Pintér Béláéké ma a legsikeresebb független társulat Magyarországon, az előadásaik telt házzal futnak, a darabjaik ötletesek, igényesek, érdekesek, bátran, újszerűen nyúlnak közéleti témákhoz. Pintér Béla elképesztő mennyiségben gyártja az új színdarabokat, szinte évente készül egy, közben a régebbiek nagy részét is műsoron tartják, egy ideje pedig legtöbbször már a Szkéné Színháznál jóval nagyobb, az újpesti piac fölötti, több száz fős UP Rendezvénytérben lépnek fel.

Ilyen tempó mellett nem csoda, ha a sok jó darab közé becsúszik néhány gyengébb is, vagy egy társulat egyenesen megcsömörlik. Az 52 éves Pintér Bélára és a színészeire mégsem ez a jellemző, a legtöbbször betalálnak, két éve a Dózsa László történetét szentivánéji komédiára adaptáló Marshal Fifty-Six például az eddigi talán legviccesebb darabja lett.

A legújabb előadásuk, a Réka és az Oltatlanok ilyen szempontból mégis zavarba ejtő. A munkacímszerű cím valamilyen covidos darabot ígér, de ez ne tévesszen meg senkit, a témát már a világjárvány elején úgyis feldolgozta a Vérvörös Törtfehér Méregzöld. Persze a mostani darab is érinti: a történet azzal kezdődik, hogy Kövi Rékát kirúgják a minisztériumból, mert nem hajlandó beoltatni magát, meg amúgy is részt vett egy oktatásos tüntetésen. A kétségbeesett nőt pedig kedvenc énekesnője elhívja egy oltásellenes szekta gyűlésére.

De hamar kiderül, hogy valami egészen másról van szó. Egy cseppet sem szimpatikus, rettegve-gyűlölködve ősmagyarkodó, zsidó-, izraelita-, héber-, kazár- stb.-ellenes szervezet sötét terveket sző a kormány ellen.

Eközben pedig agyzsibbasztó szóviccekkel hívják fel a figyelmet a magyarok faj-, vér-, eszmei és spirituális tisztaságának fontosságára, de ezek a szóviccek egyébként nem sokkal elrugaszkodottabbak az 1990-es évek óta virágzó, hiperpogány körök tanításainál (sőt a téma 2023-as színpadi adaptációja is azt sugallja, mintha tényleg örökké 1997 lenne).

A történetet nyilvánvalóan most is valós események ihlették, de az író-rendező (vagy a darabot író Pintér AI) szokásához híven vitt bele egy pelevini csavart: ez már nem csak politikai közösség, hanem vallási szekta – aminek szintén ismerősek lehetnek az alapjai –, és a főpap tényleg transzba tudja ejteni a jelenlévőket.

A vízióknak hála a szereplők megtudják, mi a legbelsőbb vágyuk, a nézők számára pedig világossá válik: akit addig kényszerből a minisztériumnak dolgozó ellenzékinek hittünk, az valójában csak egy kicsit tökéletlen ultraorbánista, akiről pedig azt gondoltunk, hogy neopogány ősnáci, az ironikusan van jelen, és igyekszik drog helyett használni a látomást.

Itt mindenki félig hülye és teljesen rosszindulatú, a gyűlölet pedig pusztító spirálhoz vezet, ami a már jól ismert, fékevesztett őrjöngésbe torkollik. (A majdnem végzetes betegség után visszatérő Gálvölgyi János különösen viccesen, nagy átéléssel zsidózza végig az előadást, illetve le saját magát.)

A Réka és az Oltatlanok társadalomkritikája szándékosan nem túl mély és árnyalt, de a színdarab nagyon vicces, úgyhogy

aki tervezi megnézni, az itt álljon meg, mert innentől kizárólag a darab fő attrakciójáról és egyben legkényesebb kérdéséről lesz szó, súlyos spoilerekkel.Márpedig az előadáson nem véletlenül hangzik el többször is az, hogy: „Menjen haza, és soha senkinek ne beszéljen arról, amit látott! Soha senkinek.”