• Francis Fukuyama a Foreign Affairs friss kiadásában, egy 25 oldalas, a következő könyvét összefoglaló esszében értékelte a nyugati demokráciák válságát, különösen az identitásalapú politizálással kapcsolatos problémákat.
  
• Az A történelem vége és az utolsó ember című könyve óta világhírű amerikai filozófus és politológus – akinek az egyik művét Orbán Viktor miniszterelnök is olvasta – nem éppen híve az illiberális rendszereknek.
• Most az Az identitáspolitika ellen – Az új törzsi gondolkodás és a demokrácia válsága című, egyszerű és közérthető cikkében kifejtette, mi vezetett Európa és az USA polarizálódásához, és hogy szerinte milyen eszközökkel lehetne megakadályozni a populisták további erősödését a liberális demokráciákban.

Az 1970-es évek elejétől kezdve páratlan fejlődés indult a világban: 35-ről 110-re nőtt a demokráciák száma, a gazdasági fejlődés a világ minden részét elérte, a globális árutermelés megnégyszereződött, és amíg 1993-ban a Föld lakosságának 42 százaléka élt mélyszegénységben, addig 2008-ra már csak 18 százalékot érintett a súlyos nélkülözés. De nem mindenki részesült egyformán a fejlődésből. Kínában és Indiában egy hatalmas középosztály emelkedett fel, de az ő munkájuk korábban a régi, nyugati középosztály munkája volt. A gyárak az USA-ból és Európából fokozatosan áttelepültek Ázsiába, miközben a kevésbé képzett munkásokat már gépekkel helyettesítették. Aztán az egyre nyitottabb és liberálisabb világrendet megrengette a 2008-as világválság és a 2009-es euróövezeti válság.

Az elmúlt években a liberális demokráciák száma csökkent, miközben Kína és Oroszország vezetésével több autokrácia is bekeményített. Olyan, az 1990-es évek végén még sikeres, stabil, liberális demokráciák fordultak vissza az önkényuralom felé, mint Törökország, Lengyelország, Thaiföld vagy Magyarország, miközben az arab tavasz sem hozott demokratikus forradalmakat Irakban, Líbiában, Szíriában, Egyiptomban vagy Jemenben, a diktatúrák talpra álltak, vagy polgárháború tört ki. Még meglepőbb volt a populista nacionalizmus győzelme a legstabilabb demokráciákban: az Egyesült Királyságban a többség úgy döntött, ki akar lépni az EU-ból, az Egyesült Államokban pedig megválasztották Donald Trumpot.

Az identitáspolitika lett a nyugati politizálás vezérelve

Mindez Fukuyama szerint nem csak a globalizáció radikális technológiai és gazdasági változásainak, hanem az identitáspolitika felemelkedésének is köszönhető. Amíg a 20. század második felében a politikát főleg gazdasági kérdések irányították (a baloldal főleg a munkásokkal, a szakszervezetekkel, a jóléti ellátásokkal és az újraelosztással foglalkozott, a jobboldal pedig az állam méretének csökkentésére és a magánszektor támogatására koncentrált), addig ma már nem a gazdasági vagy ideológiai kérdések vannak a központban, hanem az identitás. Sok demokráciában a mai baloldal kevésbé foglalkozik a széles rétegeket érintő gazdasági ügyekkel, inkább különféle marginalizált csoportok ügyeit karolják fel, például az etnikai kisebbségekét, a nőkét, a bevándorlókét, a menekültekét és az LMBTQ-emberekét. A jobboldal eközben a hagyományos nemzeti identitás védelmét tűzte zászlajára, ami gyakran az etnikumhoz vagy a valláshoz kötődik.

Ez a váltás nagyon régóta tartó folyamattal megy szembe: a nyugati politikai viták legalább Karl Marx óta a gazdasági konfliktusokon alapultak – írja Fukuyama, aki szerint ez a nézet nem vesz figyelembe olyan erőket, amik megmagyarázzák, miért emelkedett fel napjainkban az identitáspolitika. Most ugyanis a politikai vezetők az egész világon azzal tüzelik fel a híveiket, hogy megsértették a méltóságukat, amit így helyre kell állítani. Diktátoroktól ez nem meglepő, Vlagyimir Putyin folyton a Szovjetunió felbomlásának „tragédiáját” emlegeti, Hszi Csin-ping pedig gyakran „egy évszázadnyi megaláztatásként” utal arra, hogy a 19. században az angolok félgyarmati sorba taszították az országát.

