Az egyik ok, amiért el akartam menni „kávézni és kérdezni” Németh Balázzsal, a helyszín volt. Sosem voltam a Scrutonban, pedig lassan kétéves a 600 millió forint MCC-s közvagyonból összepörkölt kávézólánc, amiről a kormánypárti háttérvilágban csak a kávéházi kultúra reneszánszaként beszélnek.

Végre egy hely, ahol polgári módon - gőzölgő feketék felett - meg lehet vitatni a polgári Magyarország polgári ügyeit, esős délutánokon leemelni egy kötetet a könyvespolcról, fellapozni egy Magyar Nemzetet, és a lapokból olykor felpillantva szemlélni a belvárosi forgatagot az utcafronti ablakokon keresztül. Egy igazi közösségi tér, ahogy hirdetik magukat, Fidelitason innen és túl.

A valóságban sajnos, ahogy azt nagy elemzők évekkel ezelőtt elkotyogták már, a Polgári Magyarország csak politikai termék - és nem nagyon van a Scrutonoknak varázsa; olyan itt, mintha olcsó filmdíszletek között lépkedne az ember: műtégla falbetétek, ében- és mahagónifa hatású panelek sorakoznak egymás mellett ócska dizájnlámpák keresztfényében. Padlóelemekbe vájt heverők szegélyezik a teret, rájuk hányt díszpárnákkal, mint egy bútorkiállításon, ahol képtelenség kényelembe helyezkedni.

A Veres Pálné utcai Scrutonba mentünk Németh Dániel kollégámmal, mire észbe kaptunk, hogy a Zoltán utcai lerakatban van a rendezvény. Mégsem hibáztunk, mert így volt alkalmunk két helyen is magunkba szívni a Scruton-élményt. És messze nemcsak az interior és az érzet közös a két helyben, hanem az apró finomságok is. Például a könyvespolcok: mindenhol, minden csupa MCC-kiadás, minden kötetből legalább két példány, van, amiből négy-öt.

Érintetlen könyvek tömbökben egymás mellé gyömöszölve; mintha kínkeserves erőfeszítésbe telne a polgárságnak kultúrával megtölteni a polcokat. Tucatjával látni könyveket, amiket nem hogy kinyitni, de kibontani sem volt türelmük a baristáknak, és fóliázva hányták be őket a többi közzé.

Olyan az egész tér és a benne lévő tárgyak összessége, mintha 3D-nyomtatóval printelték volna: dekor, ami mögött nincs semmi, csak a végtelen űr; eleganciának, de legalábbis értékesnek látszó semmi; tényleg maga a NER: hasonlít a valósághoz, valójában egy makett, amiben eljátsszuk, hogy ez egy ország.

Maga a főszereplő, Németh Balázs kevésbé bizonyult érdekesnek, pedig funkciója alapján lehetett volna az: mégiscsak a demokráciának álcázott állampárti színjáték vezető szerepe volt az övé több mint tíz éven keresztül. Mégis, ez ma már kevés ahhoz, hogy embereket megmozgasson: 16-an voltak kíváncsiak a volt híradósra, beleszámolva a köztévé stábtagjait is.