális intézmények élére, és politikai érdemek szerint osztogatja a plecsniket is.

Az Andy Vajna hűbérbirtokává vált Magyar Nemzeti Filmalap kivétel lett. Ott a döntőbizottságot inkább személyes és szakmai, mint politikai lobbik terelgették jobbra-balra, a cél mégis csak az volt, hogy használható filmek készüljenek. Enyedi bűne az volt, hogy szabad művészként, alkotóként megnyilvánult. Nem hőbörgött, őszintén válaszolt egy neki feltett kérdésre.

A rendezőnő kedd délután, a film ünnepi sajtótájékoztatóján tartotta magát szavaihoz, de bánta egyes megjegyzéseit (elsősorban azokat, amelyeket a HVG-nek adott interjújában a Művészeti Akadémiára tett), mert a politikai vita elvonta a figyelmet szeretetről szóló filmről és alkotóiról, helyette pedig az ország megosztottságát hozta felszínre.

Enyedi gesztusa elegáns volt, sőt, nagyvonalú. Pedig nem neki kellene itt szabadkoznia.