Csakhogy most demokratikus országokban is megjelent a neheztelés. A Black Lives Matter-mozgalom a feketék ellen elkövetett, jól dokumentált rendőri erőszak ellen szerveződött, és az egész világ figyelmét felhívta a jelenségre, a #metoo-mozgalom pedig a nők elleni szexuális zaklatási ügyeket bemutatva jutott arra, hogy a férfi társaik nem tekintik a nőket egyenlő félnek, és a széles körben jogsértésektől szenvedő transzneműek helyzete is nagy nyilvánosságot kapott. De sokan azért szavaztak Trumpra is, mert visszasírták a múltat, amikor még nagyobb biztonságban érezték a társadalomban elfoglalt helyüket.

Egyre több csoport érzi azt, hogy nem kapja meg a kellő figyelmet, és az identitáspolitika már nemcsak egyetemi campusokon zajló, alacsony téttel járó, de a médiában látványosan bemutatható kulturális harcot jelent, hanem egy olyan koncepcióvá vált, ami globális jelenségeket magyaráz meg. A globalizációval járó gyors gazdasági és társadalmi változások lehetővé tették, hogy korábban láthatatlan csoportok is elismerést követelhessenek, miközben más csoportok úgy érezhetik, hogy az ő státuszuk csökken. Fukuyama szerint a demokratikus társadalmak külön identitással bíró kis csoportokra szakadnak, ami azzal fenyeget, hogy nem tudnak majd kollektív társadalomként cselekedni, ez pedig csakis az állam összeomlásához vezethet. Amíg a liberális demokráciák nem találnak vissza az emberi méltóság egy egyetemesebb definíciójáig, állandóan konfliktusok lesznek.

Az új egyenlőség egyenlőtlenséget szült

A legtöbb nyugati közgazdász az anyagi szükségleteket tekinti az emberek motivációjának, de már a klasszikus filozófusok megállapították, hogy döntő fontosságú a vágyakozásunk a méltóságra. Platón az Államban ezt a tulajdonságunkat Szókratész nyomán thymosnak nevezte, amit Fukuyama két érzelemre osztott:

1. Megalthymia: a vágy, hogy felsőbbrendűnek érezhessük magunkat. A demokratikus társadalmak előtti időkben, a királyok, nemesek, arisztokraták idejében ez alapvető társadalomszervező erő volt.
   
2. Isothymia: az emberek egyszerűen azt szeretnék, hogy ugyanolyan jónak lássák őket, mint másokat.
   

A modern demokráciák az isothymia győzelmét hozták el: elvileg jogegyenlőség van, minden társadalmi csoport egyenlő jogokkal bír. A 20. században a gyarmatosított nemzetek felszabadultak, és a polgárjogi mozgalmaknak hála a szegregációs törvényeket felszámolták, a munkások és a nők jogait pedig elismerték. De a törvény előtti egyenlőség nem feltétlenül hoz gazdasági és társadalmi egyenlőséget. Továbbra is diszkriminálnak csoportokat, és a gazdasági folyamatok is egyenlőtlenséget okoznak.

Az amúgy rendkívül gazdag Egyesült Államokban az elmúlt 30 évben egyre nőtt a jövedelmi egyenlőtlenség. Amikor az 1970-es években sok fekete olyan nagyvárosokba költözött, mint Chicago, Detroit és New York, sokan húsfeldolgozónak vagy acél-, illetve autóipari munkásnak álltak. De amikor ezek a szektorok a deindusztrializáció miatt belföldön hanyatlásnak indultak, és rengetegen állás nélkül maradtak, megnőtt a bűnözés, elharapózott a crackfogyasztás, és a széteső családokban újratermelődött a szegénység. Fukuyama szerint a világválság óta hasonló történik a fehér munkásosztállyal, a leszakadt vidékieket sújtja a leginkábban az opioidkrízis.

