Az elmúlt évtizedben egyre több nyugati országban merült fel a kérdés, hogy egyes, kormányra kerülő pártok még demokratáknak nevezhetők, vagy már fasiszták-e. Ennek megválaszolására ugyan kitalálták a „hibrid rezsim” kifejezést, ami szerint a kettő ötvözetéről van szó, de az pont a kérdés lényegét kerüli meg.

Magyarországon 2010 óta egyre több jele mutatkozik annak, hogy a fennálló rendszer nem a demokrácia híve:

• A kormány teljesen a saját érdekei mentén alakította át az államberendezkedést, fontos intézményeket leépítve.
• Lement egy Umberto Eco definíciója szerint fasiszta menekültellenes kampány.
• A választás nem fair.
• A hatalom emberei a média egyre nagyobb szeletét zabálják fel és törik meg, a közmédia teljesen központi vezérlésű.
• Egyre szélsőjobboldalibb a kultúrpolitika.
• Újabban már azt is sértésnek veszik, ha valaki elindul ellenük a választáson.
• Timothy Snyder történész levezette, hogy a mai orosz politika – amire egyre jobban hasonlít a magyar is – fasiszta elveket követ.
• Vezető kormánytagok és kormánypárti képviselők egészen bizarr személyi kultuszt építenek az egyre nagyobb hatalmú kormányfőnek.
• Hogy a szó szerint zsigeri félelmekre ható, manipulált, hazug, rasszista, agymosó videók tömeges terjesztését már ne is említsük.

De vannak érvek amellett is, hogy ez még nem diktatúra: nincsenek tömeges bebörtönzések, nyitottak a határok – ha éppen nincs világjárvány –, vannak még többé-kevésbé szabad választások, és szinte bárki azt és úgy mond/ír, amit és ahogy akar/tud. A modern autokráciákat tanulmányozó Peter Pomerantsev szerint ez a sokkal fejlettebb tömegkommunikáció eredménye: ha sikerül teljesen összezavarni és cinikussá tenni az embereket, az pont olyan hatékony fegyver tud lenni, mint a szigorú tiltás, az új autokráciák pedig sokkal rugalmasabbak, jobban tudnak alkalmazkodni egy gyorsan változó környezethez, mint a régiek.

Federico Finchelstein – akinek a neve csak hasonlít a fideszes propaganda atyjáéra – idei, Fasiszta hazugságok című könyvében azt írja, hogy a populizmus „a demokráciához igazított fasizmus”. Az argentin történész végigveszi, hogyan, miről és miért hazudhattak annyit a fasiszták, illetve a követőik, a mai, szélsőjobboldali populisták Trumptól Dutertén és Bolsonarón át Orbánig. A rövid, 130 oldalas írás viszonylag nehezen érthető, de nem csak azért, mert egymás után dobja be a pszichológiai fogalmakat, hanem mert egyszerűen nehéz felfogni azt a logikai láncot, ami nem a racionális logika szerint épül, mégis valahogy „értelemszerűen” vázolja fel, hogyan is gondolkodhattak a fasiszták Mussolinitől napjainkig.

Finchelstein sokat idéz olyan antifasisztáktól, mint Sigmund Freud (akinek a munkásságát nagyon hevesen támadták a fasiszták), Hannah Arendt, Theodor Adorno, Max Horkheimer és Jorge Luis Borges, és Európától Latin-Amerikán át a Távol-Keletig szemelget a múlt század fasiszta vezetőitől és influencereitől, hogy bemutassa a fasiszta mitológiát.