Pintér Béla ma az ország messze legelismertebb kortárs színházi rendezője, mármint ha az elismerést nem álláshalmozással és kormányzati hátszéllel, hanem pozitív nézői és kritikai visszajelzésekkel mérjük.

A társulata több mint fél éve hetente többször 450 ember előtt adja elő a rendező eddigi legújabb és talán legviccesebb darabját, a Marshal Fifty-Sixet, amit csak a választás után egy héttel volt szerencsém megnézni, nem is remélve, milyen vigasztaló felismeréssel jár majd az előadás.

Előzőleg ugyanis attól tartottam, hogy teljes apátiában kell majd végigszenvednem a „kereszténydemokrácia” sokadik kifigurázását. Szerencsére ehelyett olyasmit kaptam, mintha csak végre feltalálták volna az ultimate közéleti élményt.

A nyári tábori kreténkedéseket idéző burleszk – amit a Szentivánéji álom és az A Mester és Margarita ihletett – biztosan szétesne, ha nem profi gárda vinné színpadra, de most nem a technikai részletek a fontosak. (Aki értő kritikát olvasna az előadásról, itt talál egyet.)

Most inkább a történet politikai üzenetét emelném ki, bár tényleg nem akarnék szó nélkül elmenni amellett sem, hogy az alakítások tökéletesek, a színpadon eldugott zongorista nagy ötlet, a látványra nem lehet panasz, a párbeszédek íve kitűnő, a dalok jók, és a poénok is majdnem mind ütöttek. De a telt házzal futó Pintér-daraboknak felesleges is további reklámot csinálni, akit érdekel, nézze meg, a többieknek pedig jönnek a spoilerek.