Fukuyama szerint az új nacionalizmus, aminek Trump és a Brexit is köszönhető, annak lehet a következménye, hogy széles társadalmi réteg érezte úgy, hogy elveszítheti a státuszát, egyrészt az elit miatt, aminek a szemében láthatatlan, másrészt a szegényebbek miatt, akiket érzésük szerint méltánytalanul támogatnak jobban. A gazdasági osztályok szerint kategorizáló hagyományos baloldalnál a nacionalista és a konzervatív-vallásos jobboldal Fukuyama szerint azért tud hatékonyabb lenni, mert lényegében azt üzeni, hogy egy nagy nemzet megbecsült, oszlopos tagja vagy, csak a külföldiek, a bevándorlók és az elit esküdött össze ellened, ami miatt az országod már nem a tiéd, nem tisztelnek a saját földeden.

A baloldal stratégiát váltott, és ezzel odadobta a régi munkásosztályt a populista jobboldalnak

A bevándorlás miatti félelem vagy düh önmagában nem magyarázná meg, az USA-ban és Európában miért szavaztak a nacionalista jobboldalra hagyományosan baloldali választók is. Amerikában a New Dealtől Reagan elnökségéig a munkások többsége a Demokrata Pártot támogatta, Európa jóléti társadalmai pedig a szakszervezetekre és a munkásosztály szolidaritására épültek. Fukuyama szerint a legtöbb baloldali párt ott rontotta el, hogy a globalizáció korában megváltoztatta a stratégiáját, és ahelyett, hogy egyre szélesebb tömegek között építené a szolidaritást, egyre kisebb és speciálisabb, marginalizált csoportokra összpontosított. Az univerzális és egyenlő mértékű elismerés helyett a speciális elismerés elve jött, majd idővel a baloldal után a jobboldalt is ez határozta meg.

Ugyan az 1960-as években a polgárjogi mozgalmak megváltoztatták a társadalmat, és azóta a különféle állampolgárok nagyobb szabadságot élveznek, a marginalizált csoportok továbbra is különböznek egymástól a viselkedésükben, teljesítményükben, hagyományaikban és szokásaikban, de a diszkrimináció, a tiszteletlenség és a láthatatlanság továbbra is jelen van a társadalomban.

Fukuyama azt írja, hogy Martin Luther King mozgalma azt akarta elérni, hogy a feketék is ugyanolyan elismert tagjai legyenek a mainstream társadalomnak, mint bárki más, később viszont megjelent a Black Panthers és a Nation os Islam, ezek a szervezetek pedig már azt mondták, hogy mivel a feketék a saját hagyományaik és történelmük miatt különböznek a többségi társadalomtól, legyenek önmaguk, ne olyanok, amilyennek a többség látni akarja őket, és kezeljék is őket a saját identitásuknak megfelelően. Fukuyama a feministáknál is hasonló folyamatot látott: kezdetben egyenlő bánásmódért harcoltak a munkahelyeken, az oktatásban vagy a bíróságokon, később viszont már az a felfogás is megjelent, hogy a nők élettapasztalatai alapjaiban mások, mint a férfiaké, és nem szabadna azt elősegíteni, hogy a nők úgy viselkedjenek és gondolkozzanak, akár a férfiak.

A marginalizált csoportok idővel már nem csak azt követelték, hogy a törvény és az intézmények a domináns csoportokkal egyenértékűként kezeljék őket, hanem hogy elfogadják és akár ünnepeljék is az őket szétválasztó különbségeket. A multikulturalizmus így már nem a sokszínű társadalmat jelentette, mint korábban, hanem egy szétdarabolt társadalom vízióját, ami különböző tapasztalatokkal bíró, apró csoportokból áll.

A baloldal épp akkoriban kezdte el felkarolni a multikulturalizmus ügyét, amikor a hivatkozási alapjai megroppantak. Az 1970-es évekre a korábban meghatározó szélsőbaloldali marxisták és a szociáldemokraták elvei is megrendültek, amikor a kommunizmus groteszk diktatúrákhoz vezetett, a jóléti államról pedig kiderült, hogy pénzügyileg fenntarthatatlan. Kína 1978-as piaci nyitásával és a Szovjetunió összeomlásával a marxista baloldal szétesett, a szociáldemokraták pedig kénytelenek voltak kibékülni a szabadpiaci kapitalizmussal.

