Az elmúlt évtizedben egyre több nyugati országban merült fel a kérdés, hogy egyes, kormányra kerülő pártok még demokratáknak nevezhetők, vagy már fasiszták-e. Ennek megválaszolására ugyan kitalálták a „hibrid rezsim” kifejezést, ami szerint a kettő ötvözetéről van szó, de az pont a kérdés lényegét kerüli meg.
Magyarországon 2010 óta egyre több jele mutatkozik annak, hogy a fennálló rendszer nem a demokrácia híve:
- A kormány teljesen a saját érdekei mentén alakította át az államberendezkedést, fontos intézményeket leépítve.
- Lement egy Umberto Eco definíciója szerint fasiszta menekültellenes kampány.
- A választás nem fair.
- A hatalom emberei a média egyre nagyobb szeletét zabálják fel és törik meg, a közmédia teljesen központi vezérlésű.
- Egyre szélsőjobboldalibb a kultúrpolitika.
- Újabban már azt is sértésnek veszik, ha valaki elindul ellenük a választáson.
- Timothy Snyder történész levezette, hogy a mai orosz politika – amire egyre jobban hasonlít a magyar is – fasiszta elveket követ.
- Vezető kormánytagok és kormánypárti képviselők egészen bizarr személyi kultuszt építenek az egyre nagyobb hatalmú kormányfőnek.
- Hogy a szó szerint zsigeri félelmekre ható, manipulált, hazug, rasszista, agymosó videók tömeges terjesztését már ne is említsük.
De vannak érvek amellett is, hogy ez még nem diktatúra: nincsenek tömeges bebörtönzések, nyitottak a határok – ha éppen nincs világjárvány –, vannak még többé-kevésbé szabad választások, és szinte bárki azt és úgy mond/ír, amit és ahogy akar/tud. A modern autokráciákat tanulmányozó Peter Pomerantsev szerint ez a sokkal fejlettebb tömegkommunikáció eredménye: ha sikerül teljesen összezavarni és cinikussá tenni az embereket, az pont olyan hatékony fegyver tud lenni, mint a szigorú tiltás, az új autokráciák pedig sokkal rugalmasabbak, jobban tudnak alkalmazkodni egy gyorsan változó környezethez, mint a régiek.
Federico Finchelstein – akinek a neve csak hasonlít a fideszes propaganda atyjáéra – idei, Fasiszta hazugságok című könyvében azt írja, hogy a populizmus „a demokráciához igazított fasizmus”. Az argentin történész végigveszi, hogyan, miről és miért hazudhattak annyit a fasiszták, illetve a követőik, a mai, szélsőjobboldali populisták Trumptól Dutertén és Bolsonarón át Orbánig. A rövid, 130 oldalas írás viszonylag nehezen érthető, de nem csak azért, mert egymás után dobja be a pszichológiai fogalmakat, hanem mert egyszerűen nehéz felfogni azt a logikai láncot, ami nem a racionális logika szerint épül, mégis valahogy „értelemszerűen” vázolja fel, hogyan is gondolkodhattak a fasiszták Mussolinitől napjainkig.
Finchelstein sokat idéz olyan antifasisztáktól, mint Sigmund Freud (akinek a munkásságát nagyon hevesen támadták a fasiszták), Hannah Arendt, Theodor Adorno, Max Horkheimer és Jorge Luis Borges, és Európától Latin-Amerikán át a Távol-Keletig szemelget a múlt század fasiszta vezetőitől és influencereitől, hogy bemutassa a fasiszta mitológiát.
Szerinte ha meg akarjuk érteni, hogy miért hitt a haláláig a saját hazugságaiban még maga Joseph Goebbels, a Führer-kultuszt kitaláló és kiépítő náci vezető is, illetve hogy miért szajkózta még az elfogása után is ugyanazokat a hazugságokat a holokauszt egyik legfőbb irányítója, Adolf Eichmann is, akkor az ő irracionális logikájukkal kell közelítenünk az igazságok és hazugságok rendszerét.
A fasizmus, bár nacionalista tekintélyuralmi rendszerként szemben állt az internacionalista kommunizmussal és a liberális parlamenti demokráciákkal, a 20. században maga is nemzetközi mozgalom volt, többé-kevésbé hasonló formában jelent meg a világ minden részén, és a fasiszta diktatúrák legtöbbször igyekeztek is szövetségre lépni.
A populisták – akik manapság szintén próbálkoznak Nyugat-ellenes szövetkezésekkel – évtizedek óta hangoztatják, milyen aljas túlzás fasisztázni őket, amiben van némi igazság, tekintve, hogy száz évvel a fasizmus felbukkanása után már annyi minden megváltozott (például a nyílt erőszak kultusza is sokat csökkent), így ez a szó már nem feltétlenül írja le elég jól, kik is valójában a szélsőjobboldal vezetői.