A baloldal továbbra is az egyenlőségért (isothymia) küzdött, de a hangsúlyt áttette a munkásosztály érdekeiről a marginalizált kisebbségek egyre szélesedő csoportjainak helyzetére, és egyre inkább csoportok egyre nagyobb listájának jogaival törődött ahelyett, hogy egyének gazdasági helyzetének javításával foglalkozott volna, közben pedig a régi munkásosztály magára maradt – írja Fukuyama. A politológus azért elismeri azt is, hogy ez logikus, érthető és fontos folyamat volt, ami rengeteg haszonnal járt, a #metoo-mozgalom például elgondolkodtatott sok férfit, akik korábban észre sem vették, hogy a viselkedésükkel esetleg megbánthattak nőket, illetve a Black Lives Matternek hála több rendőrőrs is fellépett a rendőri brutalitással szemben.

Az identitáspolitikával ilyen értelemben semmi baj sincsen, de Fukuyama szerint a kulturális ügyek rengeteg energiát tereltek el arról a még fontosabb ügyről, hogy az elmúlt 30 évben a legtöbb liberális demokráciában egyre csak nőtt a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenség. Szerinte azzal foglalkozni, hogy több női vagy kisebbségi szerző műve legyen az egyetemi könyvtárakban, vagy hogy a Szilícium-völgyben és a hollywoodi filmekben (vagyis a társadalom legfelső 1 százalékában) mekkora a nők aránya, könnyebb, mint gazdasági kérdésekben olyan döntéseket hozni, amiknek köszönhetően az elefántcsonttornyon kívül élő nőknek és kisebbségeknek is nőhetnek a jövedelmük és szélesedhetnek a lehetőségeik.

Fukuyama úgy látja, a baloldal és a Demokrata Párt a közelmúltig alig tudott hozzászólni az opioidkrízishez, az elszegényedett, egyszülős vidéki családok helyzetéhez vagy az automatizáció miatt egyre nagyobb veszélybe kerülő munkahelyekhez. Ráadásul az identitáspolitika veszélyt jelent a szólásszabadságra és arra a fajta racionális diskurzusra is, ami elengedhetetlen egy demokrácia fenntartásához. Az a tény, hogy egy kijelentés sértheti valakinek az önérzetét, gyakran a kijelentő elhallgattatásához vagy becsmérléséjhez vezet – írja Fukuyama.

Addig erőltették a PC-t, hogy a jobboldalon a PC-ellenesség lett az új PC

Mint írja, mindkét nagy amerikai párt eltávolodott a középponttól, és a baloldal identitáspolitikájának legrosszabb következménye az, hogy a politikai korrektség túltolásával stimulálta a jobboldali identitáspolitikát, ami pedig a szélsőjobboldal felemelkedéséhez vezetett. Természetesen minden társadalomban vannak olyan vélemények, amik az alapeszmékkel szembemennek, és ezért tabunak számítanak, de mivel az új identitások folyamatos felfedezése új választóvonalakat eredményez, nehéz követni, hogy milyen –korábban elfogadott – beszédmódok válnak hirtelen sértővé. Itt Fukuyama példaként megemlíti, hogy a PC-háború már eljutott a személyes névmások megfelelő használatáig.

Valójában viszont a baloldalon is kevesen vannak, akik támogatnák a politikai korrektség extrém formáit, de a jobboldal ezekkel a látványos esetekkel igyekszik lejáratni a komplett baloldalt. Ez odáig vezetett, hogy ugyan sok jobboldali szavazó sem értett egyet, amikor a kampányban Trump fogyatékosokat sértegetett, hangfelvételen beszélt megalázóan a nőkről, és bűnözőnek, nemi erőszakolónak nevezte a mexikóiakat, de a PC korszakában imponált nekik, hogy ez a bunkó, bigott, elnöknek nem való figura legalább autentikus, és ki meri mondani, amit gondol, legyen az bármekkora baromság.

De ezzel mégsem az jött el, hogy a jobboldal elvetette volna az identitáspolitikát, hanem éppen ellenkezőleg, a saját képére formálta azt. Az Európa- és Amerika-szerte a populista mozgalom gerincét adó vidéki lakosság tagjai gyakran úgy érzi, hogy a kozmopolita, városi elit veszélyezteti az értékeit, és bár ők is a domináns etnikai csoporthoz tartoznak, áldozatként vagy marginalizált csoportként tekintenek önmagukra.

Ez az identitáspolitika szélsőséges esetben rasszista nacionalizmussá válik, amire Trump kezdettől épített, amikor azt pedzegette, hogy Obama nem is Amerikában született, vagy amikor nem határolódott el az őt támogató Ku-Klux-Klán-vezértől és a Charlottesville-ben a tömegbe hajtó fajvédőktől, illetve amikor direkt hadakozik a fekete sportolókkal. (Magyarországon ugyanez a trend: Kövér László házelnök másról sem szokott beszélni, mint az identitásról, és Orbán Viktor is rendszeresen erről magyaráz, politikája fő szempontjának tűnik. Pedig Magyarország még el sem jutott odáig, hogy túltolja a PC-t, az állítólagos csoportsérelmek felemlegetése mégis a kormány első számú politikai kommunikációs eszköze.)

Trumpnak hála a fehér nacionalizmus szélsőséges irányzatból mainstreammé vagy valami hasonlóvá vált. A politikája mellett azzal érvelnek, hogy miközben például a feketék jogairól vagy a nők jogairól lehet beszélni, addig a fehér amerikaiak jogairól nem lehet beszélni anélkül, hogy rasszistának bélyegeznék az embert. A baloldali identitáspolitikusok válasza erre az, hogy mivel a fehér amerikaiak történelmileg privilegizált társadalmi csoport tagjai, nincs joguk a kisebbségek és a nők csoportjaihoz hasonlítani magukat.

Fukuyama szerint ez nyilvánvalóan igaz: az újjobboldal eltúlozza a kisebbségi csoportokhoz tartozók vélt előnyeit, ahogy azt is, hogy a politikai korrektség mekkora veszélyt jelent a szólásszabadságra. Ami viszont lényeges, az az, hogy mennyire hasonlít a két oldal nyelvezete és a céljaik: mindkét oldal azt állítja, hogy az általuk felkarolt társadalmi csoport szenvedését nem látják a többiek, és hogy a helyzetért felelős struktúrákat (főleg a médiát és az establishmentet) szét kell verni. A teljes ideológiai spektrum az identitáspolitikán keresztül tekint a legtöbb társadalmi ügyre.

Olyan ügyek kellenek, amik összekötnek, nem elválasztanak

Fukuyama szerint az identitástól és az identitáspolitikától nem tudunk, és nem is szabad, hogy elszakadjunk, ez a modern liberális demokráciák velejárója. Olyan nagy változások történtek, amilyenek korábban nem látott lehetőségeket teremtettek, ugyanakkor viszont ezek miatt sokan boldogtalannak és magányosnak érezhetik magukat. Így aztán nosztalgiát éreznek egy olyan közösség és élet iránt, amiről úgy hiszik, elvesztették, vagy amiben az őseik állítólag éltek, és ez az autentikus identitás, amit keresnek, összekötheti őket. A politikai vezetők pedig ezzel az igénnyel élhetnek vissza.

Fukuyama velük szemben amellett érvel, hogy a modern identitás változik, sőt több identitásunk is lehet, például állampolgárság, nemzetiség, gender, munkahely vagy végzettség alapján. Miközben egyetlen modern, liberális demokrácia sem kerülheti el az identitáspolitikát, felhasználhatja azt a kölcsönös tisztelet szélesítésére is: a kisebbségekkel, elnyomottakkal szembeni jogsértések ellen persze fel kell lépni, de ezenfelül létre kell hozni egy általános nemzeti identitást is, ami nem annyira a közös jellemzőkön, átélt tapasztalatokon, történelmi kötelékeken vagy vallási meggyőződéseken, mint inkább alapvető értékeken és -hiteken alapul. Fukuyama szerint ezzel arra lehetne ösztönözni az állampolgárokat, hogy az alapelvekkel azonosuljanak, és hogy direkt asszimilálják az újonnan érkezőket.

Európában az identitáspolitikával nehezebb lesz szembeszállni, mert a baloldal sokáig nem tartotta elég fontosnak az integrációt, a baloldali pártok az antirasszizmus zászlaja alatt alábecsülték az arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy a multikulturalizmus akadályozza az asszimilációt. Fukuyama szerint Európában az identitáspolitika elleni harcot az állampolgári törvények megváltoztatásával kell kezdeni. Ez viszont meghaladja az EU képességeit, hiszen a 28 tagország bármikor kész megvétózni egy reformot, így az egyes országoknak külön-külön kell elérniük a változást.