Mégsem óriási túlzás a fasisztákkal párhuzamot vonni, különösen, amikor már Adolf Hitler Harcom című főművében is megjelent valamiféle proto-Soros-terv, amiben „zsidók” afrikai bevándorlókkal igyekeznek hígítani, vegyíteni a népességet, és felszámolni az etnikai homogenitást: „Minden eszközzel azon van, hogy a leigázandó nép faji alapjait tönkretegye. Amint maga gyalázza meg tervszerűen az idegen nép asszonyait és leányait, éppen úgy nem riad vissza attól sem, hogy mások számára nyissa meg idegen népek faji korlátait. Zsidók voltak azok, akik a négereket a Rajna partjára hozták azzal a határozott célkitűzéssel, hogy az ebből folyó vérfertőzés tönkretegye a gyűlölt fehér fajt, letaszítsa kulturális és politikai magaslatáról, és önmagát tegye e faj urává.”
A Fasiszta hazugságok rengeteg idézettel, példával érzékelteti, hogy a fasiszták milyen kifacsart logikával manipuláltak. Rendszeresen azzal vádolták az ellenfeleiket, amiket aztán ők maguk tettek meg, és általában is főleg másokkal szemben határozták meg magukat, illetve a parlamentáris demokráciát is igyekeztek antidemokratikusként beállítani, amivel szemben a saját, egyre totalitáriusabb rendszerükről állították, hogy az a valódi népképviselet.
Ez persze hazugság, de az is igaz, hogy Mussolini már 1914-ben azt mondta, azért távolodott el a szocializmustól, mert úgy érezte, az „új igazságot” kell követnie, és ezt az igazságot az erőszakban látta. Finchelstein szerint „Mussolini új hitét a követői diktálták”, egy „bizonyos fajta valóságot vártak tőle, ő pedig teljesítette az elvárásaikat”. „»Ideológiai átváltozása« annak eredménye volt, hogy úgy döntött, azonosul fasiszta követői elvárásaival” – írja Finchelstein.
Finchelstein a könyv elején és végén a kortárs populista vezetőktől is idéz, főleg Trumptól, a legnagyobb hazudozótól, hogy érzékeltesse, bár mindenki tudja, hogy a fasiszták hazudnak, és ezzel még a híveik is tisztában vannak, mégis tömegek fogadják el tőlük a hazugságot. Azt írja: „Ha az 1945 után hatalomra jutott modern populizmus demokratikus formába öntötte a fasizmust, a kortárs jobboldal új populistái egyre jobban megközelítik a fasiszták álmát: elpusztítani a történelmet, és helyébe a tévedhetetlen vezér mítoszát állítani. A korai populista vezetők még haboztak egy kicsit, mielőtt a fasisztákhoz hasonlóan megváltoztatták volna a történelmi tényeket. Az új évszázad jobboldali populistái ebben is változást hoztak. Ők már utólag, »visszamodellezéssel« alkotják meg saját történelmüket, különös tekintettel magának a fasizmusnak a történelmére.”
Ez a tömeges önbecsapás részben az „a cél szentesíti az eszközt” elven alapul, mondván: lehet, hogy ez vagy az éppen nem igaz, de a nagy egészet tekintve az ő igazságuk fog győzni. Másfelől viszont van benne egy nihilista hozzáállás is: „A vezér álma »egyesíti a szörnyűségest a csodálatossal«. Ennek eredménye nemcsak az ellenség, hanem az Én halála és pusztulása. Az »önpusztításra irányuló tudattalan pszichológiai vágy« eleve magában hordozta a fasizmus struktúráját. Adorno arra is figyelmeztetett, hogy bár Hitler beszédei »őszintétlenek«, a művelt ember hibát követ el, ha nem hajlandó komolyan venni őket. A fasizmus alluzív jellegét Arendt is kiemelte: a náci hazugságok »egyes alapvető igazságokra utalnak«, amelyeket a »hiszékeny európaiak« el is hisznek, s ezek aztán »magának a pusztításnak az örvényébe« viszik őket.”
A Fasiszta hazugságoknak éppen ezek, a tömegeket pszichéjét elemző részei a legérdekesebbek, egyben ezek a részek a könyv a gyenge pontjai is: érdekesek és jól hangzanak, de vagy igazak, vagy nem, nehéz ellenőrizni az ilyesmit. A könyv első mondatai viszont mindenképpen igaznak tűnnek: „A fasizmus történetének egyik legfontosabb tanulsága, hogy a rasszista hazugságok szélsőséges, politikai motivációjú erőszakhoz vezetnek. E konklúzió ma, amikor ismét a hazugságok uralják a politikát, minden eddiginél nagyobb jelentőséget nyer.” Finchelstein szerint a fasisztákat nem elég legyőzni a választásokon, muszáj mindig leleplezni a hazugságaikat, és nem szabad hagyni, hogy átírják a történelmet.
Federico Finchelstein: Fasiszta hazugságok. 21. Század Kiadó, 2020. 160 oldal. (Címlapkép: Kiss Bence)