New New Deal: nemzeti identitás a populizmus ellen

Szerinte először is szakítani kéne a jus sanguinisszel, azaz azzal az elvvel, ami a szülők állampolgárságához köti az újszülött állampolgárságát, és Kanadához meg az USA-hoz hasonlóan át kéne térni a jus solira, a terület szerinti jogra: aki egy adott ország területén születik, az automatikusan az adott ország állampolgárává válik. Az európai országoknak szintén az USA mintájára azt is be kellene vezetniük, hogy aki 5 éve az országban él, alapszinten tud az adott ország nyelvén írni, olvasni és beszélni, ismeri az ország történelmét és az államrendszerét, büntetlen előéletű, és hajlandó felesküdni az alkotmányra, az kapja meg az állampolgárságot.

Emellett az etnikai alapú nemzeti identitás felől el kellene mozdulni. Közel 20 éve a szíriai származású német akadémikus, Bassam Tibi felvetette a Leitkultur (domináns kultúra) megalkotását, ami az egyenlőség és a felvilágosodás demokratikus értékeit tartalmazta volna, de a baloldali akadémikusok és politikusok ezt ellenezték, mondván, ezzel azt állítanák, hogy ezek az értékek felsőbbrendűek más kulturális értékeknél. Csakhogy ezzel a német baloldal a felvilágosodást eleve elutasító iszlamisták és a szintén antidemokratikus szélsőjobboldal malmára hajtotta a vizet. Pedig Fukuyama szerint a főbb európai országoknak nagy szükségük lenne ilyen Leitkulturra, és valami ilyesmi már el is kezdődött, de túl lassan.

Ezzel szemben az USA történelmi okokból sokkal bevándorláspártibb, például amíg egy dánt vagy japánt nem lehet olyasmivel vádolni, hogy dántalanul vagy japántalanul viselkedik, addig olyat simán lehet mondani, hogy valaki amerikaiatlan, ugyanis az amerikanizmus egy sor hitet jelent, nem azt, hogy valaki amerikai etnikumú. Az amerikai nemzeti identitás mégis jobbról és balról is támadás alatt áll: a fehér nacionalisták egy faji, etnikai, vallási alapú identitásra cserélnék, míg az identitáspolitika baloldali bajnokai az amerikai nemzet történetének legitimitását ásnák alá azzal, hogy mindig az áldozatokról legyen szó, sőt néha már arra utalnak, hogy a faji és nemi elnyomás, illetve a szisztematikus diszkrimináció egyéb formái kódolva vannak az „ország DNS-ében”.

Fukuyama szerint ha megvan a nemzeti identitás alapja, ami nyitott a ténylegesen sokszínű társadalomra, akkor a bevándorlás ellentmondásainak természete is megváltozik. A vita jelenleg teljesen polarizált, a jobboldal minden bevándorlót hazaküldene, míg a baloldal szinte mindenkin segítene, de mindkét álláspont tarthatatlan: a vitának inkább arról kellene szólnia, hogy mi a legjobb stratégia a bevándorlók asszimilálására.

Fukuyama arról is ír, hogy több európai ország már az alapvető politikájával akadályozza az integrálást. Dániában például a gyerekek államilag támogatott protestáns, katolikus, muszlim vagy szekuláris iskolákba járhatnak, pedig azok, akik úgy nőnek fel, hogy nem kell találkozniuk más vallások követőivel, nem igazán kényszerülnek rá, hogy gyorsan beilleszkedjenek a többségi társadalomba.

Franciaországban – ahol ezzel szemben egy 1905-ös, államot és egyházat teljesen szétválasztó törvény óta az állami iskolák mind világiak – más bajok vannak. Egyrészt széleskörű a bevándorlókkal szembeni diszkrimináció, másrészt a francia gazdaság évek óta rosszul teljesít, a munkanélküliség a németországiénak a duplája, és a fiatal bevándorlók között magasabb a munkanélküliségi arány (35 százalék), mint a teljes lakosság körében (25 százalék). Ráadásul a baloldal iszlamofóbiával vádolja a francia nemzeti kultúra szószólóit, amivel csak a köztársaság védelmezőinek képében tetszelgő Nemzeti Frontot erősítik.

Fukuyama szerint az Egyesült Államokban is hibás a rendszer: a közoktatásban az elmúlt évtizedekben népszerű két- vagy többnyelvű oktatást be kellene fejezni, ezeket ugyanis azzal reklámozták, hogy a idegennyelvűek így gyorsabban meg fognak tanulni angolul, a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy az idegennyelvű oktatás gyakran inkább késlelteti az angol nyelv elsajátítását.

Fukuyama azt is felveti, hogy az állampolgárok végezzenek „nemzeti szolgálatot”, vonuljanak be a seregbe, vagy végezzenek közhasznú munkát, például tanítsanak iskolákban vagy vegyenek részt a New Deal idején látottakhoz hasonló, államilag támogatott környezetvédelmi programokban. Fukuyama úgy véli, ha jól irányítják az ilyen nemzeti szolgálatot, akkor az amerikai állampolgárok – és főleg az újoncok – átélhetik az elköteleződést és az áldozathozatalt, miközben olyan, különböző társadalmi rétegekből származó, más vallású, etnikumú vagy osztályú emberekkel kényszerülnének együttműködni, amilyenekkel amúgy nem találkoznának. Ez, szemben a mostani felfogással, ami szerint az állampolgárokat simán hagyni kell a saját boldogságukat keresve élni a magánéletüket, a klasszikus republikanizmus kortárs formájához vezetne – állítja a 65 éves Francis Fukuyama.

Szerinte a hatékony asszimiláció kifogná a szelet a bigott nacionalisták vitorlájából, és ha a keményvonalas nacionalistákat nem is, de legalább a társadalmi átalakulásoktól tartó, mérsékelt választókat meg lehetne vele nyerni.

Európában a bevándorlással kell valamit kezdeni, Amerikában azokkal, akik már bent vannak

Az asszimiláció annál nehezebb, minél több bevándorló érkezik. Amint a bennszülöttekhez viszonyítva elég naggyá nőnek a bevándorló-közösségek, jellemzően önellátókká válnak, és többé nincs szükségük arra, hogy más csoportokkal tartsanak fent kapcsolatokat. Bár a liberális demokráciák gazdaságilag és kulturálisan is nyernek a bevándorláson, minden országnak joga van a határvédelemre. Minden embernek emberi joga, hogy legyen állampolgárságra, de az nem alapvető joga, hogy bármelyik ország állampolgára legyen azon kívül, amelyikben ő vagy a szülei születtek. Az EU-nak javítania kell az ellenőrzést a külső határain, a Frontex ugyanis alulfinanszírozott, és kevesen dolgoznak benne, ráadásul nem kapja meg a kellő politikai támogatást sem, és Görögországnak meg Olaszországnak több pénzt kell adnia határ-ellenőrzésre.

Az USA-ban ezzel szemben az a probléma, hogy alig tesznek az ellen valamit, hogy több millióan bejussanak az országba, miközben eseti jelleggel kitoloncolnak embereket. Ez hosszú távon fenntarthatatlan, ahogy Trump fala is hülyeség, hiszen sokan teljesen legálisan érkeznek az USA-ba, csak aztán nem mennek haza. Fukuyama szerint jobban kellene szankcionálni azokat a cégeket, amik illegális bevándorlókat alkalmaznak. Ehhez egy nemzeti azonosító rendszerre lenne szükség, amit viszont balról és jobbról is elleneznek attól tartva, hogy a kormányzat visszaél a hatalmával.

A diktatúra és a káosz disztópiája is fenyeget

Az identitáspolitika mindig előtör, amikor a szegények és marginalizáltak láthatatlanná válnak a többiek számára, ugyanakkor az elvesztett státusz miatti neheztelés is erősödik a gazdasági hanyatlás idején. A baloldal nagy része az elmúlt évtizedekben letett arról, hogy a szegényeket ambiciózus tervekkel emelje fel, a potenciálisan költséges, de az egyenlőtlenséget csökkentő gazdasági tervek elkészítésénél könnyebb volt a tiszteletről és a méltóságról beszélni. Fontos kivétel volt ez alól az Obamacare, amit viszont jobbról támadtak azzal, hogy egy fekete elnök a fekete választóknak akart kedvezni. Pedig az intézkedés az összes szegényebb amerikain segíteni próbált, de éppen a program egyik fő kedvezményezettjeit, a déli, vidéki fehér lakosságot tudták a republikánusok meggyőzni arról, hogy az Obamacare-t el kell törölni – írja Fukuyama.

Szerinte az identitáspolitika miatt lett nagyon nehéz a hasonló, bátrabb ügyeket keresztülvinni. A tapasztalat azt mutatja, hogy amíg gazdasági ügyekben az egymással élesen szemben álló felek is képesek arra, hogy végül kompromisszumot kössenek, addig az identitáskérdésekben nagyon nehéz egyezségre jutni, mert az ilyenek úgy működnek, hogy „vagy elismered az igazamat, vagy nem”.

A Demokrata Pártnak különösen fontos, hogy hamar eldöntse, továbbra is az egyre töredezettebb, különböző identitású csoportok ügyeit karolja fel, vagy megpróbálja visszanyerni azokat a fehér munkásokat, akik átpártoltak a Republikánus Párthoz. Az előbbivel a demokraták idővel megnyerhetik az elnökválasztást, de ez nem a legjobb módja a kormányzásnak – írja Fukuyama, aki szerint egyszerű a helyzet: a Republikánus Párt lesz a fehér emberek pártja, míg a Demokrata Párt a kisebbségeké, és ha ez a folyamat folytatódik, az identitáspolitika, a törzsi gondolkodás teljesen átveszi az irányítást az amerikai demokrácia felett.

Fukuyama végül felidézi, hogy amíg a 20. század első felében az 1984-hez hasonló, totális diktatúrákról szóló disztópiák határozták meg a sci-fi-irodalmat, addig a század végén a cyberpunk írók már az identitáspolitikától ihletve festettek le egyre anarchikusabb társadalmakat, amiket már csak az internet köt össze. Szerinte most ez a két folyamat dominál: hipercentralizált országok állnak szemben a folyamatosan bomló társadalmakkal. Kína képviseli az egyre keményebb technodiktatúrát, míg a szabad világ adja az egyre bizonytalanabb, polarizáltabb, bukás felé tartó államokat.

Fukuyama elhalasztotta a világvégét

A New Yorker az esszét elemezve arról írt, mekkorát változott Fukuyama, aki 1989-ben azzal az elméletével vált világhírűvé – és az egyik leginkább félremagyarázott politológussá –, hogy a fasizmus és a kommunizmus bukásával a szabadpiaci liberalizmus vált az uralkodó eszmerendszerré, és ezzel beteljesült a nagy német idealista filozófus, Hegel jóslata, aki szerint a világ egyre komplexebbé válik, majd egy ponton a tökéletesen racionális társadalom és állam fog győzedelmeskedni. (Ezt sokan vitatták, közülük a legismertebb Samuel P. Huntington amerikai politológus volt, aki az A civilitzációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvével reagált Fukuyamára.)

Közel 30 évvel az eredeti cikk után viszont úgy tűnik, a liberális demokrácia és a szabad piac törékenyebb, mint azt Fukuyama hitte, és a New Yorker szerint az új, kevesebb mint 200 oldalas könyvében nem elég meggyőzően tudja megmagyarázni, miért alakult ez így. Az identitáspolitika elleni érvei sem elég megalapozottak, azzal például nem lehet mit kezdeni, hogy Platón filozófiájára hivatkozik, mintha kognitív tudományról lenne szó. (Pedig az 1999-es A nagy szétbomlás és a 2011-es A politikai rend eredete című könyveiben rengeteg empirikus adattal magyarázza a társadalmi tendenciákat.) A thymosról egyébként Fukuyama már A történelem vége? könyvváltozatában is hosszan írt, de a politikai problémákra ez az ógörög találmány már akkor sem volt válasz.

Mindenesetre Fukuyama – annak ellenére, hogy a kínai változásokra és az éppen az 1989-es cikke idején történt Tienanmen téri mészárlásra nem tért ki – annak idején jókor adott vonzó magyarázatot egy éppen zajló társadalmi átalakulásra, ráadásul a 19. századi angol filozófus és közgazdász, John Stuart Mill nyomán feltett egy érdekes kérdést is: amikor minden politikai erőfeszítés a technikai problémák megoldására, a környezetvédelmi ügyekre és a mesterkélt fogyasztói kereslet kielégítésére irányul, nem fogunk-e nosztalgiát érezni a régi vágású bátorság, képzelet és idealizmus iránt? Erre még most sincs jó válasz, ráadásul ma még nagyobbnak tűnnek a bajok.